Mivel Magyarországon nincs kiterjedt hagyománya a műgyűjtésnek, nem gyakori, hogy apáról fiúra szállna a szenvedély, de az még különösebb, ha apa és fia nagyjából egy időben, de egymástól függetlenül vág bele a műgyűjtésbe. A Barta családnál pont ez történt. Az 1947-es születésű Pál a 2000-es évek elején kezdte kortársai festményeit vásárolni, harminc évvel fiatalabb fia, Péter generációja képzőművészeinek alkotásait kezdte gyűjteni ugyanakkor. Pálnak mára körülbelül száz festménye van, Péternek pedig több száz műalkotása a legkülönfélébb művészeti ágakból. Jelentős gyűjteményeik akár két önálló cikket megérnének már most is, és még mindketten aktívan gyűjtenek.

Közös szenvedélyük nem a semmiből indult. Már Pál nagyszüleinek szentesi otthonát is festmények díszítették, majd szülei – már a második világháború után, Budapesten – is vettek időről időre képeket. „Apám rendkívül művelt ember volt, és rendszeresen jártunk kiállításokra, múzeumokba, de sem a nagyszüleim, sem a szüleim nem voltak igazi műgyűjtők. Apám egyszerűen szerette a képeket a lakásban, de nem tudatosan válogatott. Festményeiket megörököltem, és nagyrészt megtartottam, de az 1945 előttiek nagyon heterogének. Vannak köztük neves alkotók munkái, de teljesen ismeretlenek is. Utóbbiak közül már csak egyetlen kép van kint a lakásunkban, egy 1920-as években készült Tabán-tájkép, a feleségem egyik kedvence” – meséli Barta Pál.

Az aktív múzeumba járás a következő generációknál is megmaradt, de a családban senki sem fordult kifejezetten művészeti irányba: Pál a rendszerváltásig külkereskedőként dolgozott, majd orvosi kutatásokhoz szükséges alapanyagok importjával foglalkozott, Péter informatikus lett, és Webstation néven szoftvercéget alapított. Pálnak fordulópontot jelentett barátsága a kortárs műgyűjtő Bán Györggyel. „Feleségemmel, Katival láttuk Gyuri gyűjteményét, és neki olyan képei vannak, amiktől nehéz nem kedvet kapni a gyűjtéshez. Teljesen átformálódott a tudatunk és a hozzáállásunk, eldöntöttük, hogy kortárs, nonfiguratív festményeket fogunk vásárolni.”

Ugyanazokat a hülye kérdéseket tettem fel, mint bárki, aki életében először megy be egy kortárs kiállításra.

Döntésükben az is közrejátszott, hogy az 1945 előtti munkák az ezredforduló táján már nagyon megdrágultak, de a fő ok az volt, hogy kortársainak alkotásait Pál sokkal izgalmasabbnak találta. Igyekezett értékálló darabokat válogatni, de hobbiját nem tekintette befektetésnek. „Nyugdíjas éveinkhez közeledve feleségemmel úgy gondoltuk, ez egy érdekes dolog, amivel majd foglalkozhatunk.” Az indulásban segített, hogy Bán György összeismertette Pált művészekkel, de aztán a tanulási folyamatot már maga végezte el galériákba, kiállításokra járva.

Nem kell, hogy tetsszen
A 2000-es évek derekán alig harmincéves Péter is járt kortárs kiállításokra, de hasonlóan a többséghez, nem mindig értette, amit látott. „Próbáltam megérteni, hogy miért éppen az van kiállítva, ami, hogy mit jelent, és miért értékes. Ugyanazokat a hülye kérdéseket tettem fel, mint bárki, aki életében először megy be egy kortárs kiállításra.” És Péter elkezdte megvenni azt, amit nem annyira értett, de érdekesnek talált. „Nálam nem számított sem az esztétikum, sem a forma. Az elején főleg olyanokat vásároltam, amiket nem igazán tudtam műtárgyként értelmezni. Nem feltétlenül olyan művészetet vettem, ami tetszett, és ez ma is így van. A gyűjteményem egy része persze olyan, amit tökre szeretek, közel áll hozzám, de a többsége nem erről szól.”
Pál hagyományosabb módon válogat, alapvetően azt veszi meg, amibe beleszeret, és amivel együtt szeretne élni. Azt mondja, felesége racionálisabb nála, ő jobban figyel rá, hogy a kiszemelt kép illeszkedik-e a gyűjteménybe, és fizikailag elhelyezhető-e a többi közé. Pál ilyen értelemben abszolút amatőrnek tartja magát: „Nem járom a galériákat, hogy találjak mondjuk egy 1970 és 1975 közt készült Tót Endre-művet, mert az még hiányzik a gyűjteményből. Egyszerűen eljárok megnyitókra és az Art Marketre, és amiben örömömet lelem, azt megveszem.”

