Az utóbbi harminc évben Elon Musk volt az egyetlen, aki megcsinálta a csodát, de már a Tesláról sem mondhatni, hogy fiatal startup. Új autómárkát elindítani és bevezetni manapság szinte lehetetlen, egy elszánt olasz tervező mégis kis szériában alkot, és eredeti modelleket álmodik.
Hiába egy rakás jó ötlet, vagy éppen a dollármilliárdos háttérrel viszonylag könnyen megvehető szakmai tapasztalat, mára még egy sokat látott üzleti zsenitől sem várhatjuk, hogy létrehozza a következő Fordot, General Motorst, Toyotát vagy Volkswagent. Nem is nagyon látszik ilyen ambíció a láthatáron, még ha Kína örömmel fel is mutatna egy olyan sikertörténetet, mint mondjuk a dél-koreai Hyundai. Korea első rendes autója 1974-ben fogant, ami pedig Kínát illeti, a diktatúra gazdaságbarát működését és persze a szinte végtelen hazai piacot ismerve történhetnek még csodák. Ám fontos részlet, hogy a globális sikerre lassan tényleg esélyes
Geelyt is bő 33 éve alapította a céget máig irányító Li Shufu. Az óceán túloldalán ugyanígy a Tesla sem épp egy startup a maga 2003-as indulásával, ám mindent összevetve mégis Elon Musk elektromos missziójával az egyetlen olyan új autógyártó az elmúlt harminc évből, amelyik valóban megcsinálta a lehetetlent.
Biztosan számtalan könyv és film is készül majd a Tesláról, bőven részletezve azt a fejezetet, amikor a Szilícium-völgy autóipari úttörője azzal került a legközelebb a bukáshoz, amivel újoncként négy kerékkel szokás: a sorozatgyártás belendítésével. Ha egy csapat mérnöknek adunk elég pénzt és időt, előbb-utóbb prezentálnak egy vezethető prototípust, amit kipróbálhat a vezetőség, és magabiztos bólogatások esetén talán még a sajtó is. Ám hogy ebből a járműből aztán viszonylag rövid úton százezreket gyárthassanak jó minőségben a költségek – és így az eladási ár – szinten tartása mellett, na, az már keményebb dió. És mivel az ipar veteránjainak a legtöbb esetben több mint egy évszázad állt rendelkezésükre a gyártási folyamatok, valamint eladási csatornáik tökéletesítésére, egy hitelekkel és a befektetők hitével operáló kis cég általában kifut az időből, és csődbe zuhan, még mielőtt beindulhatna.
Elon Musk szinte varázserővel bíró tweetjei, valamint a Tesla fanatikus rajongóinak kifogyhatatlan türelme hagytak elég teret a pénzzel amúgy is alaposan kitömött cégnek, hogy minimalizálja az indulás után rendszeresen tapasztalt gyártási hibákat, és felfuttassa a termelést arra a szintre, ahol már belátható időn belül mindenki hozzájut megrendelt autójához. Idén januárban a tőzsde szerint a Tesla már többet ért, mint a Ford és a GM együttvéve, és ez a piaci nézőpont tartósnak ígérkezik.
