Axanne Jelasity, a Butopêa.hu alapítója szerint a visszafogottság izgalmasabb, mint a hivalkodás: a franciáktól a neutrális színeket, klasszikus fazonokat hozta, Berlinben a trendérzékenység ragadt rá. Ruhatárát és vállalkozását azonos alapgondolatra építi: minőséget akar racionális áron.
Karrier Mindig érdekelte a lakberendezés, de szülői tanácsra más irányba indult, közgazdaságtant tanult neves párizsi egyetemeken, majd marketingvezetőként helyezkedett el Berlinben, a világ egyik legnagyobb online multiplayer platformjánál, a GameDuellnél.
A gondolatai viszont máshol jártak: miközben az ottani albérletét könnyedén berendezhette online vásárolt dolgokkal, rádöbbent, hogy a hazai bútorpiacon ez az opció még nem létezik. 2014-ben indította el bútorwebshopját – akkor még butoraim.hu néven –, négy évvel később a Butopêa.hu már háromszázmilliós árbevételnél járt. A cég azóta is növekszik, a járvány miatt kialakult helyzet pedig még inkább bebizonyította, mekkora piaci rést fedezett fel: az eltelt év mérlege szerint bevételük megközelíti az egymilliárd forintot.
Otthonát is a cége termékeivel rendezte be
Stílus A legnagyobb hatással a franciák voltak rá, hiszen édesanyja francia, és ő is élt Párizsban. „Amikor odaköltöztem, még kilógtam a sorból a színes ruháimmal, de hat év után már látszott rajtam az ott töltött idő hatása.” Akkor tanulta meg, hogy a kevesebb több: a neutrális színek, a klasszikus, időtálló fazonok és a minőség ruhatára alappillérei lettek.
Írta: Macsuga János Hiába dőltek meg sorra a járvány első hulláma alatt a napi rekordok több budapesti biciklis mérőponton, szép lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba – és visszajöttek a kifogások is. „Majd ha lesz alternatíva!” – hangzik el gyakran az érv a magyaroktól, amikor felmerül a kérdés: miért kell minden egyes nap autóba ülni, hogy megoldjuk napi teendőinket? Ha […]
Írta: Macsuga János
Hiába dőltek meg sorra a járvány első hulláma alatt a napi rekordok több budapesti biciklis mérőponton, szép lassan visszaállt az élet a rendes kerékvágásba – és visszajöttek a kifogások is.
„Majd ha lesz alternatíva!” – hangzik el gyakran az érv a magyaroktól, amikor felmerül a kérdés: miért kell minden egyes nap autóba ülni, hogy megoldjuk napi teendőinket? Ha ezeket a vitákat vizsgáljuk, hirtelen azt gondolhatnánk, hogy a világon nálunk van a legtöbb pék, festő vagy klímaszerelő. Ha olyan sok hazai állampolgár felesége szülne gyereket, mint ahányszor kijátsszuk a „terhes a feleségem” kártyát, biztosan nem küzdenénk az elöregedő és fogyatkozó magyar népességgel sem.
Évente 92 órát dobunk ki az ablakon dugóban araszolással. Sao Paolo példájára várunk esetleg, akiknél ez a szám 152 óra?
Nincs ebben semmi meglepő, így működünk. Ha nagy változás előtt állunk, az agyunk sokszor akkor is behúzza a féket, ha tudjuk: nem csak a társadalomnak, magunknak is jót teszünk. Márpedig mi mást lehetne nagy változásnak nevezni, ha nem azt, amikor fentről megpróbálnak beleszólni mindennapi közlekedési szokásainkba?
A problémakör sokrétű. Egyrészt a mobilitás szinte egybeforr szabadság iránti igényünkkel, másrészt az, hogy eljussunk a dolgunkra, annyira természetes igény, mint a levegővétel. Hát csoda, hogy szeretnénk, ha legalább ebbe nem szólna bele senki?
Igen, biztosan rengetegen vannak, akik Európa egyik legjobb tömegközlekedési hálózata mellett a Hungária körgyűrűn belül ingáznak autóval, de ne felejtsük el, hogy a Budapesten közlekedő autók fele az agglomerációból jön. Szóval ők tehetnek mindenről? Kár lenne ennyire általánosítani, de tény, hogy az elmúlt évtizedekben mi magunk is hozzájárultunk ahhoz, hogy a rengeteg autóval és a felrobbanó lakásárakkal elég kellemetlen lett a fővárosi élet.
Öngerjesztő folyamat ez: aki teheti, kevesebb pénzből kertes házat vásárol magának, aztán vesz egy autót, és vállalja mindennap akár a többórás dugót is. Ne felejtsük el, hogy egy átlagember számára nem nagyon létezik nagyobb motiváció, hiszen legtöbbünknek az autó és a ház a legnagyobb anyagi befektetés az életében.
Jönnek tehát a kifogások, hogy majd akkor tesszük le az autót, ha lesz alternatíva. Mindig valami rajtunk kívül álló tényezőt képzelünk el, hogyha az majd megvalósul, akkor mi is változtatunk. De mi lenne, ha ezúttal ennél egy kicsit okosabbak lennénk?
Sokan a hozzáértők közül is azt gondolják, hogy akkor változtatunk majd, ha Budapest mattot kap. A helyzet az, hogy már pont elég súlyos mattot kaptunk azzal, hogy évente 92 órát dobunk ki az ablakon dugóban araszolással (legalábbis az Inrix kutatóintézet mérései szerint). Sao Paolo példájára várunk esetleg, akiknél ez a szám 152 óra? Ez a kényelmi „színvonal” évente 17,8 milliárd amerikai dollárjukba kerül a braziloknak. Összehasonlításként: az éves magyar GDP nagyjából 158 milliárd dollár. Túl kényelmesek vagyunk. Bármilyen kifogást hajlandók vagyunk kitalálni, csak ne kelljen lemondanunk szerzett komfortszintünkről. Szavazni nemcsak a boltban tudsz, vagy négyévente a választásokon, hanem mindennapi döntéseiddel is. Nézz körül, milyen lehetőségeid vannak! Próbáld ki, mennyire felfrissítő egy bringázás az egész napos daráló után! Kombináld a közlekedési módokat, kísérletezz, és meglátod, lesz alternatíva!
Vannak, akiket már felvásárolt a Doktor24, és vannak, akiket ezután fog – ez az ember érzése az elmúlt évek, hónapok lendületes expanziója és a további beruházási tervek láttán. Egy kis rendelő útja az ország következő nagy magánkórházáig.
Encs régóta és több szempontból is a magyar vidéki éttermiség Napkorongja, és az Anyukám mondta 2017-ben kettőződött meg egy miskolci miniegységgel. Ideje volt már tehát, hogy újabb Pizza, Kávé, Világbéke nyíljon valahol, de azt a legoptimistább rajongó sem gondolta, hogy rögtön Egerbe és Debrecenbe is érkezik egy, budapesti kitérőkkel.
Kollár Béla oboaművész hobbiból kezdett oboanádakat faragni. Ma már hozzá, pontosabban Victoria Music nevű hangszerboltjába vándorol szaktanácsért, új hangszerért és hangszerjavításért a magyar komolyzene krémje – meg persze az oda vágyódó tanulók is. Akad, aki már harminc éve.
