„Amikor egy Zoom-híváson ötvenheten ülnek ott a Netflixtől, és elmondják, hogy 192 országban megjelenik a filmed… Azt nehezen lehet felfogni.” Pedig Mundruczó Kornél rendező nem először készített nemzetközi filmet nemzetközi közönségnek. A Fehér Istent és a Jupiter holdját cannes-i bemutatóik után negyven-ötven országba sikerült eladni, ami egy magyar film utóéletében óriási dolognak számít. Ehhez képest vadonatúj filmjük, a Pieces of a Woman, amit Kornél rendezett és felesége, Wéber Kata írt, éppen egy olyan ligában készül játszani, ami még nekik, kettőjüknek is ismeretlen.

A Pieces of a Woman nemcsak a Netflix többszörös elérése miatt mondható nemzetközinek. Miután a Magyar Nemzeti Filmalap visszadobta a filmtervet, francia, német és angol piacokról érdeklődtek iránta. Az, hogy végül amerikai lett, illusztris társaságot vonzott Kornél és Kata mellé. A főszerepeket a brit királyi család életéről szóló, The Crown című Netflix-sorozatból ismert Vanessa Kirby (aki ezért a filmért kapta meg a Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb női főszereplőnek járó Volpi-kupát), az eklektikus portfóliójú Shia LaBeouf és az Oscar-díjas klasszis, Ellen Burstyn játsszák. Az egyik executive producer pedig nem más, mint maga Martin Scorsese.

Mundruczó Kornél eddigi nagyjátékfilmjei:
Nincsen nekem
vágyam semmi (2000)
Szép napok (2002)
Johanna (2005)
Delta (2008)
Szelíd teremtés – A Frankenstein-terv (2010)
Fehér isten (2014)
Jupiter holdja (2017)
Pieces of a Woman (2020)

És ha ez a seregszemle még nem lenne elég: a filmet Oslóban „fényelték” (szakzsargonban így hívják a színkorrekciós utómunkát), Montrealban zajlott a VFX – vagyis itt készültek a számítógépes vizuális effektek –, miközben a zenét New Yorkban írták, de már San Franciscóban keverték. A folyamatot Kornél és Jancsó Dávid, a film vágója Budapestről irányították. Mindez alig egy év alatt történt. A kópia szinte még meleg volt, amikor elküldték a szeptemberi premiernek otthont adó velencei fesztiválra.

„Részünkről tehát game over” – néz egymásra megkönnyebbülve Kata és Kornél. Ők letudták a részüket. Innentől már a Netflix-gépezet dolgozik rajta olyan kampányerővel és apparátussal, amire csak a streamingóriások képesek. „A kampány közelről nézve azért nem volt túl szimpatikus, reklámról szól, nem filmről. De egy jó barátom azt mondta erre: csak akkor üzletelj az amerikaiakkal, ha képes vagy nevetni” – mondja Kornél.

A meló az meló
Kornél még nem az okos-, hanem a hagyományos televíziók korában, a 90-es évek második felében lett filmrendező. A vadkapitalizmus mellé vad gondolatok és vad szabadság társult, a fiatal filmesek lenézték az amerikai filmek felszínességét és intézményesített díjait, és a 80-as évek avantgárdja, skandináv és ázsiai ikonok felé fordultak inspirációért. Ilyen formabontó hős azonban hazai mestereik között nem volt.

Kornél emlékeiben (filmjeiben, darabjaiban) kiemelkedik Monori Lili, akinek játéka egyedüli kapcsot jelentett a 80-as évek nemzetközi avantgárdja és annak magyar rajongói között. Lili túlzásnak tartja, hogy ilyen hatása lett volna a 90-es évek feltörekvő filmeseire, de későbbi közös munkáikról részletesen mesél. Arról, hogy Kata hogyan adott teret a szövegben az ő megfigyeléseinek, hogyan nézte végig a német rendező, Stephanie Carp a Frankenstein-tervet magyarul, tolmács nélkül, és mennyire odáig volt érte, és arról, hogyan őrizte meg Kornél a legnagyobb forgatásokon is a legkisebb színházi munkákra jellemző közösségi alkotás élményét. „A meló az meló. Kornél egyébként is különleges helyen van az életemben, ugyanakkor született, mint a fiam” – summázza visszaemlékezéseit Lili.