Pétert más szempontok irányítják, a megértés vágya mellett a segítségnyújtás a fő motivációja. „A kortársaknak kell eltartaniuk a kortárs művészeket. Kell, hogy legyen bennem szimpátia, de alapvetően a művésszel vagy azzal, amit csinál – nem feltétlenül az alkotással.” Hogy a műtárgy milyen formát ölt, az kis túlzással mindegy: „Nekem is vannak szép festményeim, de azoknál sem ez a fontos. Én inkább a tartalmat értékelem, a konceptuális művészet áll hozzám közelebb.”

Apa és fia is vásárolt már Pados Gábortól, az egyik legjelentősebb kortárs galéria, az acb tulajdonosától. A galerista megjegyzi, hogy Péter és Pál gyűjtői archetípusa hasonló, de egyáltalán nem gyakori: mindketten odafigyelnek arra, hogyan tudnak másokon segíteni. „Több művészt Péter nagyvonalú támogatása segített hozzá bizonyos projektek megvalósításához, ilyen volt például a Tehnica Schweiz A kék terem című alkotása.” Padosnak szimpatikus az is, hogy Péter nem vesz mindent véresen komolyan. „Vannak gyűjtők, akik mindent be akarnak habzsolni, Péter inkább szórakozásnak fogja fel a gyűjtést, és probléma nélkül le tud mondani dolgokról.”

De akár arról is könnyen lemond, hogy a tárgyat, amit megvett, egyáltalán hazavigye és birtokolja. Jól példázza ezt egy öt-hat évvel ezelőtti rendhagyó vásárlása a Kis Varsó művészpárostól. „Szorult anyagi helyzetben voltak, mutattak nekem műtárgyakat, de éppen akkor nem akartam semmit sem venni. Beszélgettünk és kitaláltuk, hogy előre megveszek tőlük egy sorozatot, ami abból áll, hogy egy éven keresztül minden hónapban egyszer elmegyek hozzájuk, és ott történni fog valami” – idézi fel Péter.

A művészpáros mozaikkockákat készített, Pétert minden alkalommal, amikor megérkezett, egy félig kirakott mozaik várta, amit együtt fejeztek be. A mozaikok nem voltak rögzítve, lefotózták, aztán összesöpörték őket. „Mindegyik megsemmisült, de ettől én ugyanolyan műtárgyaknak gondolom őket, szerintem egyáltalán nem számít, hogy csak néhány nap volt az élettartamuk. A gyűjtői koncepcióm az volt, hogy ez annyi példányos munka, ahányan jelen voltak. Ez egy olyan műtárgyvásárlás, ami a lehető legszemélyesebb: ott voltam, amikor elkészült, aztán megsemmisült, ez full az enyém.”

Nem véletlenül mondja Pál a fiáról, hogy részben „virtuális gyűjtő”, Gálik András, a Kis Varsó egyik tagja meg azt, hogy kifejezetten ambivalens a tárgybirtokláshoz való viszonya. „Péternek ezzel fenntartásai vannak, és felteszi magának a kérdést, hogy a művészet tárgyiasítása, birtoklása mire jó. Azt hiszem, neki az élmény sokkal fontosabb. Írtunk is róla egy regénytöredéket, egy gyűjtőről, aki hétről hétre más mozaikot nem birtokol.”

