Bejársz még dolgozni?
Március 20-áig bejártam, bár a munkám ezt nem igazán kívánta meg, főleg, hogy igyekeztem a személyes kontaktust minimalizálni, mint mindenki.
Egyfajta szolidaritásnak, üzenetnek éltem meg: nem elegáns, hogy finnyáskodjak a tágas egyszemélyes irodámban, amikor több ezer gyári munkás naponta bejár.
Legalább látják a kocsimat, hogy ott vagyok! Mára (az interjú március 22-én készült, telefonon) nagy a nyomás a családom részéről, hogy üljek a fenekemen, bár még tizennyolc hónapom van a veszélyeztett kor eléréséig.
És a gyár meddig működik?
Ahogyan most látom, szép lassan be fognak zárni a részlegeink – persze csak átmenetileg –, az egyik cégünk már leállt, mert a Suzukinak gyártott, múlt hét óta több francia vevőnk nem vesz át árut. A klasszikus vicc jut eszembe: ilyenkor nem az oroszlánnál kell gyorsabban futni, hanem a másik menekülőnél.
Mekkora a szakadás a beszállítói láncban?
A cégeink összesen több mint ötvenezerféle alkatrészt használnak, sok ezer beszállítótól. Tehát békeidőben is vannak mindig kihívások. A járvány (eddigi) kínai csúcsát meglepően jól átvészeltük, de ehhez sok munkatársunk emberfeletti szervezőképessége kellett. Az olasz és francia teljes blokkolások az ebben érintett termékekből még egy-két hétnyi gyártást tesznek lehetővé. Közben a vevőink és a vevőink vevői is állnak le Európában. Az igazi kérdés az, hogy végül egy, két, három vagy hat hónapnyi igény tűnik el az egyes termékkörök piacáról.
Várható-e, hogy kilábaláskor gyorsan át kell állni más szerződéses termékek gyártására?
Lehet, hogy a stratégiai látásmód hiánya, de az elmúlt heteim nem ennek a latolgatásáról szóltak. Egyébként éppen egy sok év alatt megvalósuló változás közepén vagyunk. Bízunk abban, hogy az európai innovatív cégek – legyenek startupok vagy idősebbek – dinamizálódnak, és a Videoton üzleti portfóliójából nagyobb részt tudunk velük bonyolítani. A lerágott csontokra (standard termékek technológiai kihívások nélkül) Magyarország már elkezdett drága lenni, és míg a piacon újdonság erejű termékeknél a szolgáltatás az elsődleges, ezeknél csak az ár számít.
Mi lesz az emberekkel, a cégekkel ebben válságos helyzetben?
Az egyes emberek szintjén az állam és a munkaadók normatív és rászorultságalapú eszközök keverékével fognak jogi kötelezettségükön túl is segíteni, de ezekkel együtt is borzasztó helyzetek állhatnak elő az egyének, családok szintjén, ahol a társadalmi szolidaritás legkülönbözőbb módjai segíthetnek. A vállalkozások szintjén is ellentétes szempontoknak kell megfelelni, hiszen elkerülendő a hangya-tücsök szituáció: akik eddig takarékoskodott vagy jobban teljesített, azokhoz nivellálják, aki tartalékok híján bajba kerültek. De megértem persze, hogy közben a teljes gazdaság potenciálját kell maximalizálni. Itt az idő, hogy a csődtörvény úgy működjön, mint a fejlett nyugaton, vagyis az újjászervezés legyen a jellemző irány, nem a felszámolás! A harmadik szint a munkahelyek mint potenciálok megőrzése, függetlenül a tulajdonosok helyzetétől, nemzetiségétől, a cégek méretétől. Ez is sokrétű, hiszen autószervizekre és fodrászokra előbb-utóbb szükség lesz, a kérdés csak az, hányan kerülnek átmenetileg csődbe. A globális iparban ez máshogy működik: aki kimarad, lemarad.
Mennyire drasztikus leépítésekre lehet szükség? A Videotonnál számítanak majd szociális szempontok?
Reméljük, hogy képesek leszünk humánusan kezelni a helyzeteket, ahogy az előző és a 2000-es válságban is tettük, és áldozatokat is készek vagyunk hozni ezért. Őszintén merem mondani, hogy máig csak a potenciálunk teljes fenntartásának módozatait elemeztük. De balgaság lenne bármit ígérni, ameddig naponta korábban elképzelhetetlen dolgok történnek.
Ezek szerint valamilyen szinten készültök már az újrakezdésre.
Egyelőre a megállásra készülünk. Az elején vagyunk a válságnak, még bármi lehet. Egy csomó mindent érdemes lesz újragondolni, ez egy lehetőség a rosszban, csak az a kérdés, mennyi lesz a rossz rezsije. Sok minden megérett a változásra a világban és a cégeinknél is, de nem léptünk – mennyivel jobb azt mondani, hogy azért bicsaklott ki a bokám, mert te rám kiabáltál! Most lehet majd a vírusra kenni. Egy példa: talán sok cégvezető, aki eddig nem hitt benne, rájön, hogy a home office nem is nettó hülyeség – persze ettől még biztosan nem fogják bezárni az összes irodájukat. Annyi ötlet merül fel, és napról napra változik a helyzet, nehéz most jó döntéseket hozni. Egy biztos, jó mentális állapot kell ahhoz, hogy valaki most ne bolonduljon meg.
Látszik, hogy az országok állami hatáskörben próbálnak mindent megoldani. Ez felerősítheti-e a nemzeti hatásköröket, milyen hatást gyakorolhat ez a globalizációra?
Konszenzus van abban, hogy a globalizációt nem lehet megszüntetni, Európában harmincmillió ipari dolgozó van, Kínában meg 150 millió. Biztos, hogy ekkora európai ipart akarnánk? Nyilvánvalóan nem! Ehhez be kellene áldozni az összes tudóst, jazz-zenészt és műkörmöst, és mindnyájukat gyári munkássá átképezni. És azt sem gondolhatjuk komolyan, hogy az emberek ettől kezdve – ha egyszer vége lesz a világjárványnak – többé nem akarnak utazni. Eddig is tudtuk, hogy a nemzetközi konferenciák jelentős része fölösleges, juttatásként élik meg a résztvevők, azokat online is le lehetne bonyolítani. Mégsem fognak mind elmaradni, de remélhetőleg az értékesebbje marad meg, nem a legjobban marketingeltek. Mindenképpen új egyensúly lesz, reméljük, tudatosan.
Elég lesz-e a járulékkedvezmény és hiteltörlesztési moratórium a bajba jutó cégeknek?
Nyilvánvaló, hogy ez csak az első lépés volt, de arra jó, hogy eljuttatta az üzenetet a piacnak: a kormány érdemben foglalkozik a kérdéssel. A mi cégünknek nincs hitele, vagyis rajtunk ezzel nem segítenek. Ráadásul ellentétes, ámde logikus elvárásoknak kell megfelelniük azoknak, akik ma a döntéseket hozzák, hiszen a normativitás és a méltányosság ellentétes igényeket jelenthet. Olyan, mint amikor két alkotmányos elv verseng. Az a fő kérdés, hogy negyedév vagy másfél év lesz a szenvedés. Az elmaradó vásárlások egy része csak elhalasztódik, de ha másfél éves lesz a döcögés, akkor ezek lesznek kisebbségben.
Fotó: Sebestyén László
