Kicsit félve mentem ki tavaly október utolsó napjaiban Fidzsi apró repülőterére, egyáltalán elindul-e a Tuvalura tartó gép. Az internetes források szerint ugyanis semmit sem jelent, ha az embernek van jegye, az oda tartó járat az egyik legmegbízhatatlanabb a légiközlekedésben. Meg is kérdeztem a pultnál ülő hölgyet, elindulnak-e aznap. „Persze – felelte bosszúsan. – Az csak egy rágalom, hogy gyakran töröljük a járatot. Sokkal jellemzőbb, hogy hátrahagyjuk a csomagokat, mert a sok kargótól túlsúlyos a gép.” Mukkanni sem mertem, de a legszükségesebb holmikat inkább áttettem a kistáskámba, hogy biztosan velem jöjjenek. Ezt leszámítva optimistán nézegettem a beszállókártyám, hiszen a tuvalui reptér kódja – a főváros, Funafuti után – FUN.

A csendes-óceáni aprócska szigetben elsőre az ismeretlensége vonzott. Sokáig tipródtam a döntésen, hiszen nagyon drága eljutni ide (a retúrjegy Fidzsiről 232 ezer forint volt), és valójában nincs ott semmiféle híres látnivaló, ami megérné az utazást. Mégis, valami megmagyarázhatatlanul erős vágyat éreztem, hogy olyasmit éljek át, amit utoljára a 80-as években, amikor megérkeztem valahová, és rácsodálkoztam a körülöttem lévő világra. Tuvalu, Kiribati vagy épp Nauru nevének hallatán nem ugrik be azonnal több tucat unalomig látott fotó, és pont ez izgatott: a felfedezés öröme.

Ahogy közeledtünk a sziget felé, a hatalmas kék óceánból alig látszott ki az aprócska ország. Már egész közel siklottunk a vízhez, azt hittem, arra is szállunk le, amikor végre feltűnt a futópálya. Miközben elgurultunk a meglepően közeli házak előtt, a verandákról nézték a gépet a helyiek. A heti három járat érkezése még eseményszámba megy a fővárosban – idejét nem tudom, mikor fogadták a gépemet vidáman integető népek.

Tuvalu hivatalosan a világ legkevésbé látogatott országa, így arra számítottam, egyedül leszek fehér ember. Kicsit meg is lepődtem, hogy még jó pár fehér utas volt rajtam kívül, de ahogy a csomagokra várva mindenki mindenkit kikérdezett, kiderült, hogy a többiek mind munkaügyben vagy rokonlátogatóba jöttek. Úgyhogy nyugodtan érezhettem különlegesnek magam, aznap minden bizonnyal egyedüli turistaként érkeztem az országba.

Itt nem sürgős soha semmi

Tuvalu tényleg visszarepít az időben.

Nincs turistainformáció, nincsenek túracégek, nem lehet semmilyen útikönyvre támaszkodni, nincs ATM, és sehol sem fogadnak el hitelkártyát, csak a készpénzt ismerik.

Pont olyan az utazás, mint harminc éve, a helyieket kell kérdezgetni, mi merre van, hol lehet enni. Mindenki közvetlen, barátságos, és tud angolul, úgyhogy gond egy szál se. Talán csak a perzselő forróság kellemetlen, meg az az öt csótány, amit az első egy órában találtam a fürdőszobámban. No, de a trópusokon vagyunk, az lenne a meglepő, ha nem így lenne. Az első kettőhöz még kétségbeesetten hívtam a személyzetet, azonnal tüntessék el, aztán már rutinosan tessékeltem ki őket.

A hotel (vendégház) egyébként pont négy házzal volt messzebb a repülőtértől, mindkettő az ország fő szigetének közepén, a hosszúra nyúlt földnyelv kissé kiszélesedő részén áll. Tuvalu ugyanis valójában három szigetből és hat korallzátonyból áll, nagyjából félúton Hawaii és Ausztrália között. A korallzátonyon, ahol Funafuti is van, él az ország körülbelül 11 ezer fős lakosságának több mint a fele. Ez a korallzátony 25 kilométer hosszú, éppenséggel lesétálható, bár a rekkenő hőségben kell hozzá némi ambíció. Azért megpróbáltam.  