Az ilyen közös alkotómunka azért Péter esetében is ritka, de lényegében mindenkivel személyes kapcsolatot ápol, akitől vásárol, még a japán videoművésszel, Ivaszaki Hirotosival is megismerkedett azután, hogy megvette az egyik alkotását. Javarészt azonban magyar műveket gyűjt, a Kis Varsó mellett a számára legfontosabb művészek közé sorolja saját generációjából Németh Hajnalt, Magyarósi Évát, Batykó Róbertet, Moizer Zsuzsát és Borsos Lőrincet. „Vannak gyűjtők, akik nem szeretnek találkozni, beszélgetni a művésszel vagy közvetlenül tőlük vásárolni, és ez is teljesen logikus. Náluk a műtárgy áll a középpontban, és a személyes viszony gátolná őket az objektív megítélésében, nekem viszont fontos a teljes képhez, hogy az adott tárgy hogyan jött létre, miért jött létre, és ki csinálta.”

Egy növényben is tudsz gyönyörködni anélkül, hogy elvégeznéd a kertészeti egyetemet, a műtárgyak sem a művészettörténészeknek készülnek.

Jókor kell vásárolni
Péter egyik első vásárlása egy olyan installáció volt, amihez az alkotó, Szalay Péter egy parasztház ablakát alakította át különböző fényekkel kiegészítve. Pál bevallja, hogy feleségével értetlenül álltak a dolog előtt. „Bementünk Péterék szép lakásába, és megláttuk ezt a teljesen oda nem illő dolgot, sokkolt minket.” Péter is érzékelte, hogy a szülei fel nem foghatták, hogyan lehetett valami ilyesmiért egyáltalán pénzt kiadni. Apja ugyanakkor ma már azt mondja, revideálta véleményét, és sok olyan alkotót megkedvelt, akiket Péteren keresztül ismert meg. Bár ő továbbra is csak festményeket vásárol, már sok objekt és videomunka is tetszik neki.

És vannak átfedések is: a ma már az idősebb generációhoz tartozó Károlyi Zsigmondtól és Bernát Andrástól például apának és fiának is van munkája, ahogy Bak Imrétől és Maurer Dórától is. Azonban Pál legnagyobb kedvence Nádler István, akit Péter is nagyra tart, de nem gondolja, hogy igazán illene a gyűjteményébe. És bár Pál jellemzően nem ápol olyan szoros viszonyt a művészekkel, mint a fia, ő is értékeli, ha beszélgethet az alkotóval, vagy személyes történet kötődik a darabhoz, amit megvesz. „Van egy nagy méretű Nádler-festményünk, amit Néray Katalinnak (a Ludwig Múzeum egykori igazgatója – a szerk.) festett a hatvanadik születésnapjára, és a hátulján ott a köszöntő felirat. Ez jópofa, szeretem, ha egy képnek van története. Ha ez nem is az én történetem, ettől úgy érzem, kicsit közelebb áll hozzám.”

Pál kedvencei közé tartozik a már nem élő alkotók közül Hencze Tamás és Ország Lili is. Hogy melyik festménye érheti a legtöbbet, azt nem tudja; felveti például, hogy van egy 1965-ös Bak Imre-munkája, ami még a festő rövid, tasiszta (foltfestő) korszakában készült, amiből csak néhány festmény létezik, ezért lehetséges, hogy nagyon sokat ér, de az is lehet, hogy mégsem, hiszen nem tartozik ahhoz a konstruktivista irányzathoz, amiről Bak aztán ismert lett.

Péter hangsúlyozza, hogy a műgyűjtés szerinte nem pénzkérdés. „Egyáltalán nem kell hozzá gazdagnak lenni, jókor kell vásárolni. Én nevetségesen olcsón vettem olyan műtárgyakat, amik ma már sokat érnek. A Société Réaliste nevű művészcsoporttól például volt, amit 80 ezer forintért vettem 2008 körül, és most több ezer euró a biztosítási értéke.” Persze sok olyan darabja is van, amire jelentős összegeket áldozott, egyik legdrágább vásárlása a White Song című installáció volt egyik kedvenc alkotójától, Németh Hajnaltól. Több millió forintot adott érte, ezzel hozzásegítette a művészt egy fontos díj elnyeréséhez, ami aztán sok új műtárgy létrejöttét tette lehetővé. A pénzbeli értékre olyan értelemben sem fektet túl nagy hangsúlyt, hogy a lakásában simán kitesz egymás mellé egy pár ezer forintos munkát egy ismeretlen művésztől és egy sokmilliós alkotást. „Ugyanolyan örömet okoznak” – mondja.

