K ordos László szereti a nyakkendőket. Körülbelül ötvendarabos gyűjteményében van pár merészebb példány, de mind közül kiemelkedik egy selyemből készült gyöngyszem, amit az őslénykutató még Washingtonban vásárolt.

A Richard Leakey paleoantropológus tervezte kiegészítő harsányan hívja fel a figyelmet a professzor szakmájára. A három koponyaleletet, egészen pontosan australopithecusokat ábrázoló ruhadarabot a professzor anno képtelen volt otthagyni a boltban. „Nagyon jó nyakkendő, de ma már inkább ereklye, rengeteget használtam. Egy dologra kellett mindig vigyáznom, hogy nehogy temetésre felvegyem. Az elég morbid lett volna” – mondja a vonal túlsó végén.

Telefonon beszélgetünk, a háttérből időnként mindenféle pittyogás és űrhajóhang hallatszik, de mint kiderül, csak az éppen parkoló autó funkciói rakoncátlankodnak. A hetvenéves Kordos a tanítás és a publikálás mellett még mindig járja az országot, tudományos konferenciákra hívják. Az ismeretterjesztés továbbra is fontos része az életének, de nem tagadja, hiányoznak neki az ásatások. „Nekem a terep az életterem, az villanyoz fel. Ehelyett most naphosszat a számítógépet verem.”

A barlangok rajongója
A budapesti Szabó József Geológiai Technikum különleges iskola volt, vegyes tanári karral és széles tematikát felölelő tananyaggal. „A bányászat fejlődőben volt, a szén és acél országában technikusokra volt szükség” – idézi fel Kordos László, a technikum egykori tanulója. Az ásványtant, az őslénytant és a geológiát egyetemi tankönyvből tanulták, így ezek a tantárgyak az egyetemi évek alatt már nem képeztek különösebb akadályt. „A jellegzetes vagy nálunk őshonos kőzettípusokat hátulról kellett felismerni. A markunkba nyomták, és ha nem tudtad, melyikről van szó, bevágták az elégtelent.” Kordos ma is csípőből felismeri a kezébe nyomott kőzeteket anélkül, hogy rájuk nézne.

A kőzetek és csontok iránti rajongása már gyerekkorában kialakult. A miskolci fiú rengeteget kirándult édesapjával a közeli Bükkben, ahol hamar a barlangok rajongója lett. „A Kőlyuk nevű barlang bejárata előtt ki voltak hajigálva mindenféle barlangimedve-csontok. Tizenegy éves koromban, mikor apámmal arra kirándultunk, összegyűjtöttem, és ma is ereklyeként őrzöm őket.”

Nemcsak apjával járta a természetet, hanem pedagógus édesanyja aggteleki kirándulásaihoz is rendszeresen csatlakozott. „Elsősorban a leletek érdekeltek, a barlangok tudományos részei, és hogy mit rejtenek.” Tizenéves korára barlangász lett, és már a középiskolában megjelent három-négy szakcikke a témában. Első komolyabb, önálló kutatáson alapuló tudományos munkája is a barlangokhoz köthető: elsőéves egyetemista volt, mikor publikálta a Barlangok bejárati szakaszának klímaviszonyai című értekezését. „30 éves koromig a munkám a barlangokhoz és a belőlük előkerülő csontmaradványokhoz kötött, aztán nagy szerencse ért. Rudabányán, a volt professzorom, Kretzoi Miklós vezetésével beindultak a Rudapithecus hungaricus kutatásai.”

Diplomáit a Kossuth Lajos Tudományegyetem középiskolai biológia-földrajz tanár szakán és a József Attila Tudományegyetem geológus képzésén párhuzamosan szerezte meg, majd 1975-ben a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett természettudományi doktori címet állatföldrajzból és állatrendszertanból. 1996 óta egyetemi tanár.

A közös ős: Gabi
A Rudapithecus hungaricus előember első leletének már a felfedezése sem volt mindennapi. Erről maga Kordos is beszámolt 2015-ben, a Magyar Tudomány című folyóirat Rudapithecus hungaricus: egy nemzeti érték ötven éve című tanulmányában.

„1965-ben a gyakorlott szemű rudabányai geológus a bánya törmelékes felszínén észrevette, lehajolt érte, majd zsebre vágta. Két évvel később Hernyák Gábor munkahelyi fiókjából egy cukros­zacskóban vándorolt Budapestre a porladó, fura állkapocstöredék. A Földtani Intézetben az akkor hatvanéves szakértő, Kretzoi Miklós asztalán kötött ki, akinek a feje elvörösödött, szemüvegét homlokára tolta, majd a tudós néhány nap múlva, a Magyar Nemzet című napilapban, 1967. október 10-én megjelent rövid interjúban közölte felfedezését: »Ez a lény már nem volt majom, de még ember sem, csupán megindult az emberré fejlődés útján, 6–10 millió évvel ezelőtt élt.« A leletet, mint újonnan felfedezett emberszerű ősmajmot Rudapithecus hungaricusnak nevezte el.”