A kicsiket bekebelezik, a nagyok összeborulnak Amerika következő Teslája az elektromos pickupokra és SUV-okra fókuszáló Rivian szeretne lenni, és hogy közelebb kerüljön ehhez a célhoz, a Ford már bele is pumpált 500 millió dollárt a kész technológiáért cserébe. Ezzel a tempóval elképzelhető, hogy a Riviant a biztonság kedvéért majd bekebelezi valaki nagyobb, ám a milliárdos tőkeemelés után a michigani cég most csakis arra fókuszálhat, hogy első saját modelljei tényleg sorozatéretté váljanak 2020 végére. Hozzánk jóval közelebbi az elektromos hajtás legmerészebb innovátora, a horvát Rimac, és bár déli szomszédaink sikertörténete inkább tech cég, mint tradicionális autógyártó, már szintén olyan részvényeseket listáz, mint a Porsche AG vagy a Hyundai Motor Group. Mivel az autóipar végtelenül komplikált, költséges, és a legtöbb helyen politikai kérdés is, márkák inkább megszűnnek, semmint születnének, és a jövő csak még nagyobb összeborulásokat ígér. Régen, egész pontosan 1925 és 1998 között például ott volt a Chrysler Corporation. A detroiti „nagy három” egyike, amiből hirtelen lett egy DaimlerChrysler névre hallgató Mercedes-Benz vegyesváltó, majd némi vajúdás után a Fiat Chrysler Automobiles (FCA), mert persze a Fiatnak sem volt olyan az elmúlt húsz év, mint Gianni Agnelli fénykorában. És hogy még egységesebb és olcsóbb lehessen a paletta, most épp azon rágódik az Európai Unió, engedélyezheti-e az FCA házasságát még a francia PSA-val is. A részvényesek mindenesetre nagyon várják már ezt a Detroit–Torino–Párizs-tengelyt a rengeteg márkával egy esernyő alatt, ami mindent hozhat, csak egyedi termékeket nem. Ez persze mind logikus, hiszen ha valamit megtanultak a XX. században, az az, hogy ebben az iparágban az innováció mindig drága, ám ritkán kifizetődő. Tudja ezt az FCA olasz ága, és a PSA-vezér Peugeot is. A franciáknál tradicionálisan a Citroën öltötte fel a kissé bogaras, de legalább annyira zseniális feltaláló köpenyét, hogy aztán e munka eredményeképp 1976-ban gyorsan beolvasszák a Peugeot-ba. Torino környékén közben nemcsak a Fiat, a Ferrari, a Maserati vagy a Lamborghini produkált igazi mérnöki csodákat, hanem legfőképp az Alfa Romeo és persze a Lancia. Ennek tudatában nem meglepő, hogy előbbit 1986-ban, utóbbit már 1969-ben felvásárolta a Fiat, kihasználva a csődhelyzet adta piaci lehetőségeket.
Ha valamit megtanultak a XX. században, az az, hogy ebben az iparágban az innováció mindig drága, ám ritkán kifizetődő.
A legendás magyar producer története, aki ötvenéves kora után építette fel Amerika legnagyobb független, kizárólag tévéfilmeket készítő produkciós cégét, aki Hongkongból elutazott Sárospatakra az ötvenéves érettségi találkozójára, és aki teljes szívéből gyűlölte az elefántorvvadászokat. Robert Halmi nélkül szó szerint nem létezne a magyar filmgyártás úgy, ahogy ma ismerjük.
Jack Plumbsteadcirkuszi artista nyolc dinamitpatront helyezett el egy koporsó formájú acélkeretbe, majd egyetlen fejvédővel befeküdt a kátránypapír falak közé. A patronok felrobbantak, a detonáció felkavarta az akció helyszínéül szolgáló ipari park porát. 1967 októberét írtuk, egyetlen fotós futkosott a szerkezet körül, a robbanás fészkéhez esztelen közelségben, hogy megörökítse a pillanatot, ahogy Plumbstead sértetlenül feláll a koporsóból. Az artista a kísérletet többször megismételte, majd helyet is cserélt fotósával, aki maga is ép testtel, no, és egy értékes fotóriporttal gazdagabban állt fel a szerkezetből.
A kísérlet bejárta az amerikai artistavilágot, pszichológusok pedig elkezdték vizsgálni a különös játék mozgatórugóját, és a veszélyes élet vágyát fedezték fel benne. Plumbstead ezzel az egyetlen kísérlettel elérte, amit akart: cirkuszi artistából elit filmes dublőrré avanzsált. A fotós viszont, akit Robert Halminak hívtak, csak évtizedekkel később kapta meg az élettől, amire valójában vágyott.
