Még álltak az utcai telefonfülkék a pesti József Nádor téren, amikor Jádi Németh Andrea, a frissen végzett jogász megcélozta első állását. Nem volt klasszikus hirdetés, egy évfolyamtársa elejtett megjegyzéséből tudta meg, hogy a Malév jogi osztálya embert keres, fellapozta hát a vállalat számát a nyilvános fülke telefonkönyvéből, és bejelentkezett. Másnap interjúra ment, harmadnapra övé volt az állás – filmszerű jelenet, receptje, ki tudja, talán ma is másolható, holott alig van már telefonfülke, Malév meg egyáltalán nincs.
„Beléptem az egyetem kapuján, és úgy éreztem, hogy ez az én világom” – kezdi Andrea, miért fogta meg a jogi pálya, pedig otthonról inkább a violinkulcsok, semmint a paragrafusok szeretetét hozta. Zenészcsaládba született, ehhez édesapjának antikváriuma még hozzátett egy adag humán érdeklődést, ő viszont azt mondja, kevés izgalmasabb és színesebb dolog van a világon, mint a jogi eseteké. „Nem a paragrafusokat látom, az csak a gyurma, amivel dolgozunk, emberek vannak, élethelyzetek, szituációk, problémák, mindig újak, mindig mások, amiket meg kell oldani.”
Mindezt jó ideje a nevét viselő ügyvédi iroda élén teszi, versenyjoggal, vállalati tranzakciókkal, felvásárlásokkal, peres ügyekkel, vitarendezéssel foglalkozik. Szinte mindig nemzetközi ügyekkel, egyrészt mert „minél nagyobb egy cég, annál nagyobbak és izgalmasabbak a problémák is”, másrészt mert irodája is egy nemzetközi irodalánc laza tagja. A bpv Jádi Németh ügyvédi irodának csupa olyan városban vannak társirodái, amelyek ezzel a három kezdőbetűvel leírhatók (Bukarest, Brüsszel, Baden, Pozsony, Prága és Bécs, utóbbiból jön a v, mint Vienna). Ez persze nem a szójáték kedvéért alakult így, hanem mert az érintett országokkal sok a közös ügy, mély a – k.u.k. időkből is gyökerező – közös múlt, és a nemzetközi vállalatok régiós érdekeltségei révén élő a jelen.
Az első húszban
„Valahol az első húszban, azon húsz iroda között, amelyik egyformán magas szakmai szintet visz” – mondja Andrea, hogy mégis hol helyezzem el őket a hazai ügyvédi irodák piacán, amit e tekintetben nem a legnagyobb transzparencia jellemez. A szakma diszkréciója ugyanis nemcsak a konkrét jogi eseteket és főleg azok izgalmas részleteit óvó titoktartásban nyilvánul meg, de abban is, hogy az ügyvédi irodák megtehetik, hogy működésük alapvető számait ne tegyék elérhetővé.
Nem a paragrafusokat látom, az csak a gyurma, amivel dolgozunk, emberek vannak, élethelyzetek, szituációk, problémák, mindig újak, mindig mások, amiket meg kell oldani.
Szemben az általános üzleti gyakorlattal, itt nem tudható, kinek mekkora bevétele és nyeresége van, kik a legnagyobbak, miként gazdálkodnak – ezen a kivételes helyzeten egyszer hozott változást egy átmeneti törvénymódosítás, de annyira szíven ütötte az ügyvédeket, hogy még azelőtt kilobbizták a visszavonását, hogy mindenki közölte volna a számait.
Mindenesetre ma is az akkori (2014-es) pénzügyi adatok adják az egyetlen fogódzót legalább a top 10 hazai irodáról azok közül, akik egyáltalán teljesítették a törvényi kötelezettséget: a rangsort az akkori állapotok alapján kis különbséggel a DLA Piper és az Oppenheim vezette évi kétmilliárd forint feletti bevétellel, míg szűk 800 millió forinttal a Siegler Ügyvédi Iroda állt a tizedik helyen.
