„A kisfiam extrém koraszülött volt, a túléléséért harcoltunk, nem volt meglepetés, hogy fogyatékos lesz. Sohasem fog tudni járni, szaladni – ezt mindig olyan tragikus arckifejezéssel közölték, mintha borítékolva lenne, hogy nekünk így már nem jár boldog élet. Ébredt bennem egy dac: rendben, értem, ez egy nehéz helyzet, de ne temessenek már el. Akkor határoztam el, hogy ha nem is fog járni, szaladni, akkor is boldog lesz, és része lesz az élet jó dolgaiban. Eszerint éltük az életünket, próbáltunk olyan társakkal találkozni, együtt dolgozni, akik szintén tenni akartak valamit azért, hogy a fogyatékossággal élő gyerekek is részesülhessenek az átlaggyerekeknek járó jó dolgokból. Egyszerű dolgokra gondolj, mondjuk egy játszóterezésre.”

Élő Fruzsina pszichológus, meseterapeuta, az Egy Sima, Egy Fordított – Egyesület az Inklúzióért egyik alapítója, két ép és egy eltérő fejlődésű gyerek édesanyja. A saját tapasztalatai mozgatták egyesületük elődjét, a MagikMe projektet is, aminek keretében olyan játszótéri játékokat terveztek és telepítettek, amelyeken a súlyosan, halmozottan sérült gyerekek is játszhatnak. Ebben a projektben talált egymásra Török Flóra, Bokor Györgyi és Fruzsina, de úgy érezték, egyet vissza kell lépniük: nem elég fizikailag, a fejekben is akadálymentesíteni kell.

„Látjuk, hogy a kapcsolódáshoz mennyire fontos, hogy a sima gyerekeknek, felnőtteknek elmeséljük, hogy mitől spéci az a gyerek a játszón, mert a többség csak azt látja, hogy fura. Ha beszélgetünk, elmondjuk, hogyan tud hozzá kapcsolódni, akkor fél perc alatt le tudnak dőlni a falak. Az egyesülettel felvállaltuk azt a feladatot, hogy beszélünk erről, mert már békében vagyunk a helyzetünkkel” – mondja Fruzsina.

Az inklúzió azt jelenti, befogadás, de több is annál – ezt már Györgyi mondja. „Nem arról van szó, hogy a sima emberek kinyitják a fejüket és a szívüket, hanem hogy sima és fordított kölcsönösen teszi ezt. Az inklúzió arra hívja fel a figyelmet, hogy a befogadás közös érdek, alap, megtartó erő a csoporton belül. Ahogy a kötésben a sima és a fordított szemek egymást követve kiadnak egy szép mintát, úgy a közösség is akkor lesz erős, ha a fogyatékossággal élők – legyen az egy mozgáskorlátozott, látás- vagy hallássérült, vagy intellektuálisan korlátozott személy – együtt tudnak tanulni, dolgozni, játszani.”

Az egyesületben most öten dolgoznak – legtöbbjüknek ez csak az egyik munkája –, és hárman érintettek spéci szülőségben. Fruzsina és Flóra mellett Daniss-Bodó Eszter, aki egy autizmusban súlyosan érintett és kognitív képességzavarral elő kamaszt nevel.

A társadalomban mindenkinek vannak erősségei és gyengeségei, mindenki spécisége, külön szükséglete bele tud férni, így a céljuk nem az, hogy a mozgáskorlátozottaknak, látássérültnek legyen külön programjuk, hanem az, hogy olyan programokat alakítsanak ki, amik mindenkinek elérhetők. „Míg egy kerekesszék, egy fehér bot elég látványos, addig egy kognitív sérülésnél (intellektuális képességzavar, autizmus) nincsenek külső jelek, csak azt érzik az emberek, hogy egy kicsit furcsa az illető. Pont annyira, hogy akár meg is rémülhetsz tőle, ha nem tudod, hogy mi van vele, hogyan kezeld” – folytatja Daniss-Bodó Eszter.

Nagyon megrázó tud lenni, amikor egy szülő kimondja: most jöttem rá, hogy jogom van a saját életemet élni, nemcsak a gyerekemét.

Az érzékenyítő foglalkozásokat először óvodások és kisiskolások körében indították. Hamar el lehet kezdeni az ő szintjükön a megfelelő szavakkal mesélni arról, hogy milyen a másiknak, és beletenni őket olyan helyzetekbe, amit a másik is megél. Milyen érzés nem látni, hogyan kell kerekesszékkel kanyarodni, miért ilyen a mosdó, a parkoló, miért kell ingerszegény környezet annak, aki autizmus spektrumzavarral él. Az egyesület ma már gimnáziumokba, egyetemekre, cégekhez is jár. Az ovisnál és a felnőttnél is ugyanaz jön be: tapasztalás útján lehet leginkább empátiát ébreszteni.
Egy program ára fejenként nem több, mint egy osztálykirándulás
buszköltsége lenne. Sok helyen az intézmény alapítványa fizeti ki, de volt már arra is példa, hogy egy költségtérítéses iskola hívta meg egy rászoruló iskola egyik osztályát, vagy hogy egy cég fizette ki egy egész iskola érzékenyítését.

Sajátélményük, és az eddigi munka során is látják, mekkora feladat a szülőnek, hogy átdolgozza magát azon a veszteségélményen, hogy gyermeke nem ép fejlődésű, hanem fogyatékosságban érintett. A gyerekek inklúziójához az első lépés, hogy a szülő megbékéljen vele, és nyíltan tudjon erről kommunikálni. Ez sok erőfeszítést igénylő önismereti út, amiben segítségre lehet szükség. Éppen ezért a szülőknek is kínálnak szolgáltatást: fél éven át tíz alkalommal dolgozhatnak erőforráscsoportokkal ezen a csomagon.

Az a szabály, hogy kilencven százalékban csak magukról beszélhetnek, és csak tíz százalékban a gyerekről. Eleinte borzasztó nehéz betartani, mert a fogyatékossággal élő gyereket nevelő szülők sokszor azonosulnak a gyerekükkel. Ez a csoport abban segít, hogy a szülő végre újra önmaga lehessen, a saját szükségleteit is megérezze. Nagyon megrázó tud lenni, amikor egy szülő kimondja: most jöttem rá, hogy jogom van a saját életemet élni, nemcsak a gyerekemét.

A covid új programot is hozott, ez lett a Meseposta: olyan tevékenységet kaptak a családok – simák és spécik –, amivel a különböző képességű, életkorú gyerekek együtt tudnak játszani. Szintén a vírus szülte a Padprojektet. Ebben egy sima és egy fordított gyerekeket kapcsoltak össze az online térben.

Az egyesület finanszírozását pályázatokból, adománygyűjtő kampányokból, nagyvállalati támogatásokból és a szolgáltatásaikból befolyó bevételekből oldják meg. A források előteremtése nehéz, de bíznak benne, hogy a társadalmi felelősségvállalás keretében a nagyobb cégek nyitottak lennének hasonló együttműködésekre.