2006-ban balesete volt, ami időt és alkalmat teremtett id. Bárány Lászlónak az élete vagyoni értelemben vett áttekintésére is. A már korábban is sikeres út ekkor új aspektusokkal gazdagodott és tisztult is egyszerre az egyik leghasznosabb baráti tanács mentén: „A cégvagyon nem a Tiéd, hanem a cégé, csak és kizárólag a magánvagyon, ami a sajátod. Magára vessen, aki nem különít el magánvagyont.” Ezután fiaival együtt a saját vagyon kezelésének tanulási folyamatában osztalékágon kezdték felépíteni magánvagyonukat. Természetesen míg a generációs különbségek mentén ebben a két fiú merészebb volt, addig László konzervatívabb. Azt vallja, hogy mindenki csinálja azt, amihez igazán ért; számára nem volt kérdés, hogy professzionális vagyonkezelővel együttműködve állampapírban, devizában és újabban kisebb mértékben részvényekben tartja a pénzét. 

   A generációváltás kérdése 9-10 éve vált aktuálissá. Első körben a döntési kompetenciák átadása volt a központban. Ez a Bárány családban teljes konszenzusban zajlott, a céges döntéshozatal maradt 1/3-1/3-1/3 arányban, a céges vagyoni kérdésekben így közösen, egyenlő arányban döntenek. Minden bizonnyal a tulajdonosi rész átcsoportosítása a legnehezebb része a folyamatnak, nem is anyagi, sokkal inkább pszichológiai értelemben. „Ez a fázis jelentette a valódi kihívást” – mondja László, akit saját bevallása szerint ez viselt meg a leginkább, ám most már egyértelműen azt érzi, hogy végül sokkal többet kapott azzal az érzéssel, hogy a fiai ezt a gesztust sokszorosan viszonozták, mint amit elveszített azzal, hogy a magánvagyonából „korán” jelentős részt átadott. Ez olyan bizalmi tőkévé alakult, ami rendkívül erőssé teszi hármójuk összetartozását. Ma az osztalékokból egyaránt egyharmad arányban részesednek, a magánvagyon kérdésében pedig mindenki maga dönt. A tulajdonosi részek átcsoportosítása egy 4 éves, 3 lépésből álló tervben valósult meg, végül Lászlónál 5 százalékos tulajdonrész maradt. 

   Kétségek persze folyamatosan felmerültek a tulajdonátadás szinte minden elemét illetően: nem volt-e az átadás még korai, esetleg lehetett volna a fiúknak jobban kezelniük a friss felelősségeiket, mégis két fontos tényező segített számára tovább haladni: egyrészt László őszintén úgy látja, a fiainál nincs tehetségesebb utód a környezetében, másrészt vallja, hogy ha az ember rálépett egy útra, onnan már nem lehet visszafordulni, csupán az adott információk birtokában korrigálni. „Bármennyire is nagy gyakran a csábítás, az útról nem szabad letérni. Több hasonszőrű családnál azt látom, hogy vagy nincs meg a bátorság, hogy elinduljanak az úton, vagy ha elindulnak, nem monitorozzák a folyamatot és ezért térnek le róla.” Azóta havonta tartanak tulajdonosi találkozókat, és így kialakult egy őszinte és átlátható kommunikáció, ahol egyik fél előtt sincsenek rejtett forgatókönyvek. 

   Magánvagyona tekintetében azt vallja: „amíg az egészségem engedi, inkább a szakmai kihívások motiválnak, nem a magánva-

gyon gyarapodása”. Véleménye szerint most már a levezetés időszaka jön, ahol a komfort, szeretett felesége és a család van előtérben. Szorgalmazza büszke nagypapaként az öt unoka aktív képzését, az oktatásukat, majd a cégcsoportba való bevonásukat, ám a szülők felelősségébe nem avatkozik bele, látva, hogy fiai is ilyen szellemben nevelik gyermekeiket. Különösen fontosnak látja viszont, hogy az új generáció ne azt tanulja meg, hogy a családnak mennyi pénze van, hanem azt, hogy az miből származik, és megértse egyúttal, hogy az a cég pénze, nem az övék.