Az 50-es évek eleje a kommunista rendszertől nem független okokból a börtönben találta a magyar értelmiség egy részét. A Közérdekű Munkák Igazgatósága (Kömi) börtönön belüli kutatóintézetének – tényleg volt ilyen! – bentlakó kutatói előbb csak egymás között beszélgettek egy számítógép megépítéséről, majd szakfolyóiratokat kértek és kaptak is, végül 1954-ben Kömi-fejléces papíron levelet írtak tervükről a Magyar Tudományos Akadémiának.

Mire a gép építésére lehetőség nyílt, mindegyikük kikerült a börtönből. Ám a visszaemlékezések szerint Tarján Rezső, a magyar informatika egyik nagy öregje a későbbiekben, amikor nem sikerült egy-egy nyugati szakcikket megszereznie, még szóvá tette, hogy sokkal gördülékenyebben mentek a dolgok, amikor a Kömit fenntartó ÁVH gondoskodott a folyóiratok beszerzéséről.

Az Esti Hírlap címlapja 1959-ből az első magyar elektronikus számítógép hírével Forrás: Arcanum

A börtönévek alatt azonban még az sem volt biztos, hogy egyáltalán egy soros felépítésű számítógépet építenek-e, ahogy azt Tarján tervezte soha el nem készült Budapest–1 gépével. A versenyző ötlet egy párhuzamos felépítésű, szovjet mintán alapuló M–3 volt, amit a börtönszakkört kihagyó Varga Sándor kutató támogatott. Végül utóbbi nyert, így az MTA 1957-ben megalakult Kibernetikai Kutatócsoportja ezen kezdett dolgozni.

Egy kávé lesz, koffeinnel
Míg magáról a gépről aligha lehet bélyeg méretűnél nagyobb és nem raszteres fotót találni, addig az M–3 építéséről több beszámoló is a rendelkezésünkre áll. Az egyik építője és a számítástechnika történetének lelkes kutatója, a 2012-ben elhunyt Kovács Győző előadásait az akkor még létező Műszaki Múzeumban lehetett elcsípni. De volt öregfiúk panel a Hacktivity konferencián is. Végül Kovács szerényen Válogatott kalandozásaim Informatikában címen megjelentetett könyvében is utána lehet olvasni a gép történetének. És hogy miért szerény? Mert Kovács minden fontos tárgyaláson ott ült, mindenhez forrasztott, írt, programozott, és kiterjedt levelezést folytatott az USA-tól Kínáig. Nem kalandozások voltak ezek, hanem expedíció.

Az internet egyik alapsztorija, hogy miért hívják RFC-nek (request for comment, azaz nagyjából véleménykérés) a szabványok előkészítő dokumentumait. A hálózat kidolgozásával megbízott, többnyire fiatal informatikusok sokáig úgy gondolták, hogy van felettük még egy szakemberréteg, akik aztán tényleg tudják, hogyan kell internetet feltalálni.

Így hát egy szerényebb nevet választottak a kidolgozott megoldásokat ismertető dokumentumaiknak. Később világossá vált számukra, hogy ennek a munkának ők az élcsapata, de az RFC elnevezés máig megmaradt.
Az M–3-at sem a legidősebb mérnökök és matematikusok építették, de a profi vezetés megvolt. A levélírók közül Tarján Rezső – aki az anekdota szerint hozzáadott koffeinnel itta a kávét –, valamint Varga Sándor vezette a csapatot. Varga tette le a garast a szovjet tervek elkérése mellett, hogy ne a nulláról kezdjék az építkezést.

Előkelő család törvénytelen gyereke
Az M–3 kifogástalan pedigrével rendelkezett, az a Szergej Alekszejevics Lebegyev ajánlotta a magyar csapatnak, aki a kor nagy szovjet számítógépeit is tervezte. Ilyen volt például BESZM–1, aminek a neve a Nagy Elektronikus Számítógép szavakat rejti. A BESZM sorozat gépeit használta az űrkutatás, dolgoztak vele a Szputnyik–1 és Szputnyik–2 programon, de még a Jurij Gagarint szállító Vosztok–1 űrhajó tervezését és pályára állítását is ilyen gépeken számolták.

Az M–3-at nem maga Lebegyev tervezte, hanem az Energetikai Intézetben hozták létre Lopato és Matjuhin konstruktőrök. Mivel eddigre már eleve létezett két számítógép-fejlesztői vonal, az ipari (B. I. Ramejev és csapata) és a tudományos (Lebegyevék), így a harmadik gép háttérbe szorult, miközben a nagy egók egymásnak csattantak. Dömölki Bálint, az M–3 konstruktőre úgy fogalmazott egy előadásában, hogy a gép „előkelő család törvénytelen gyereke” volt.

Az M–3 számítógép

A MECIPT–1, amihez szintén a magyar csapat tervezett memóriát, ugyanolyat, mint a magyar gépben volt

Ugyanakkor ez volt az a terv, amit a helyzetet ismerő, az urambátyám-alapú tervszerzéstől meg nem riadó tudósok el tudtak kérni. Emiatt a szovjet gépgyártás szerelemgyereke nem is egy verzióban készült, hanem rögtön négy-ötben. Épült M–3 Tallinnban, épült Budapesten, Jerevánban, Minszkben, de létezett a gépnek pekingi verziója is. A kínaiak pedig nemcsak a leggyorsabban építették meg a gépüket, de ők indítottak hozzá országos számítógépgyártási programot is az aktuális tizenkét éves tervben.

