„Áhh, nekem nincs szépérzékem. Egy nyakkendőt sem tudok úgy kiválasztani, hogy ne röhögjenek ki” – mondja Horváth Béla, ahogy a könyvtárszobában egy óriási Szűcs Attila-festmény előtt állunk. Már a könyvtárszobáig eljutni sem egyszerű, a bejárattól egészen a hátsó dolgozószobáig minden szabad falfelületen nagyméretű festmények sorakoznak, színes, változatos, figuratív képek kortárs alkotóktól. „Ez egy Hecker Péter, az ott egy Braun András” – sorolja szinte unottan az értékesebb darabokat, akár többmilliós festményeket, ahogy hátrafelé sétálunk.

Nagyon agresszívan alkudozik. Úgy kezdi a tárgyalást: jó, akkor mennyit engedsz az ár feléből.

Ingyen? Ezen a piacon nincs olyan, hogy ingyen.

A dolgozószobában vár minket a majd ötszáz darabos műgyűjtemény legértékesebb darabja: Nefertiti teste. A világ egyik legrégebbi, több mint 3300 éves műkincsének, az ókori egyiptomi királyné, Nefertiti mellszobrának 2003-ban készített ideiglenes testet a Kis Varsó képzőművészcsoport. Béla komoly anyagi segítséget nyújtott a művészeknek, hogy a szobrot kiállíthassák a Velencei Biennálén. A mű aztán évekig járt kiállításról kiállításra, mire kikötött Béla dolgozószobájában.

Amikor az áráról kérdezem, tulajdonosa a fejét vakarja. Talán 16 millió forint körül lehetett, ma már a sokszorosát éri, de semmi pénzért nem válna meg tőle. Ha már az ő segítségével indult a mű a világhódító útjára, nem kaphatta meg ajándékba, ingyen? – kérdezem. „Ingyen? – néz rám mosolyogva. – Ezen a piacon nincs olyan, hogy ingyen.”

Enyhe kifejezés, hogy megosztó
Ha valaki tudja, mit jelent az ingyen és a drága közti különbség, az Horváth Béla. A hazai biztosítási piac – ahogy magáról mondja – valaha volt „legértékesebb játékosa” és number one-ja agresszív, rámenős üzletember, egyben adakozó és mecénás. Az egyik oldalról nagydumás, hiú, felvágós és sznob, a másik oldalról kedves, közvetlen, segítőkész és nagylelkű.

Egyrészről felvágós és hiú, másrészről a maga módján elég puritán életet él.

Nem szégyelli: üzletemberként halmozta a pénzt, ledarálta az ellenfeleket, szerinte az, ami kívülről tisztességtelennek látszik, csak a normális üzletmenet része. Gyűjtőként viszont a kortárs képzőművészet támogatója, tevékenységével példát akar mutatni vagyonos társainak, nonprofit szervezete, a Horváth Művészeti Alapítvány évről évre milliókkal támogatja a fiatal művészeket.

Ugyan az Állami Biztosító, az NN, majd ABN Amro Mébit magas rangú tisztviselőjeként már az 1990-es években is évi ötven–százmillió forintot vitt haza, vagyonát csak 2000-től datálja. Amikor az AVIVA megvásárolta az ABN-t, Béla egymilliárd forintot keresett az üzleten, innentől számítja érdemi műgyűjtői tevékenységét is. Első képe még a 90-es évekből van, egy volt főiskolai társának festményét vette meg, sokáig a nappalijában volt, de aztán rájött, hogy a kép depresszív, és inkább átvitte a raktárba. Arra viszont nem emlékszik pontosan, mi volt az első nagy értékű műtárgy, amit megvásárolt. „Talán a Kieselbach egyik aukcióján vettem valami jó kis képet.”

Száz években gondolkodik
Horváth Béla a műgyűjtésre befektetésként is tekint: gyűjteményének nagyobb része festmény, és leginkább olyan képeket vásárol, amelyekről feltételezi, hogy száz év múlva még értékesebbek lesznek. „Biztosítós vagyok, csak száz években tudok gondolkodni.” Hosszasan ecseteli, hogy a szakemberek már most meg tudják állapítani, melyik művész képvisel maradandó értéket.

Ugyanilyen fontos, hogy szinte kizárólag ajánlásra vásárol, szakértők tanácsaira hagyatkozik. Azt mondja, magángyűjteménye összeállításában legfőbb tanácsadója a felesége és hangsúlyozza: nem ért a festményekhez, egy ember nem lehet több területen szakértő, a döntést ráhagyja azokra, akik valóban értenek is a művészethez.