Amikor a magyar származású Robert Halmi 2014-ben meghalt, a The New York Times hosszú búcsúcikkben emlékezett meg életművéről. „Ő volt Gulliver a többi tévés producer között” – írták róla, mert mindennek, ami ahhoz kellett, hogy ma évi több mint háromszáz produkció forogjon Magyarországon, Halmi tette le az alapjait a fotózás utáni, második karrierje során, amit ötvenévesen kezdett el.
Fényűző élete és karizmája a Hollywood fénykorabeli stúdiómogulokéra emlékeztetett. Színes-szagos történetei fordulatosak voltak, mint egy kalandfilm, interjúiban készségesen és hosszasan válaszolt, minden itthon bemutatott amerikai filmje kapcsán elérhető volt, ami akkoriban még annál is nagyobb szám volt, mint hogy Will Smith felmászik a Lánchídra. A magyar sajtó így sosem tévesztette szem elől az Amerikában újrakezdő filmest. Elvitathatatlan filmográfiáját összesen több mint száz Emmy-díjjal ismerték el, kollégái, akik együtt taposták ki vele az utat Fóttól Hollywoodig, ma is élénken emlékeznek az érdemeire.
„Az irodalomra specializáltam magam. Sárospatakon érettségiztem, az ott magamba szívott szellemnek, megszerzett ismereteknek köszönhetem, hogy jutottam valamire Amerikában” – mondta Robert Halmi 1995-ben a 168 Órának. Cége, a Robert Halmi International (RHI) kizárólag irodalmi műveket adaptált, az Alice csodaországban, a Gulliver utazásai, az Odüsszeia és Az Ezeregyéjszaka meséi, a Moby Dick és még több mint száz regény filmadaptációjával – ahogy mondta – szerette volna visszaadni a gyerekek kezébe a könyvet, amit a televízió kivett belőle. „Száz százalékig biztos vagyok abban, hogy a televízió rossz dolog – mondta. – Szeretném hozzátenni a magam csekély részét ahhoz, hogy ezt kijavítsuk.”
Howard Ellist, a Mid Atlantic Films (Forbes, 2020/03.) társtulajdonosát is ezzel a küldetéssel húzta be a filmszakmába a 70-es években. Howard rendezőasszisztensként kezdett az RHI-produkciókban, majd miután szorgalmával elnyerte Halmi szimpátiáját, mellette maradt, és több tucat tévéfilmjén megedződve producerségig vitte. „Döbbenetesen intelligens és olvasott ember volt. Kevesellte az oktatási rendszer munkáját a gyerekekkel, és azzal a médiummal akart hozzájárulni a tanításukhoz, amivel amúgy is a legtöbb időt töltik. Ez akkor a televízió volt” – emlékszik vissza Howard.
Halmi utazásra specializálódott, versenyszerűen ralizott és vadászott
Hogyan lesz valakiből amerikai kém?
Mielőtt elkezdte volna kijavítani a tévé irodalom elleni vétkeit, Halmi ötvenéves koráig leélt egy teljes életet, hogy aztán egy újat kezdhessen. 1924. január 22-én született Budapesten, a szülei korán elváltak, a kis Róbert pedig, akkoriban szokatlan módon, az édesapjához került. Halmi Béla, a jónevű fényképész korábban a Habsburg királyi család és a Vatikán egyik hivatalos fotósa is volt. A hatéves Róbert elkísérte apját a megbízásokra és a sötétkamrába is, ezért iskoláskorára már eligazodott az akkor még bonyolult fotós folyamatokban és apparátusban.
A sárospataki gimnáziumban emelt szinten tanult angolt és irodalmat, és kiválóan érettségizett. Az iskolára még idős korában is büszkén hivatkozott, és ahogy a sztorik tartják a kortársai között, a kiváló szellemű fiú első volt, ha valamilyen csínnyel kellett előrukkolni. „Olyanokat meséltek nekem ezen az érettségi találkozón, amiket én csináltam, de már teljesen elfelejtettem. Állítólag kilógattam egy tanárt az ablakon az érettségi tételekért, ideadta, és ezért érettségiztem ilyen jól.”
