Az IMMOFINANZ folyamatosan fejlődő, az ügyfelek változó igényeit is követni képes irodakoncepciója, a myhive az egyedülálló szolgáltatások mellett a mostani helyzetben kiemelten fontos rugalmasságával is a piac előtt jár. Hamarosan egy újjávarázsolt irodatérben várják majd a bérlőket.
A járványhelyzet teljesen új kihívások elé állította az irodapiac szereplőit is. Az első hullám idején olyan hangokat is lehetett hallani, hogy most aztán leáldozik a nagy irodaházaknak, és majd mindenki otthonról fog dolgozni. Nagy Viktor, az IMMOFINANZ magyarországi operatív vezetője szerint nem véletlen, hogy ilyesmiről most már senki sem beszél. „Vannak, akiknek ez jól megy, de én személyesen alkalmatlan vagyok az otthoni munkavégzésre, hiába van kényelmes irodám otthon is. Az viszont nem home office, ha az ebédlőasztalnál ülsz nyolc órát – az ember pedig társas lény, a kreatív ötletek a beszélgetésekből, a közös gondolkodásból jönnek” – fogalmaz a szakember.
Mindenki jól jár
A bérlői igények természetesen változtak az elmúlt időszakban, de Nagy Viktor úgy látja, ez a folyamat már korábban kezdődött, és a nagy nemzetközi cégeknek már eddig sem volt állandóan szükségük annyi fizikai munkahelyre, mint ahány alkalmazottjuk volt. Most ez még inkább így van, és ehhez az irodapiacnak is alkalmazkodnia kell. „A rugalmasság lesz a kulcs a jövőben” – szögezi le az operatív vezető. Szerencsére az IMMOFINANZ a piacon máig is egyedülálló irodakoncepciójának, a myhive-nak a rugalmasság is az előnyei közé tartozik. A minden igényt kielégítő irodatereket ugyanis gyorsan, hosszú távú elköteleződés nélkül is kibérelhetik a meglévő bérlők, de akár az „utcáról beeső” új ügyfelek is. „Ki tudjuk szolgálni a bővülő, de akár a szűkülő igényeket is. Az ügyfélnek például arra is lehetősége van, hogy kibérli a most használt területének 70 százalékát hosszú távra, de opciója van néhány hónapos határidővel további területet is igénybe venni. Ennek a rugalmasságnak nyilván van némi felára, de összességében mégis csökkennek az ügyfelek költségei.”
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. […]
A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. Hogy ezek a zsurnalizmussá züllesztett kifejezések egyre többször tűnnek fel, az nemcsak a magyar sajtó szűkülő lehetőségeit mutatja (miszerint nem lehet leírni, hogy ez vagy az kié), hanem egy ennél drámaibb és ijesztőbb jelenséget mutat meg: növekvő távolságunkat a magántulajdon eszméjétől.
A Forbes első, 2013-as milliárdoslistájának publikálásakor izgalommal vártuk a megjelenést: az akkor még éppen hatalma teljében lévő Simicska Lajos ugyanis először került fel gazdaglistára. Hét évvel később már csak költőinek tűnik a kérdés: vajon tényleg az övé volt a Közgép? Övé volt-e bármi is, ami a nevén – vagy „hozzá köthető személyek” nevén – volt valaha? Nem papíron. Hanem úgy, ahogy cégekkel tulajdonosaik rendelkezni szoktak.
Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre?
A 2010-es évet nyugodtan nevezhetjük rendszerváltásnak abból a szempontból, hogy az elit megint nekiállt újraosztani az erőforrásokat. Ebből – csakúgy mint harminc évvel korábban – a többség újfent kimaradt. Kifejezetten cinikus, hogy az együttműködésről nevezték el ezt a folyamatot, ami mára odajutott, hogy nemcsak a javak újraosztása történt meg, hanem megkezdődött valamiféle konszolidáció is. Mindez persze nem a politikai térben történik, hanem a gazdaságban. Egyre több nagy piaci szereplő fogadja el, hogy a NER által felemelt „üzleti” elit nem megy el, itt marad, és érdemes velük együttműködni.