Először délnek indultam, elhaladva a kormányzati épület, majd a miniszterelnöki rezidencia előtt. Itt meglepetésemre se kerítést, se őröket nem találtam, csak egy nagy „Talofa” (szervusz) feliratot. Kiderült, pár hónapja volt kormányváltás, és az új miniszterelnök még nem költözött be, előbb felújítják az épületet, de egyébként se szokott túl nagy felhajtás lenni körülötte.

A sofőrjével például kedélyesen elbeszélgettem, bár csak utólag tudtam meg, ki ő. Éppen egy elegáns autót tisztogatott a vadonatúj konferenciaközpont előtt, amikor vicceskedve megkérdeztem tőle, hogy tán nem a miniszterelnöké-e, és tényleg beletrafáltam. Az egyenruhás sofőrnek több sapkája van: minden külföldi útjára elkíséri az aktuális miniszterelnököt, ugyanis egyszersmind ő az összes kormánytag biztonságáért felelős rendőrkapitány is. 28 éve van ebben a pozícióban, de már szeretne Ausztráliába költözni, ott tanulnak a gyerekei.

Tőle tudtam meg, hogy a szigeten szinte nincs bűnözés. Egyrészt nincs hova menekülni, másrészt nagyjából mindenki ismer mindenkit. Ottjártamkor hatan voltak börtönben, ebből ketten külföldiek. Matrózok, Fidzsiről jöttek, és némileg ittasan akkora verekedésbe bonyolódtak egy helyi (eredendően koreai) boltossal, hogy az belehalt sérüléseibe. A másik négy rab helybéli, bár ők is úgy rabok, hogy szabadon mozoghatnak. Délelőtt közmunkán kertészkednek, a délutánjuk szabad, akár halászni is elmehetnek. Elég stigma itt az, hogy börtönbe kerültek, nem kell jobban büntetni őket. 

A gyerekei után vágyódó testőr-sofőrön kívül nem találkoztam senkivel, aki szívesebben élt volna Tuvalun kívül bárhol máshol, és nem azért, mert sohasem jártak volna külföldön. A külügyminisztériumban dolgozó Lafita Nofoaiga délután vett fel az autójával. Miután ugyanis elértem a sziget déli csücskét, egy motoros nőt lestoppolva visszarobogtam a szállásomig, és onnan észak fele indultam. Még csak az út egyharmadánál jártam, amikor feladtam, hogy végigcaminózzam az egész szigetet, a forróság gyilkos volt. Egy kedves házaspár fékezett le mellettem. Ugyan csak a közelbe mentek az autójukkal, de amikor megtudták, merre tartok, úgy döntöttek, alkalmi idegenvezetőim lesznek. Itt nem sürgős soha semmi, és egy turista kalauzolása mindennél izgalmasabb!

Itt nincs szegénység

Mint kiderült, Lafita évekig Németországban tanult, azóta is gyakran jár külföldön munkaügyben, mégis eszébe nem jutna máshol élni. „Itt nincs szegénység” – érvelt, miközben apró viskók mellett haladtunk el, és a mi fogalmaink szerint fényévekre voltunk a gazdasági nagyhatalom Németországtól. „Ha Németországban nincs valakinek munkája, kéregetnie kell az utcán – folytatta. – Nálunk ilyen nem fordulhat elő. A lakosság felének nincs állása, de eltartja őket a természet. Van hal a tengerben, taró a földben, és kókusz a fán. Ha valaki beteg, vagy bármi más okból nem tudja ellátni magát, ott a nagy család, a közösség, ők mindig segítenek.” 

Nemcsak a szegénységről és gazdagságról voltak nyilvánvalóan mások a fogalmaink, de a mindennapi élet küzdelmeiről is. „Itt egyszerű az élet” – mantrázták Tuvalun, Kiribatin, Naurun vagy a Salamon-szigeteken is, és be kellett látnom, sok igazság van ebben. Mire hazaértem, lejárt a netbankban a jelszavam, a garázsunk távirányítójában lemerült az elem, és vért izzadtam, mire beadtam egy egyszerű formanyomtatványt az ügyfélkapun. (A koronavírus akkor még sehol sem volt.)

