Ha szüleink, nagyszüleink átéltek már háborúkat, üldöztetést, holokausztot, spanyolnáthát, világválságot, de mi magunk nem, az milyen kapaszkodókat ad nekünk?
A transzgenerációs szemlélet röviden azt jelenti, hogy őseink tapasztalatai, traumái, élményei átörökítődnek, tehát nem vagyunk függetlenek a felmenőink sorsától, az ő élettörténetük nagyban befolyásolja a mi sorsunk alakulását is. Két útja van az átöröklődésnek. Egyrészt epigenetikai úton történik, vagyis annak ellenére, hogy maga a DNS szekvenciája nem változik, epigenetikai jelzések kapcsolódnak hozzá, amik a génkifejeződést befolyásolják. Ezeket felfoghatjuk kis üzenetcsomagoknak is, amik arról „mesélnek”, hogy a felmenőink milyen körülmények között éltek. Az ő tapasztalataik nyomán alakul a mi epigenetikai örökségünk, amivel valójában a nagyobb esélyű túlélésre készít fel minket a természet. Ha például egyéni vagy kollektív trauma érte őket, akkor jó eséllyel érzékenyebb lesz az idegrendszerünk, ezáltal ha veszélyhelyzetben vagyunk, könnyebben, gyorsabban és hatékonyabban reagálunk, és nagyobb eséllyel menekülünk meg.
A másik útja az átörökítésnek, a hiedelemrendszer átadása. Ez a tudáscsomag befolyásolja, hogyan viselkedünk bizonyos élethelyzetekben. Ezt felmenőink viselkedésén, reakcióin, gondolkodásmódján, érzelmi jelzésein vagy gyakran ismételt életbölcsességein keresztül kapjuk meg szinte láthatatlanul. Nem konkrét tanításokról van tehát szó, nem úgy kell elképzelnünk, hogy nagyapánk leültet, és elmondja a szabályokat, hanem felmenőink egész élete, viszonyulásaik, a családi történetek szolgálnak közvetítőként.
Mondanál erre példát?
Minden családban megvannak a visszatérő mondatok, és ezekben a mondatokban rengeteg információ van.
Ha folyton azt hallottuk otthon, hogy „nyugi, nem kell pánikba esni, úgy még soha nem volt, hogy valahogy ne lett volna”, akkor ebben ott van az üzenet, hogy hiszünk benne, hogy kibírjuk a nehézségeket, és abban is, hogy majdcsak jóra fordulnak a dolgok.
Más családok pesszimista üzeneteket küldenek: „Mi sohasem járunk jól, vannak a gazdagok, nekik mindig minden sikerül, nekünk nem.” Vagy: „Neked úgyse sikerülhet, ne örülj nagyon, mert majd pórul jársz.”
Az ilyesfajta negatív életszemlélet azért káros, mert ha bajban vagy, megakadályoz abban, hogy meg tudj vele küzdeni, hogy mobilizálni tudd az erőforrásaidat. Ilyenkor kialakulhat egy pesszimista, lemondó attitűd, a tanult tehetetlenség, ami miatt akkor is inkább leülsz az égő házban, amikor még lenne időd kiszaladni. Viszont ha vannak például túlélőtörténetek a családban, és ezeket láttatták is veled kiskorodban, az fantasztikus erőforrás. Akkor a legnagyobb bajban is beindulnak a gondolataid, és ahelyett, hogy kétségbe esnél, inkább keresed a megoldást.
Nálad most mi villant be?
Nekem az, hogy ha jön is egy hatalmas katasztrófa, mondjuk, mindent elveszítek, amiben most élek, akkor is megtalálom valahol a boldogulást. Leköltözöm vidékre a szüleimhez, ahol ott vannak az öcsémék is, ha kell, összezsúfolódunk egy házban, és mondjuk csirkéket fogunk nevelgetni, így tojás meg rántott csirke mindig lesz az asztalon. Legyen bármilyen extrém is ez a „majdcsakleszvalahogy” megoldás, ha végiggondolva a legrosszabb lehetőségeket, eljutsz egy megoldásig, onnantól a stresszrendszered lecsillapodik, és tudsz arra koncentrálni, ami most van. Például, hogy itt beszélgetek veled. (Videón – a szerk.)
Mindenkinek más a stressztűrő képessége, de most a legkiegyensúlyozottabb lelki alkat sem él át harmóniát a mindennapjaiban. Mennyi ideig lehet ezt tolerálni, mit lehet tudatosan tenni azért, hogy ne sérüljünk mentálisan?
