A magyar gazdasági sajtó bevett formulái közé tartoznak az „X-hez köthető társaság” vagy az „Y érdekköréhez sorolható cég” leírások, és ezek egyre cifrább változatai, úgy is mint „nevük elhallgatását kérő forrásaink szerint a háttérben Z alakja sejlik fel”, hogy a – jobb híján általunk is használt – „régi”, esetleg „kipróbált harcostárs” toposzt, mint a stróman romanticizált szinonimáját ki ne hagyjuk. Hogy ezek a zsurnalizmussá züllesztett kifejezések egyre többször tűnnek fel, az nemcsak a magyar sajtó szűkülő lehetőségeit mutatja (miszerint nem lehet leírni, hogy ez vagy az kié), hanem egy ennél drámaibb és ijesztőbb jelenséget mutat meg: növekvő távolságunkat a magántulajdon eszméjétől.  

A Forbes első, 2013-as milliárdoslistájának publikálásakor izgalommal vártuk a megjelenést: az akkor még éppen hatalma teljében lévő Simicska Lajos ugyanis először került fel gazdaglistára. Hét évvel később már csak költőinek tűnik a kérdés: vajon tényleg az övé volt a Közgép? Övé volt-e bármi is, ami a nevén – vagy „hozzá köthető személyek” nevén – volt valaha? Nem papíron. Hanem úgy, ahogy cégekkel tulajdonosaik rendelkezni szoktak. 

Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre?

A 2010-es évet nyugodtan nevezhetjük rendszerváltásnak abból a szempontból, hogy az elit megint nekiállt újraosztani az erőforrásokat. Ebből – csakúgy mint harminc évvel korábban – a többség újfent kimaradt. Kifejezetten cinikus, hogy az együttműködésről nevezték el ezt a folyamatot, ami mára odajutott, hogy nemcsak a javak újraosztása történt meg, hanem megkezdődött valamiféle konszolidáció is. Mindez persze nem a politikai térben történik, hanem a gazdaságban. Egyre több nagy piaci szereplő fogadja el, hogy a NER által felemelt „üzleti” elit nem megy el, itt marad, és érdemes velük együttműködni. 

A területfoglalás nem állt le, de a kontúrok elmosódnak, jó példák erre a Libri és a Gallicoop tulajdonosváltásai az elmúlt évből. A kormány által tőzsdei cégek részvényeivel felduzzasztott alapítványok és a rejtélyes hátterű, de a politikához ezer szállal kötődő befektetési alapok aktív vásárlóként jelennek meg a piacon. Kisebb halakra vagy újabb kisebbségi részesedésekre pályáznak, a többségi tulajdonos maradhat, csinálja, amihez ért: termelje a profitot.

Közben az állam két stratégiailag fontos területen jelent vagy jelenik éppen meg, és válik kisebbségi tulajdonossá: a bankszektorban és a telekommunikációs piacon. Két olyan terület, ahol közbeszerzésekkel nem lehet egyik napról a másikra nagyot gurítani, itt beruházni, versenyezni kell, ha valaki labdába akar rúgni. Előbb az Erste bankban lett kisebbségi tulajdonos, majd most a formálódó gigabankban, a Bankholdingban, és láthatóan a Telenorban is megelégszik ezzel a szereppel – miközben erős kézzel szabályozza is ezeket a piacokat.

Egyre nehezebb lesz majd megmondani – az elittől átvett fogalommal élve –, hogy melyik a „NER-es”, és melyik a „nem NER-es” cég. Miközben a felszínen a küzdelem zaját halljuk, odalent csendben alakul a konszolidáció – persze abban az értelemben konszolidáció ez, ahogy a NER meg maga az együttműködés. Nevezhetjük nyugodtan így: beletörődés és igazodás. 

Ebben a vagylagos, ködös rendszerben még nehezebb lesz majd arra az egyszerű kérdésre válaszolni: kié a jószág? És láttuk, hogy mire ment ezzel a kérdéssel a nagyravágyó és az egykor a minisztereknél is befolyásosabb Simicska. Végigkáromkodott egy autóutat Veszprémtől Pestig. 
Ha nem lehet megmondani, hogy kié a jószág, mi érdekünk fűződik majd ahhoz, hogy értéket hozzunk létre? Hogyan kezdenek el felépülni ma a 2040-es év Magyar 100 listájának nagy privát cégei, ha egy igazi tulajdonos ma bármikor kaphat egy visszautasíthatatlan ajánlatot? Az együttműködésünkbe, úgy tűnik, ez bőven belefér. Egyre közelebb kerülünk ahhoz, hogy a magántulajdonról, mint közös, védendő értékünkről, végleg lemondjunk. Egy biztos: amit ezért cserébe kapunk, velünk marad, de a miénk nem lehet soha.

Írta: Zsiborás Gergő, a Forbes főmunkatársa, a Magyar 100 lista vezető szerkesztője