Ott mások a problémák. Újdonsült külügyes ismerősöm kevés aggálya között az merült fel, hogy szeretné, ha kicsit biztosabb alapzaton állna az ország, és valamivel nagyobb lenne (fizikailag). Erre vonatkozóan sok projekt fut a klímaváltozás okozta tengerszintemelkedés veszélyeinek különösen kitett szigeten. Amikor tavaly augusztusban Tuvalu nagy konferenciát rendezett a térség vezetőinek, egy új területet hódítottak meg a tengertől, és itt kapott helyet a vadonatúj konferenciaközpont. 

A bővítés sikerén felbuzdulva újabb kisebb-nagyobb területekkel igyekeznek megtoldani a szigetet, vagy legalább jól megerősíteni partjait. Akkor még azon dolgoztak, hogy több turista menjen a szigetre, munkalehetőséget teremtsenek a helybélieknek, és betöltsék a hiányszakmákat is. Gyógyszerész például egyetlen volt az egész országban, ő is idős – ha már nem lesz, Fidzsiig kell menni szakemberért.

Ezeken a témákon meglehetősen sok külföldi dolgozik, főleg ők vendégeskednek az apró ország egyetlen állami szállodájában és két privát vendégházában. Ez leginkább reggeli közben derül ki, olyankor mindenki vált néhány szót a többiekkel, mintha valami sorsközösség lenne, hogy Tuvalun vendégeskedünk. „Te milyen program keretében vagy itt?” – kérdezte egy könnyű, elegáns nyári ruhát viselő kanadai nő. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, de tényleg mindenki kezében megállt a kávéskanál, amikor válaszomat hallva elkerekedett szemekkel visszakérdezett: „turista?!”.

Rögbimeccs a kifutón

Tuvalu szinte biztosan nem lesz a jövőben sem igazán felkapott ország. Ide volt a térségben a legdrágább a repülőjegyem, a postahivatalon és szép bélyegsorozatain kívül tényleg semmi turisztikai nevezetessége nincs, és csótányokkal kell hadakozni a hotelben. Van viszont egy hihetetlenül összetartó közössége, tagjaiból egytől egyig árad az életöröm, és európai szemmel szürreálisan mókás, amit délutánonként művelnek.

Amikor kicsit enyhül a forróság, úgy délután négy óra körül, minden áldott nap a sziget apraja-nagyja kitódul a repülőtéri kifutópályára. Férfiak, nők, gyerekek és öregek, a vidám és energikus tömeg birtokba veszi a hatalmas aszfaltos területet, hogy egymás mellett rögbi-, foci- és röplabdameccseket játsszanak. A heti három repülőjárat mindegyike a délelőtti órákban landol, ilyenkor már a forgalom sem zavar be. 

Elképedve jártam köztük, annyira szokatlan volt az egész, a helyszín, a lelkesedés és még egy dolog. Semmin, de az égvilágon semmin sem bosszankodtak, és még véletlenül se szóltak be egymásnak. A rögbizők labdája átrepült a focistákhoz, egy hatalmas felfújható labdával játszó kislány betotyogott a rögbisek közé, adódott szép számmal olyan helyzet, amikor „normál” körülmények között az emberek ingerülten odakiabálnak a másiknak. De nem itt. Nyilvánvaló volt, hogy nincsenek pályahatárok, és nincsenek szabályok, egyetlen cél van: mindenki érezze jól magát.

Ebbe az is belefér, hogy forró nyári éjszakákon a kifutópályán aludni is lehet. Kivisznek egy matracot vagy csak egy széthajtott kartondobozt, és ott töltik az éjszakát. Az apró házakban úgyis túl meleg van, az egymillió csillagos hotelben meg mindig jár valamennyire a szél. 

A cikket írta és a képeket készítette: Kisgyörgy Éva. A szerző további útibeszámolói itt: Travellina.hu.