Már a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult, mikor kitört a második világháború. Halmi az ellenállás aktív tagja lett, a diplomázását csak az szakította meg, hogy a nácik rövid időre bebörtönözték emiatt. Nem sokkal később, a szocialista hatalomátvétel alatt már az amerikai kormánynak kémkedett a magyar helyzetről, így második kényszerpihenőjét a szovjeteknek köszönhette.
Amikor két újságíró 1995-ben arról kérdezte, hogyan lesz valakiből amerikai kém, Halmi titokzatos tárgyilagossággal válaszolt: „Úgy, hogy megkérik rá. De ez nem érdekes.
Bármit csináltam, azt két okból tettem: meg voltam győződve, hogy amit csinálok, az jó, és a másik, hogy egy kicsit érdekesebb legyen az életem, mert unatkoztam.”
A gyanút az kelthette körülötte, hogy szabadúszó fotósként a Time-Life magazinnak készített fotóriportokat Budapestről, majd Salzburgban a Szabad Európa Rádiónál lett riporter.
1951-ben aztán végleg Amerikába emigrált, ahol első munkája egy magazinos pelenkareklám fotózása volt. A New York-i kikötőbe kijárva emigránsokat szállító hajókat és az érkezések pillanatait fotózta, majd amikor beküldte a fotókat a Time-nak, felvették. Halmi utazásra specializálódott, versenyszerűen ralizott és vadászott, egyszer majdnem ötezer kilométert autózott Kelet-Afrikában egy Time-sztorihoz. Itt alakult ki meghatározó kapcsolata Afrikával. Hevesen és hangosan bírálta a kenyai orvvadászatot, miután 1962-ben mostohafiával együtt tíz hetet töltött a kenyai maszáj törzzsel, és látta, mekkora károkat okoz az állatállományban. Amikor kiderítette, hogy az elefántagyar-biznisz vezetője Hongkongban van, odautazott, hogy lefotózza, de egy interjúban minden gond nélkül hangoztatta, mit tenne vele szíve szerint.
„Kenyában senki sem kerül börtönbe amiatt, hogy orvvadászokat lő le. (…) A különbség az, hogy túl sok az ember, és túl kevés az elefánt. Senki sem fogja azt a pár embert sajnálni, de az én unokám, ha nem láthat elefántot, nagyon mérges lesz.” Furcsa érdeklődési köreiben óriási tudást halmozott fel, és szívesen át is adta. Így született kézikönyv arról, hogyan kell nőket fotózni, melyek a világ legszebb sportautói vagy legetikusabb állatkertjei.
Tévét sem itthon látott először
Amikor a Time magazinban 1970-től nem publikált többet, az ekkor 46 éves Halmi televíziós dokumentumfilmeket kezdett készíteni az utazással töltött évtizedei alatt összeszedett témákból, főleg egzotikus vidékekkel, környezet- és állatvédelemmel, sporttal kapcsolatban. Hamar áttért a fikciós vonalra, 1974-ben a kenyai utazásából készítette el a Visit to a Chief’s Son című első nagyjátékfilmjét Richard Mulligannel a főszerepben. Ez volt az az élmény, ami után le akarta lőni a kenyai orvvadászvezért. Gyilkosság nem lett, film viszont igen, és ezzel kezdte meg a második karrierjét.
Halmi 1979-ben, 54 évesen, fiával, Robert Halmi Jr.-ral megalapította gyártócégét, a Robert Halmi Internationalt.
Szeretett kevésbé ismert színészeket alkalmazni a produkciókban, jó érzékkel választotta ki a világsztár-kompatibilis kezdőket: Julie Delpy francia színésznő egyik debütáló szerepe is Halmi-filmhez kötődik.