„Ez csak a kötelező álszerénység Béla részéről, még ha nem is érdekelné, akkor is ­ráragadna­ a szükséges tudás” – mondja Szűcs Attila, Munkácsy-díjas festőművész, Béla barátja. Attila és Béla a volt budapesti amerikai nagykövet, Nancy Goodman Brinker egyik fogadásán ismerkedtek meg 2001-ben. Attila kezdetben csak tanácsokkal látta el Bélát a festmények kapcsán, miután utóbbi meggyőződött: kizárólag olyan műtárgyakat ajánl vásárlásra, amik valóban megőrzik értéküket.

Később barátság alakult ki kettejük közt, Attila úgy meséli: Béla végtelenül kedves magánemberként, de a pénzhez való viszonya sajátos. „Nagyon agresszívan alkudozik. Úgy kezdi a tárgyalást: jó, akkor mennyit engedsz az ár feléből. A kettőnk barátsága azért is alakulhatott ki, mert az elején kikötöttem, hogy nem beszélünk pénzről, mindig a galeristák alkudoznak helyettem.”

Attila a Horváth Művészeti Alapítvány kuratóriumának tagja, Béla egyik kedvenc festője, a házában járva lépten-nyomon Szűcs Attilákba botlunk, maga sem tudja pontosan, hány képe is van tőle. Azt azonban megjegyzi, hogy magángyűjteményének legértékesebb darabjai közül több is tőle származik, értékük egyenként is meghaladhatja a tízmillió forintot. „Látja, hiába keres az ember havi ötmilliót, vesz egy-két képet Szűcs Attilától, és máris nincs pénze” – nevet, és látszik rajta: élvezi, hogy ekkora összegekkel dobálózhat.

A birtoklási vágyról
Hobbijának egyik fő hajtóereje a birtoklási vágy. „Ha megveszek valamit, és bekerül a házamba, az már az enyém, és a kedvencemmé válik.” Többször megkérdezem, melyik a kedvenc képe, csak rázza a fejét: mindegyik. Nem titkolja, hogy élvezi a figyelmet és a megbecsülést, ami gyűjtőként körbeveszi. „Régen nagyon szerettem, hogy besétáltam egy galériába, és mindenki látta, hogy megjött a nagy Horváth Béla. De már öreg vagyok a hiúsághoz. Ma már csak az maradt a hiúságból, hogy jól csináljam, amit csinálok.” Volt olyan éve, amikor ötven- és százmillió forint között költött festményekre, bár igyekszik évi tíz- és húszmillió között tartani a költekezést. „De ha azt mondom, hogy szeretném tíz–húszmillió alatt tartani, arra nyugodtan rá lehet számolni még ötven százalékot.”

Most tényleg, szálljak ki hatvanhat évesen egy Ferrariból? Kiröhögnek.

Ugyanakkor a tevékenységében igyekszik irányt is mutatni – ahogy fogalmaz – az újgazdagoknak. „Más megszerezni a pénzt és más megtartani. Van, aki megveszi húszmillióért a briliánsokkal kirakott órát, de az óra-ékszer kombót az óragyártók találták ki, hogy hülyére keressék magukat az újgazdagokon.”

A műtárgyakon kívül nincsen drága hobbija, egy középkategóriás Nissan Leaf e-autóval jár, valamint van egy régi Lexusa, azzal megy azokra az utakra, amikre az elektromos autó már kevés. Most vett egy Teslát, abból sem a legdrágábbat. „Gondolkodtam luxusautókon, de most tényleg, szálljak ki hatvanhat évesen egy Ferrariból? Kiröhögnek.”

Oroszok jó eséllyel
Béla határozott, makacs, kontrollálhatatlan vezető, de más munkájába nem szeret, nem is akar beleszólni. Ezt megerősíti Petrányi Zsolt is, a Horváth Művészeti Alapítvány kuratóriumi elnöke. „Sosem szól bele a munkánkba. Az alapítványi üléseken részt vesz, de nem szavaz, passzív gondoskodó módjára szemléli a dolgot.” Béla 2004-ben, húszmillió forintos tőkével hozta létre az alapítványt. A szervezet célja kezdetben az volt, hogy a legérdekesebb, leghangsúlyosabb trendeket kövesse a kortárs művészetben, ma már inkább az, hogy a gyűjtemény sokoldalú, progresszív egységet alkosson. A vásárlások mellett az alapítvány évente kiosztja a 400 ezer forintos Kritikai díjat, amivel a szaksajtó kritikusainak munkáját ismeri el, valamint eseti jelleggel projekteket is támogat.