Embargós célszerszámok
Vasvári György egykori postai távközlési mérnök egy nem várt interjú után került a projekt közelébe. A pesti Nádor utcán találkozott egykori osztálytársával, aki miután megtudta, hogy Vasvári munkát keres, berángatta Tarjánhoz és Vargához. Egy elbeszélgetés után közölték vele, hogy eszébe ne jusson a Netimpex külkereskedelmi céghez menni, mert „egy kezdő mérnöknek nem utazni, hanem tanulni kell”.

A stabilan üzemelő M–3-at a végére három nyolcórás műszakban használták, amiből egy-egy óra volt a karbantartás, a másik hét órában számolt a gép.

Majd elvitték egy üres terembe, és mondták neki, hogy durván hat hét múlva itt kell megkezdődnie az M–3 műszaki elektronikai szerelésének. A feladathoz megvolt az orosz dokumentáció, a magyar fordítás és egy mechanikai műhely. Vasvári pedig elindult embereket kérni az Oriontól, a rádióamatőr-hálózattól és az ifjúsági munkaközvetítőtől. Az emberek után berendezéseket, dokumentációkat, oszcilloszkópokat és egyéb célszerszámokat is össze kellett vadászni, nem ritkán olyanokat, amik embargósnak számítottak. Míg A számolás joga című filmben az amerikai gépek körül többnyire férfiakat látunk, az M–3 építésén több nő dolgozott, jellemzően műszaki rajzolók és elektrotechnikusok.

A lehetetlen feladat teljesült, az Akadémia elnöke 1959. január 21-én megtekintette, ahogy az összerakott, ellenben nem túl stabilan működő M–3 demó közben lerobban. Vasvári visszaemlékezése szerint az elnök így nyugtázta a történteket: „Nem ez az első kutatási eredmény, aminek a bemutatója során problémák léptek fel.”

Az M–3 és a hasonló tervek alapján épített egyéb országbeli gépek több részletben különböztek egymástól. Ma például a számítógépek alapvető jellemzőjének tekintjük a bináris kompatibilitást. Ez a fogalom azt takarja, hogy a számítógépcsalád egyik tagján lefordított program a másikon is működni fog. Akármennyire lassú is egy program telepítése – leginkább méretbeli okokból –, a legritkább esetben fordítunk le bármit forráskódból. A korai számítógépeknél azonban a bináris kompatibilitás fel sem merült. Az eredeti tervek hibáit is más módszerekkel oldották meg, ami rögtön eltéréseket okozott. A memória, illetve a kijelzőnek használt géptávíró (képzeljünk el egy mai gépet, aminek az egyetlen megjelenítője a nyomtató) csatolása is egyedi megoldásokat igényelt.

Ráadásul ezeknek a gépeknek annyira kevés memóriájuk volt, mai értelemben vett merevlemezük pedig egyáltalán nem, hogy minden programozó az elődje tevékenységének törlésével kezdte a munkáját, utána bebillentyűzte a maga kódját, és várta az eredményeket. A stabilan üzemelő M–3-at a végére három nyolcórás műszakban használták, amiből egy-egy óra volt a karbantartás, a másik hét órában számolt a gép.

Találkozó a szánkóversenyen
Nem csak az elsősége miatt érdekes az M–3. Még csak nem is azért, mert alig maradt róla fotó, a gép egységei közül pedig csak a memóriaegység és a teletype van meg szekrényestül, mert amikor megszűnt hasznosnak lenni, a gépet szétdarabolták Szegeden. Az izgalmasságát az okozza, hogy még köztünk vannak olyan dolgok, amiket az M–3 segítségével hoztak létre. A Magyar Optikai Műveknek végzett lencserendszer-számítások nem tartoznak ezek közé, de az Erzsébet híd, aminek statikai számításait az Akadémián végezték, azóta is összeköti Pestet Budával.

Épül az Erzsébet híd, statikai számításait az M–3-mal végezték  Forrás: Fortepan/ Wittner Lucia

A jó családból való M–3 egyik távoli rokona viszont teljes egészében megmaradt. A temesvári egyetemen Kaufmann József és Lőwenfeld Vilmos által épített MECIPT–1 (Tavasz–1) nevű gép mindennel rendelkezett, amire akkoriban egy számítógép vágyhatott, kivéve a memóriát. A véletlenek filmszerű összjátéka kellett ahhoz, hogy Lőwenfeld és Aczél István, a számítóközpont igazgatója Brassó felett, a Pojána üdülőközpontban találkozzanak egy szánkóversenyen. Az pedig már örkényi magasságokba emelkedő fordulat, hogy a két számítástechnikus a szánkó felett megbeszéli, kinek mire lenne szüksége, és a temesváriak kapnak egy olyan memóriamodult, mint az M–3-é. A gépet, miután ledolgozza a magáét, egy temesvári raktárban rejtik el a megsemmisítés elől, ahol a mindenhol jelenlévő Kovács Győző és ismerősei lelik fel.