„Remek érzékkel kiválasztott, tehetséges embereket gyűjtött maga köré, és bizalommal hagyta őket dolgozni” – mondja Howard Ellis, aki maga is egykori Halmi-tanítvány. A tévében volt kereslet egyszerű, igényes kosztümös filmekre, kellemes mennyiségű morális tanulsággal.
„Az amerikai televíziós állomások mélyen aláértékelik az amerikai nézők értelmi képességét. Nem véletlen, ha egy könyv kétezer évet is megél, Homérosz irodalom, és ha az, ismerni kell.” Halmi így vélekedett produkciói sikeréről, és megszállottan kereste a feldolgozásra alkalmas irodalmi műveket, jogaik megvásárlásáért rekord összegeket is hajlandó volt fizetni. A Scarlettért, ami az Elfújta a szél folytatása lett 1994-ben, kilencmillió dollárt adott. Halmi hite a víziójában munkássága sikere nyomán egyre nőtt, amit az idő előrehaladtával tetemes vagyon is támogatni tudott.
Itt mindenki bulizik
Ez az ambíció hozta újra és újra vissza Magyarországra, hol a harmadik felesége kérésére egy belsőbárándi kastély megvásárlása miatt, hol a sárospataki ötvenéves érettségi találkozójára és hol azért, hogy a magyar filmgyártást kívül-belül megreformálja. „Demján-szerű, nem élek nagy lábon, de nagyon gazdag vagyok ember volt, de én már csak az élete alkonyán ismertem meg őt” – mondja Radnai Károly, az Orientax Adótanácsadó Zrt. Partnere, Halmi és Howard Ellis mellett a harmadik kulcsfigura az öreg filmes legnagyobb hazai dobásában.
Az RHI-t 1994-ben megvásárolta a Hallmark Cards és Hallmark Entertainment, Halmi pedig 1998-ban a fejébe vette, hogy a Hallmark-filmeket Magyarországon fogja leforgatni. A romantikus gyerekkori kötődésen kívül azonban több kellett az igazgatótanács meggyőzéséhez, hogy miért éri meg pénzügyileg is újra meg újra idehozni a forgatásokat Anglia, Írország, Hollandia és Luxemburg helyett, ahol az éves költségvetés része volt a bérgyártás és a fejlett infrastruktúra. Ezzel egy időben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumában már volt némi műhelymunka, hogy jó lenne valamilyen formában egy adóvisszatérítéses rendszer, ami jól összefésülhető lett azzal, hogy a Hallmark potenciálisan elköltene itt évi tízmillió dollárt.
A producerek is lobbiztak politikus barátaiknál. „Nagyon bonyolult rendszerek voltak előttünk példaként, az ír, az angol és a belga protokollból alakítottuk ki végül lényegében a tao-rendszert, amibe csak később került bele a színház, a sport és a többi” – folytatja Károly. A nemzetközi mintákból az országra legjobban alkalmazható, az akkori időszak gazdasági fellendüléséhez illő mechanizmusokat válogatták ki, de ez akkor nagyon újszerű dolog volt. Így hozták létre azt a rendszert, amiben minden, filmgyártáshoz kapcsolódó költséget elszámolhattak a produkciók a társasági adóból, a gyártócégek pedig húsz százalék kedvezményt kaptak.
2003-ban ellenszavazat nélkül fogadták el a filmtörvényt. 2004-ben mindenki a Hallmarkot nézte, visszakapja-e a pénzét, és amikor így lett, szinte egyszerre ugrott Magyarországra a Universal, a Fox, a Disney, és hozták az egyre komolyabb filmjeiket. Hiller István akkori oktatási és kulturális miniszter azt mondta a filmtörvény megszavazása után, remélik, pár év alatt tízmillió dolláros összegre megy fel a bérmunkára fordított költés, és talán ugyanennyire a koprodukcióké is. Ezzel szemben pár év múlva százmillió dollár forgott a magyar filmgyártásban.