„Képzelje el, hogy felfúj egy luftballont, beássa a földbe, majd tízmillió év múlva kiássa, és ugyanolyan állapotban fog előkerülni. Hát, mekkora erre az esély?” – illusztrálja már a telefonban a professzor a rudabányai ásatások eredményének fontosságát. Rudabányán 1971 óta tartanak az ásatások, 78-tól Kordos László vezetésével. Azóta több mint kétszáz majomlelet került a felszínre, sok értékes koponyadarabbal. A Rudapithecus hungaricus leghíresebb képviselője, Gabi (nevét Hernyák Gábor után kapta), az ember és a ma élő afrikai emberszabású majmok közös őse lehet. Ugyan a faj maradványait már több európai helyszínen megtalálták, a rudabányai számít a legrégebbi és leggazdagabb lelőhelynek. A helyszín nemcsak a majmokról, de környezetükről is részletes információkkal szolgál, valamint olyan állatokról, mint a gumósfogú őselefántok vagy a háromujjú őslovak.

Másik nagy kutatása az ipolytarnóci ősállatokhoz kötődik, ahol kollégáival több mint háromezer megkövesedett lábnyomot térképeztek már fel. Az ősvilág Pompejiének is hívott területen a 2014-es leletek alapján 17–18 millió évvel ezelőtt a mai hüllőkre és kétéltűekre emlékeztető lények éltek. Azóta is tart a kutatás, de Kordos László viccesen megjegyzi, ma már „prodzsektnek” hívják.

„Senki sem örülne, ha találnának a telkén egy mamutot, mert ő ebből egy fillért nem kap, és egy rakás kötelezettséggel járna. A legrosszabb esetben még természetvédelmi területté is nyilváníthatják a helyszínt” – mondja nevetve a professzor. A leggyakoribb lelőhelyek az egykor működő bányákból kerülnek ki, ezekből rengeteg maradvány került elő. Kordos szerint nem vagyunk világelsők a leleteket tekintve, de annyi bőségesen akad, hogy a mai magyar paleontológusok kiteljesedjenek.

Úgy látja, hogy az őslénykutatók utánpótlása Magyarországon erős, noha a mostani fiatal generáció más utat követ, mint egykor ő. „Elmentünk a kuriózumok felé, amivel fel lehet tűnni, rá lehet építeni egy karriert, esetleg pénzt is lehet vele keresni. A fiatal generáció ügyesen csinálja, megvannak a vezéregyéniségeik.” Ősi Attila dinótojásáról úgy vélekedik, hogy a három-négy centis tojás mérete ellenére valóban érdekes és fontos lelet, és megérdemli a figyelmet.

„Sokat köszönhetünk neki a kutatócsoportommal, többször bírálta a pályázatainkat, és néha közelebbről, néha távolabbról nyomon követte a munkásságunkat” – mondja a Next címlaposa, Ősi Attila geológus és paleontológus. Ugyan Attiláék nem emlősökkel, hanem többnyire őshüllőkkel foglalkoznak, voltak közös munkáik Kordos professzorral, együtt kutatták például a Gerecsei őskrokodilt. „A tanárunk, részben a mentorunk volt. A tanár úr idén hetvenéves, és Mészáros Lukács kollégámmal, aki szintén Kordos-tanítvány (Attiláék a gerinces paleontológia kurzust hallgatta Kordos Lászlónál – a szerk.) írtunk egy összefoglaló cikket gerincespaleontológiai témában a Földtani Közlönybe, amit neki ajánlottunk.”

780 előadás, 115 ezres példányszám
„Ne kerüljük a dolgot, van bennem egy belső szereplési kényszer” – mondja Kordos. Elmondása alapján körülbelül 780 tudományos előadáson van már túl, munkájáért 2017-ben megkapta az év ismeretterjesztő tudósa címet, és elneveztek róla egy égitestet is. Simonffy Géza, a Magyar Rádió tudományos rovatának egyik alapítója figyelt fel Kordos jó beszélőkéjére, és hívta be a rádióba szerepelni az akkor húszas évei végén járó fiatal tudóst. „Még a széket is kitette a stúdió ajtaja elé, hogy ne zavarják a felvételt. Látta, hogy tudok beszélni, és betartom a perceket.” Simonffy ajánlotta be a Móra Kiadóba is, itt jelent meg első könyve, az Ember­elődök, ami akkor 115 ezres példányban kelt el.

Az őslénykutató 2007 és 2010 között a Magyar Állami Földtani Intézet igazgatója volt, ám nem igazán szeretett az asztal mögül dolgozni, majd a kormányváltás után lemondott. (Az intézet 2012-ben beolvadt a Magyar Földtani és Geofizikai Intézetbe.) Nem kedveli a „hobbizás” kifejezést, inkább érdeklődésnek nevezi a képzőművészetek iránti rajongását, másik szenvedélyének pedig tízezer darabból álló söröskupak-gyűjteményét tartja. „Nem tudok vele mit kezdeni, de mint múzeumban felnőtt ember, rendszeresen kategorizálom őket.”