A gondolkodásnak és a tudatosságnak most nagyon fontos szerepe van. Aki most jól küzd meg, annak hatalmas kincs lesz a kezében, az aranytartalékot képez a jövőjére. Például tudatosan rutinokat kell kialakítanunk, mert biztonságérzetet adnak. Ilyen helyzetekben nem lehet, hanem kötelező strukturálni az életünket, akkor is, ha nehezünkre esik. Rutinok nélkül egy idő után letargiába süllyedünk, kialakul egy nyomott, mély, motiválatlan lelkiállapot, amiből nagyon nehéz lesz felállni. Minél tovább tart persze egy ilyen helyzet, annál több lelki kárt tud okozni, de én optimista vagyok. Az ember túlélő lény, a legnehezebb körülményeket is megszokja, ezt mutatják azok a történetek, amiket például holokauszttúlélőktől ismerünk. Az persze sok mindenen múlik, hogyan birkózunk meg a traumák, krízisek utóhatásával. Számít a genetikai komponens, aztán az is, hogy a családból mennyire kaptunk reziliens attitűdöt, illetve hogy a társadalom, a kisközösségünk mennyire nyitott a történeteinkre. Ha beszélhetünk arról, hogyan érezzük és éreztük magunkat, az a legfontosabb gyógyír.
Háborús övezetekből hazatérő amerikai katonák körében fedezték fel például, hogy hiába kerültek haza a biztonságba, nagyon nehezen tudtak visszailleszkedni a családjukba és a tágabb környezetükbe egyaránt. Tömegesen alakult ki náluk poszttraumás stressz zavar, amit jó ideig nem értettek a szakemberek. Aztán rájöttek, hogy a katonák tele voltak megoszthatatlan történetekkel. A családjuk és a körülöttük élők nem tudták vagy nem akarták hallani, hogy min mentek keresztül, így rájuk záródott a pszichés magány. Ekkor jöttek rá, hogy célszerűbb a háborús övezetekből visszatérve egy rehabilitációs időszakot beiktatni, ahol a katonák a sors-társaik körében elkezdhetik feldolgozni az eseményeket, és csak utána hazaengedni őket a civil közegükbe.
Tehát szerencsések vagyunk, mert ezt a traumát most közösen, mindenki ugyanúgy átéli?
Igen, ez valóban kollektív trauma, senki sincs egyedül az élménnyel. A sorsközösség megtartó erőt képez, segíti a feldolgozást, de mivel ilyenfajta kollektív trauma nem sok volt a nyugati világban, ma még nem tudjuk, hogyan hat mentális egészségünkre és a közösségre. Az biztos, hogy ha elmúlik a veszély, visszatérünk egy feltehetően újfajta normalitásba, és ez így van jól. Vészhelyzetben megküzdeni kell, de békeidőben élni az életet. Nem fogunk, nem is kell örökké ennek a traumának a rettegésében élni, de ez a kollektív tapasztalat biztosan mélyen beivódik. Mindenképpen ott marad az egyének és a közösségek történetében.
Látunk szimpatikus kisközösségi kezdeményezéseket. Szomszédok segítenek egymásnak bevásárlással, kutyasétáltatással, idősek ellátásával, ingyenes felajánlások jönnek cégektől, családok összetartanak. Ezek csak átmeneti gesztusok, vagy át tudunk menteni valamit későbbre és a tágabb környezetünkre is? Jobbak leszünk, miután ezt túléltük?
Ilyen helyzetekben mindig van rá esély, hogy bizonyos narratívák átíródjanak. Ha például azt gondoljuk, hogy a magyar ember általában nem segít a másiknak, de most ezt sikerül mégis átírni, az hatalmas erőforrás a jövőre nézve, és sok mindent megváltoztathat. Egyéni tapasztalatok végül a nagy rendszerekben, politikában, gazdaságban, egészségügyben is megjelenthetnek.
Ilyen szempontból akkor most jól vizsgázunk?
Nagyon sok múlik az ember hiedelemrendszerén, ez alapvetően meghatározza, hogy ki mit vesz észre. Ha te alapból hiszed, hogy az emberek önzetlenek és segítőkészek, akkor azt fogod észrevenni, hogy most is segítenek. Ha viszont meg vagy róla győződve, hogy ember embernek farkasa, akkor a negatív élményeket raktározod el magadnak. A hiedelemrendszerek végtelenül makacsok, nagyon sok példa és saját tapasztalat kell az átírásukhoz. Olyan élmények, minthogy a szomszéd, akiről eddig rossz véleménnyel voltál, most minden áldott nap letesz mondjuk két konzervet az ajtód elé. Hiszem, hogy most kaptunk egy lehetőséget arra, hogy jobbá váljunk, és ezáltal jobbá tegyük a világunkat.
A fotót Kaunitz Tamás készítette.