Miután a régiós versenytársak végignézték, ahogy Magyarország leteszteli az adóvisszatérítéses receptet, maguknál is bevezették, így ez önmagában már nem volt elég a versenyelőny megőrzésére. A kormány később 25, majd 2018-ban 30 százalékra emelte a visszaigényelhető adó mértéket. Halminak semmilyen különleges indoka nem lehetett, hogy az üzletét meghatározó produkciókat Magyarországra hozza. „De ő mindig inkább magyar maradt. Abból a rendszerből, amit Robert kitalált és forradalmasított, ő maga profitált a legkevesebbet” – mondja Howard Ellis, aki nem sokkal az adó-visszatérítési rendszer bevezetése után 2005-ben társával, Adam Goodmannel létrehozta az ország talán legnagyobb produkciós cégét, a Mid Atlantic Filmst, aminek tavalyi forgalma elérte a 79,9 milliárd forintot. „Robert alapozta meg azt a fényes jövőt Magyarország filmeseinek, amit most mi megélhetünk.”
2014-ben Robert Halmi már kilencvenéves volt, mikor a Lear király modern feldolgozásának előkészítésén dolgozott. Egy hosszú nap után hazament manhattani lakásába, és egy agyi érbetegség következtében meghalt. Ötször házasodott, és ahogy mondta, mindegyik felesége állatbolond volt, akárcsak ő maga. Egyik fia, Robert Halmi Jr. máig filmes, de a magyar kapcsolatok elkoptak a családból.
Radnai Károly szerint az idősödő Halmi már sokszor hangoztatta, hogy a magyarok nem ismerik el a tevékenységét, pedig ő mennyi mindent tett az országért. Nyolcvanéves korában egy Népszava-interjúban megkérdezték az országhoz fűződő viszonyáról: „Van erre egy magyar szó, amit semmilyen nyelvre nem lehet lefordítani: bulizik. Itt mindenki bulizik. (…) De én türelmetlen ember vagyok, későn kezdtem az életet, és nem akarok ilyesmivel időt veszíteni.”
FILMJEIBŐL:
Alice Csodaországban (1999) Babelsberg International Film Produktion, Hallmark Entertainment, NBC Studios
Scarlett (1994) RHI Entertainment
Karácsonyi ének – A musical (2004) Hallmark Entertainment, Mid Atlantic Films
Igazi túlélőnek számít a Rothschild bankárdinasztia, amely több gazdasági krízis és háború átvészelése után ma is biztos helyet foglal el a pénzügyi világ elitjében. A több száz éves múltra visszatekintő francia Wendel család és a svéd Wallenbergek szintén megerősödve jöttek ki a történelem viharosabb éráiból, de a világ vagyonos famíliáin végigtekintve több hasonló példát találunk. „A családi cégbirodalmak válságállóbbak a tőzsdén jegyzett cégeknél, ugyanis hosszabb távra gondolkodnak és szorosabbak a kapcsolataik a vevőikkel, a szállítóikkal és a munkatársaikkal is, mindez pedig egy nehezebb időszakon is átlendíti őket. Az aktuális koronavírus-helyzet erősen tesztelni fogja ezt a teóriát” – mutat rá Varga Szabolcs, a Bank Gutmann magyar irodájának vezetője.
Jakab Ferenc kicsit sem lepődött meg, hogy idén év elején világjárvány kerekedett egy denevérek által terjesztett vírusból. Akinek hosszú évek óta az állatokról emberre, majd emberről emberre továbbterjedő egzotikus és halálos vírusok vizsgálata a szakterülete, annak csak idő kérdése volt, mikor és éppen melyik vírusból lesz pandémia. Ennek ellenére a helyzet, amibe most került, és a tudományos feladat, ami megtalálta, kivételes és olyasmi, amire nem számított: ő lett a március közepén felállított tíz magyarországi akciócsoport egyikének, méghozzá a talán legnehezebb feladatot végző koronavírus-kutatócsoportnak a vezetője.