Braun András: Peter Schuyff: Cím nélkül 85×85 cm; olaj, vászon; 2003

Hecker Péter: Az integető macska találkozása a lovagló mókussal akril, vászon

Süveges Rita: Dissolution 150×300 cm; 2020

Szűcs Attila: Woodland 240×190 cm; olaj, vászon; 2010

Működésének elején a szervezet évi hárommillió forintot költött műtárgyak vásárlására, ma már évi ötmilliót. „Kuriózum az alapítvány, mert egy műgyűjtő általában önző, elkötelezettséggel vásárol, de csak saját magának, magát veszi körül a műtárgyakkal – mondja Petrányi Zsolt. – Bélában pont ez a különlegesség: neki tényleg fontos a társadalmi felelősségvállalás, a kortársak támogatása.” Mint mondja, az alapítványi munka során hírből sem ismerik Béla agresszív üzleti természetét. Úgy fogalmaz: tisztában van a saját fontosságával, szereti, ha elismerik. „Sok gyűjtőt ismerek, tudom, hogy egy ember személyiségfejlődését lekövetik a képek, amiket vásárol. Béla viszont mindig átgondoltan vesz képeket, ami nála van, az mindig értékálló.”

Magángyűjteményének katalógusát lapozgatva Béla rábök orosz művészek fotóira, megfoghatatlan, absztrakt képekre. „Bevásároltam orosz művészek képeiből. Tudja, ha a biztosításmatematika oldaláról nézzük, nagyobb eséllyel lesz húsz orosz művészből egy Van Gogh, mint 450 magyarból. A nagy, időtálló művészek a nagy nemzetekből jönnek.”

Jöjjön, megmutatom!
Amikor interjú közben rákérdezek, mi történik, amikor elfogy a falfelület, és nem lehet hová tenni a képeket, lesajnálóan néz rám: már rég elfogyott. „Jöjjön, megmutatom!” – pattan fel, és elindulunk egy bő tízperces körútra a ház kívülről nem látszó részeibe. Mindenhol képek, még azokon a helyeken is, szűk folyosókon, ritkán használt szobákban, ahol talán nincs is sok értelme a kiállításnak. Lemegyünk a pincesorba, majd belépünk egy két szobából álló raktárba. Összehordva, egymás hegyén-hátán, sűrű sorokba rendezve állnak itt a képek, eldugva.

Biztosítós vagyok, csak száz években tudok gondolkodni.

Van olyan alkotás, ami vásárlás után egyből lekerül a raktárba, és soha többet nem is kerül elő, hacsak nem kérik ki kiállításra. Állítólag soha egyetlen műtárgyat sem adott még el, volt is ebből probléma, penészedni kezdett egy-egy festmény a raktárszobában, de kijavították. Régebben még áthívta a barátait, kiállították a lent lévő képeket a garázsba, és egy műértő ismertette a darabokat, de ezek a társasági események már elmaradtak: Bélában érezhetően csökkent az exhibicionizmus. Előhúz egy, a többihez képest rendkívül egyszerű képet a sorból. Elmereng: „Egyszer itt járt egy kínai biztosító delegációja, tőlük kaptam ezt a festményt. Még az is lehet, hogy értékes.”

Gyógyulás ötvenmillióból
A 2000-es évek végén nyelv­gyökrákkal diagnosztizálták. Életrajzi könyvének szerzője, Szekeres Tamás úgy mesélte: protekcióval jutott be a Kékgolyó utcai központba, ahol mások két-három órákat várnak a sorukra, de ő tizenöt perc után megunta a várakozást, és inkább elrepült az Egyesült Államokba gyógykezelésre. Végül jelentős súlycsökkenéssel és mintegy ötvenmillió forint árán gyógyították ki a betegségből.

Miután hazajött, úgy érezte, mindezt vissza kell adnia: gyógykezelése árából, ötvenmillió forintból alapította meg a Horváth Béla Alapítvány a Közép-európai Rákbetegek Világszínvonalú Kezelésének Elősegítése Céljából nevű nonprofit szervezetet. „Betegségem alatt is megtaláltak csalók, akik el akarták hitetni velem, hogy ettől meg attól majd meg fogok gyógyulni. Úgy éreztem, ha én ennyiből gyógyultam meg, muszáj adnom ugyanennyit, hogy mások is gyógyulhassanak.”