És olyan is bőven akad, amiről előre tudja, hogy „a raktárnak vásárolja”, hiszen gyűjteményének csak elenyésző része fér el a lakásában, mégis szívfájdalom nélkül megveszi. Németh Hajnal például olyan összetett, hangokat, szöveget, fényeket, látványt kombináló installációkat készít, amik már csak azért sem lakásba valók, mert időnként a 40–50 négyzetméteres nagyságot is elérik. Péter megvette tőle a tiszaeszlári vérvádat feldolgozó Hamis vallomás című performanszának videodokumentációját is, amit elvben akár ki is tehetne otthon. „De nyilván nem fogom folyamatosan a tiszaeszlári vérvádat nézni. Ugyanakkor azt gondolom, ez egy nagyon fontos műtárgy, ami legalább olyan erős szempont.”

Azzal együtt, hogy sok műtárgyával nem lehet együtt élni, Péter szerint a kortárs képzőművészet fogyasztási cikk, és ugyanolyan szerepet tölthet be az ember életében, mint az irodalom, a zene, a film vagy a színház. „Mindenki hallgat zenét, mondjuk azért, mert épp szomorú, ki akar kapcsolódni, el akar aludni stb. A képzőművészet is megadhatja ugyanezeket a dolgokat, mindenkihez tud szólni. Kikapcsol, szórakoztat és ad egy új nézőpontot, ami nekem nincs, mert nem vagyok művész. Segíti a világ megértését.” És ez szerinte független attól, ki mennyire tartja magát képzettnek vagy amatőrnek. „Egy növényben is tudsz gyönyörködni anélkül, hogy elvégeznéd a kertészeti egyetemet, a műtárgyak sem a művészettörténészeknek készülnek.”

Ha úgy tűnik, hogy Péternek kvázi missziója a kortárs képzőművészet népszerűsítése, az nem véletlen. Jómódú barátait is folyton biztatja, hogy vásároljanak műtárgyakat, az ELTE Média és Kommunikáció tanszékén pedig rendszeresen tart órát, ahol az egyetemistáknak próbálja átadni, hogy a kortárs képzőművészet nekik szól. Azzal szokta indítani a kurzust, hogy megkéri a diákokat, nevezzenek meg egy magyar képzőművészt (még csak kortársnak sem kell lennie!), és sokan jó esetben Munkácsy Mihályt tudják mondani. „Volt egy lány, aki innen indult, és fél év alatt eljutott oda, hogy Oltai Kata Feri nevű galériájának egyik radikális kiállításáról írt egy tökéletes szemináriumi dolgozatot úgy, hogy magától talált rá. Ráérzett, hogyan szól hozzá a kortárs képzőművészet.”

Pál is örömmel látja, hogy rengeteg fiatal jár azokra a kiállításmegnyitókra, ahol ő megfordul, de úgy véli, a köztudatban mégsincs benne, hogy nemcsak plakátokat, hanem műtárgyakat is ki lehet tenni egy lakásban a falra. Péter szerint húzónevek népszerűsítésével meg lehetne teremteni a fiatalokban az igényt a kortárs képzőművészet iránt: „Menő lehetne például, ha valaki Keresztes Zsófival pózol egy szobor előtt.” De mecénási tevékenységét nem szeretné a jelenleginél jobban intézményesíteni. „Nem akarom, hogy üzleti, professzionális tevékenység épüljön köré. Próbálok csak olyasmit elvállalni, ami nem megy annak a rovására, hogy én ezt az egészet csak szeretem és élvezem.”