A területfoglalás nem állt le, de a kontúrok elmosódnak, jó példák erre a Libri és a Gallicoop tulajdonosváltásai az elmúlt évből. A kormány által tőzsdei cégek részvényeivel felduzzasztott alapítványok és a rejtélyes hátterű, de a politikához ezer szállal kötődő befektetési alapok aktív vásárlóként jelennek meg a piacon. Kisebb halakra vagy újabb kisebbségi részesedésekre pályáznak, a többségi tulajdonos maradhat, csinálja, amihez ért: termelje a profitot.
Közben az állam két stratégiailag fontos területen jelent vagy jelenik éppen meg, és válik kisebbségi tulajdonossá: a bankszektorban és a telekommunikációs piacon. Két olyan terület, ahol közbeszerzésekkel nem lehet egyik napról a másikra nagyot gurítani, itt beruházni, versenyezni kell, ha valaki labdába akar rúgni. Előbb az Erste bankban lett kisebbségi tulajdonos, majd most a formálódó gigabankban, a Bankholdingban, és láthatóan a Telenorban is megelégszik ezzel a szereppel – miközben erős kézzel szabályozza is ezeket a piacokat.
Egyre nehezebb lesz majd megmondani – az elittől átvett fogalommal élve –, hogy melyik a „NER-es”, és melyik a „nem NER-es” cég. Miközben a felszínen a küzdelem zaját halljuk, odalent csendben alakul a konszolidáció – persze abban az értelemben konszolidáció ez, ahogy a NER meg maga az együttműködés. Nevezhetjük nyugodtan így: beletörődés és igazodás.
Ebben a vagylagos, ködös rendszerben még nehezebb lesz majd arra az egyszerű kérdésre válaszolni: kié a jószág? És láttuk, hogy mire ment ezzel a kérdéssel a nagyravágyó és az egykor a minisztereknél is befolyásosabb Simicska. Végigkáromkodott egy autóutat Veszprémtől Pestig. Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre? Hogyan kezdenek el felépülni ma a 2040-es év Magyar 100 listájának nagy privát cégei, ha egy igazi tulajdonos ma bármikor kaphat egy visszautasíthatatlan ajánlatot? Az együttműködésünkbe, úgy tűnik, ez bőven belefér. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a magántulajdonról, mint közös, védendő értékünkről, végleg lemondjunk. Egy biztos: amit ezért cserébe kapunk, velünk marad, de a miénk nem lehet soha.
Írta: Zsiborás Gergő, a Forbes főmunkatársa, a Magyar 100 lista vezető szerkesztője
Kisvárosi saga, nagyipari történet és a Covid hatása a generációváltásra. A stabil multibeszállító Almásiék elmúlt negyven éve nemcsak igazi matyóföldi családi történet, de jellegzetes magyar ív a maszekolástól a minőségérzékeny, robotizált működésig. A háttérben Mezőkövesd ipari felemelkedése.
Ősi Attila nem a gumidinókon nevelkedett generációk tagja, de tizenéves kora óta elszántan keresi az őslények nyomait. Ő bukkant az ország első dinoszauruszcsontjára húsz évvel ezelőtt, és miközben ásott Kínában, Brazíliában és Argentínában, az általa vezetett Magyar Dinoszaurusz-kutató Expedíció mostanra százezernél is több felbecsülhetetlen leletet hozott a felszínre az iharkúti Jurassic Parkból.
A nagy bezárkózás előtti utolsó napon a Széll-Szulló-páros mindkét éttermében égtek a telefonvonalak. De ez nem zavart minket abban, hogy a békésszentandrási harcsapaprikásról
és a háromcsillagos dán séf gulyásleveséről beszélgessünk.
