Ellenállhatatlanul mulatságos – írta a korabeli kritika Ernst Lubitsch 1916-ban készült némafilmjéről, ami az I. világháborúban elveszett, és csak 1994-ben került elő. A Ráday utcai aprócska színház előterében, afféle bemelegítésnek, folyamatosan vetítik a nézőknek a fekete-fehér alkotást az előadás előtt, a vége nélkül, az utolsó tekercs ugyanis nincs meg. „Biztos, hogy ezt akarjuk?” – súgja az ember önkéntelenül a társa fülébe a burleszket nézve, merthogy az minden ma már, csak nem mulatságos. 

Valljuk be, nem feltétlenül a mai színházi ízléshez passzoló már az alapsztori sem, legalábbis nem szokásos egy alapvetően nem kommerszet előadó társulatnál. Mit tehet egy férfi, ha szereti a feleségét, de házsártos anyósa elszívja előle a levegőt? Halottnak tetteti magát, majd álruhás komornyikként elszegődik a saját házába rendbe tenni a dolgokat. Aztán a szlovén Diego de Brea rendezésében a nagyjából egyórás darab váratlanul intenzív élményt nyújt. A három szereplő, Spilák Lajos, Nagypál Gábor és Lovas Dániel humoros, aprólékos gesztusaikkal, mozdulataikkal teszik ma is élvezhetővé az egykori szatírát. 

„Kívülről pont olyan könnyűnek néz ki mindez, mint a labdát dobáló artista, csakhogy neki is hat évébe telt, hogy négy labdáról ötig eljusson, és nekünk is elég szokatlan, nehéz volt a próbafolyamat – mondja a darabban az amorózó férjet játszó Nagypál Gábor. – Maga a burleszk műfaj iszonyú pontos forgatókönyvet igényel, minden mozdulatnak, gesztusnak meg kell, hogy legyen a pontos oka, indoka. Minden jelenetnek van forgatókönyve, volt, hogy hangzó szövegekkel próbáltunk. Néha vissza kellett nyúlni a nyelvhez, kipróbálni, aztán gyorsan elfelejteni.”

Nem volt szándék a film történetét egy az egyben megismételni, inkább afféle stílusgyakorlat a produkció, és még abszurdabbá teszi, hogy a két női szerepet is férfiak alakítják. Valahogy mégsem idióta karikatúra az egész. Ahogy Gábor fogalmaz: „Talán elkerültük a nagyon obligát nőábrázolást, a jóízlés-határon belül marad Lajos és Dani, legalábbis én ezt merem gondolni a középső székről.” Közben ide-oda pakolgatják az aldis papírszatyrokat – ez eredetileg egyetlen jelenetben bukkant fel, a temetésnél ebből kapják elő a művirágokat, de aztán a próbák során az improvizációkkal kicsit továbbfejlesztették, és visszatérő elem lett. A díszlet és a kellékek amúgy minimálisak: „Vettünk egy vetítővásznat és rendes fekete öltönyt a fiúknak.”

Olyan dolgok vannak, amik máshol nincsenek

Szöveg egyáltalán nincs, legalábbis a szereplők nem beszélnek, csak kivetítenek néha egy-egy kulcsmondatot. Ezek egy része dramaturgiai támpont, másik részük inkább poén. Néhány mondatra már csak azért is szükség van, hogy a történetvezetésben segítse a nézőt. Így például az elején, amikor az anyós dörmög, hogy már két órája vár a fiatal párra, de megint késnek, muszáj felirattal jeleznünk, hogy az az alapproblémája: türelmetlen, nem tetszik neki, hogy a családnak nem olyan a dinamikája, mint amilyet ő szeretne.

A némafilmes hangulatot egy vetítővászon-projektor-kombó teszi teljessé. A projektorral filmkockaszerű, régi képkivágást varázsolnak a színpadra, és az egész előadás alatt pörög a picit kiégettnek tűnő film, annak jellegzetes hangjával együtt. A projektor fénye ráadásul árnyjátékot csinál a szereplőkből – végtelenül egyszerű színpadi effekt, és kiválóan működik. 

„A projektort hat hétig pakolásztuk, kerestük a helyét, hogy hová lehetne tenni, ahol senkit sem zavar. Hát, végül betettük a nézőtér közepébe, hogy lehetőleg mindenki essen keresztül rajta” – nevet Gábor, hozzátéve, hogy nem igazán volt más jó megoldás, olyan a tér, hogy csak onnan mutatja azt a képet, amire szükség van. 

Különleges bónusz a zenei aláfestés. Darvas Kristófról, aki minden előadáson élőben zongorázik, nem árt tudni, hogy gyakran imprózik némafilmvetítéseken. „Tulajdonképpen minden alkalommal improvizál nálunk is – mondja Gábor –, a főpróbán mondta, hogy azért készít egy felvételt, ha sokáig nem játsszuk esetleg, maradjon valamiféle szamárvezető.”

Sajnos, erre lehet, hogy szüksége lesz. Bár a rendezvényeket szigorító március közepi rendelet még engedte volna, hogy az ötven férőhelyes Stúdió K-ban folytatódjanak az előadások, a csapat azonban felelősen azonnal leállította őket. Reméljük, hamarosan újraindulhat a pici színház, ahol olyan dolgok vannak, amik máshol nincsenek, a nézők sem tudják pontosan, mikor mire számíthatnak. Szinte minden előadásuk különleges, volt már kicsit múltidézős, szépiaszínű darabjuk (A város emlékezete), igazi punkszínház (Sacra Hungarica), detektívdráma egyetlen sárga székkel (A szürke galamb) és a kőbányai pincerendszerben játszódó drámai költemény (Peer Gynt). 

Színház a koronavírus idején

Bár az összes színház bezárt, a Facebookon azonnal alakult egy csoport, amelyben élő közvetítéseket, de még inkább korábban rögzített előadásokat osztanak meg a tagok. A régi felvételek közt olyan gyöngyszemek is előkerültek, mint a Katona József Színház repertoárjáról már levett Illaberek vagy A nép ellensége, sőt még korábbiak, például a kaposvári Csiky Gergely Színház legendás Csárdáskirálynője Molnár Piroskával és Kulka Jánossal. Emellett az élőben közvetített jógaórák és a koncertfelvételek is szaporodnak az oldalon. Mivel járványhelyzetben a színészek nem csinálhatnak színházat, úgy gondolták, azzal segítik az irodalomtanárokat, ha felolvasnak kötelező olvasmányokat, irodalmi szövegeket. Az Élő közvetítések a koronavírus idején Facebook-oldalra és a Motto – a Művészek az Otthoni Oktatásért  – Youtube-csatornájára is rendszeresen kerülnek ki új videók.