Az egykor valóban így nevezett betegségnek nem csak egy fajtája van, kialakulásában pedig sokszor rossz tapasztalatok játszanak főszerepet. A megfelelő kommunikáció viszont sokat segít!
Viszket. Szúr. Kapar. Fáj. Reggel van, még a kávé se főtt le, a számítógép sem bootolt be, sőt még az ágyból sem kászálódtál ki, de már telefonon bújod a tüneteket a Webbetegen, olvasod a horrorisztikus betegségek végzetes diagnózisait a Házipatikán, sokkolod magad az orvosokkal készült interjúkkal, a mindenféle egzotikus betegségekben szenvedő emberek fényképeivel. Mire kész a reggeli, biztosan tudod, hogy halálos beteg vagy, kár tartós tejet venned, vagy leszervezned a jövő heted. Nem is mész dolgozni, moziba, kocsmába, akárhova, miközben az aggodalom nem múlik, a kellemetlen érzés erősödik, az orvosod pedig csak ingatja a fejét – már megint itt tartunk?
Hipochonder, képzelt beteg, netán bolond. Aki az egészsége miatt a szokottnál többet szorong, sokféle jelzővel találhatja szemben magát. Pedig egyik sem szakszerű megnevezés, a stigmatizálás pedig csak árt az érintettnek, aki sokszor okkal kerül egy olyan végtelen ciklusba, ahonnét csak figyelemmel és segítséggel kászálódhat ki. Általában ideiglenesen.
Nem is így hívják „Hipochondria valójában már nincs – mondja Purebl György, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének igazgatója –, a szakirodalomban ezt a kifejezést már nem használjuk. De a jelenség valóban létezik, szomatikus tünetzavarnak hívja az orvostudomány.” A szakember szerint egy sor névváltozáson ment keresztül az egykor valóban hipochondriának nevezett állapot. Aminek az alapja a beteg azon hiedelme, miszerint ő bármikor megbetegedhet.
Szimpatikus a vendéglőből bisztróvá átlényegített Szépilona új koncepciója, de sajnos egyelőre csak a koncepciója.
A Szépilona új neve Bisztró, a koncepció mögött ott vannak az egyaránt megbízható és otthonos Két Szerecsen és Bartók gazdái. Friss beltere nagyvonalúan franciás, étlapja elszántan magyar (vagy hívjuk monarchistának) és rokonszenvesen rövid, az utóbbi évekre megfakult hírneve meg akkora, hogy róla van elnevezve előtte a buszmegálló*. Van Costes buszmegálló? Nincs Costes buszmegálló.
Kellemes élményt sejtet ez a képlet, úgyhogy igen könnyű léptekkel tartunk Zugliget alja felé puffadtra enni magunkat egy modernebb vadassal. Ehhez képest vagy az történik, hogy a megújított Szépilonában a progresszió és a felmelegedés jegyében elkezdték tartani a sziesztát, és látogatásunk péntekén délután fél háromkor valójában már zárva vannak, csak a kedvünkért nyitva tartást színlelnek (amit ez esetben nagyra értékelek); vagy az, hogy a három hónap, amit minden nyitásnál meg szoktunk várni, hogy szépen összeálljanak a dolgok, és ne nüanszokon lovagoljunk, itt még távolról sem volt elég.
Parkoló csak jóval odébb van, de ezen gyorsan túllendülünk egy remek, kicsit sem gejl limonádéval. Az előétel, a házi tejföllel kínált marinált lazac is teljesen rendben: a halíz tiszta, a tejföl önfeledten zsíros, a rozskenyér bolti, de legalább jobbfajta. Mivel plakát méretű tábla és egy magabiztos Krúdy-idézés hirdeti a kerthelyiség falán, utána beleválasztunk a tafelspitzbe: az osztrákosan a húsleves elszürcsölése után külön, garnírungokkal fogyasztott omlós marhafartőbe.
A hús ízének nagy része a levesbe vándorolt (a műfajban: helyesen), amely léről könnyen el tudom képzelni, hogy rászorulóknak hozza a falon beígért újraélesztést. A velőscsont tartalmát bagettszeletekre lehet kiütögetni. A hús kísérői közül a spenót selymes, könnyű; a röszti vizes, múlandó; az almás torma finom, de nagyon visszafogott (szerintem, aki tafelspitzet rendel étteremben, el tudja fogadni, hogy a torma valamennyire csípni fog, mi több, gyanús, hogy vágyhat erre). A zsemlemártás megint inkább a nevét magyarázza meg, mint amennyire felőlem fokhagymás és petrezselymes is lehetne.
Ez, mondjuk, ízlés dolga, az viszont nem, hogy a poszter első sorában ígért „benne ressre főtt színes répák” mind elmaradnak, és nem sikerül elég lassan ennünk ahhoz, hogy legyen egy pincér, aki az udvarra kukkant a teljesen néptelen beltérből, hogy egyesült erővel kezdhessünk valamit ezzel.
A másik főétel, a vadas marha (megint fartő) van a legközelebb ahhoz, ahogyan a Szépilona 3.0-t előzetesen elképzeltem. Könnyű mártás, két jelentős és ízes hússzelet, plusz korongokra vágott szalvétagombóc, ami sajnos a szükségtelen pirítás közben a kelleténél jóval több zsiradékot szívott fel.
Az udvar többi foglalt asztalánál kávéznak, boroznak és kivétel nélkül császármorzsát esznek, úgyhogy utóbbit mi is lemásoljuk. Valójában ez lehet itt az emblematikus fogás: ennél is az osztrák irányról, a búzadarát nélkülöző, kis nudlikból-palacsintákból építkező változatról van szó, amely csak mértékkel édes, ahogy a mellé pakolt birs- és baracklekvárok is, így napestig lehetne boldogan enni. Fizetni inkább bemegyek, ahol az is kiderül, a Szépilona miben bátor. Két-két pincér és pultos nézi egymást pár méteren belül, meg engem, ahogy álldogálok a kártyával. A felükön van maszk, felükön vendég láttán se lesz.
Valójában nem egyértelmű, hogy a környék van-e az étteremről elnevezve, az étterem a környékről, esetleg mindkettő Vörösmarty Szép Ilonkájáról, de ehelyütt adjuk ezt most meg a bisztrónak.
Lazac
Szalvétagombóc
Fartő vadasan
Szépilona Bisztró Budapest II., Budakeszi út 3. A teszt időpontja: 2020. október 2.
Ezt ettük: Lazac: 2 590 Ft Tafelspitz: 4 990 Ft Szalvétagombóc: 700 Ft Fartő vadasan: 3 100 Ft Császármorzsa: 1 500 Ft Egy nagy víz: 1 200 Ft Egy limonádé: 1 100 Ft Szervizdíj: 1 536 Ft Összesen: 16 895 Ft
Lehet-e egy iskolai menzán egyszerre finom és egészséges is az ebéd? Avagy még mindig kötelező kellék a rántásízű főzelék, a zsíros rizses hús és a piskóta csokiöntettel? NOS, Nem mindenhol.