Sötét érzelmi utazás egy nő, egy család életében egy felfoghatatlan trauma után, amelyen keresztül ellentétes módon a főhős megtalálja magát – nem a hollywoodi producerek álomfilmje.

Katával hat éve alkotnak egy párt, de húsz éve alkotnak együtt. Mindketten színészként végeztek a Színművészetin, később egyiküknek sem ez lett a tökéletes önkifejezési forma. Kornél 2001-es rövidfilmjébe, az Aftába ugrott be Kata last minute főszereplőnek, derékig érő szőke haját rövidre vágta és feketére festette a szerepért. Már a főiskolán is a kivételesen okos színésznő hírében állt, épp emiatt jelentett neki a színészet állandó dilemmát: elég komoly hivatás, vagy tudná jobban hasznosítani az eszét?
Kata Újlipótvárosban nőtt fel, támogató és szabad szellemű családban, hatéves korától színjátszókörbe járt, és volt gyerekszínész is Mácsai Pálnál a mostani Örkényben, ami akkor még Madách Kamaraszínház volt. Családi nehézségek miatt aztán a színjátszókör menedékké is vált. „Mindig elaludtam a próbák után, ott akkora nyugalom volt” – emlékszik vissza Kata. A főiskolán sokszor elbizonytalanodott, hogy biztosan tudja és akarja-e ugyanazokat a szerepeket játszani estéről estére évtizedeken át. Miután lediplomázott, Nyíregyházára szerződött, majd a pesti Radnóti Miklós Színházba, és Kornéllal is elkeveredtek egymás mellől egy időre.

Aztán a 2000-es évek közepén Kornél, Petrányi Viktória és Büki Dóra alternatív színháza, a Proton kezdett megerősödni. Kornél és Viktória a főiskola óta elválaszthatatlan alkotótársak, mert „lehetetlen egyedül elviselni ezt a szakmát”. A Proton Frankenstein-terv című előadásába hívta meg Kornél Katát, ami után aztán szinte mindenben részt vett hol színészként, hol íróként.

A kapcsolatuk lényegét sokkal inkább a közös generációs élményben látják, mint abban, hogy egyébként időközben egy pár lettek. „Nem tűzzük egymást a kalapunkra” – mondják, és nem gondolják magukat a most divatos „power couple”-nek, de még csak nem is évődnek éjjel-nappal a munkáikon kétfejű sárkányként. Családként ennél sokkal jobban összezárnak.

Nem a hollywoodi producerek álomfilmje
Kornél negyvenéves volt, amikor megérezte, hogy nagyjából végigjárt mindent, amit magyar filmmel végig lehet. „Onnantól a következő lépés, hogy az addigi életműved megszorzod kettővel, és az az életed.” Addig hét nagyjátékfilmet rendezett, Petrányi Viktória mindegyikben ott volt producerként, Kata pedig forgatókönyvíróként a Fehér Istenben és a Jupiter holdjában. Az új fő kérdésük ez lett: oké, hogyan tudunk több nézőhöz eljutni? A művészfilmes forgalmazásban megjelenő filmek – még ha nemzetközi is a terjesztés – az amerikai iparnak egy falat bonbont jelentenek a főfogások után. A Netflix a maga 192 országával pontosan az, amit az új célban meghatároztak. Most először kerülnek az igazi főfogások közé. Mindezt úgy, hogy a pandémia bezárta a mozikat, és az elkészült filmek sorban állnak, hogy eljussanak a nézőikhez valamilyen felületen. A Pieces of a Womannek sikerült.

A mozi és a streaming harcában Kornél ennek ellenére is a mozi mellett áll. Sőt, amikor 2015-ben megírtuk a Proton sztoriját (Forbes, 2015/2), már akkor is szóba került, hogy a Netflix és az Amazon mennyire szorongatja a mozikat pénzben és nézőszámban. „A filmnek moziban van a helye, és mindig is ott lesz. De szerintem nem a streaminggel kell harcolniuk, hanem a technológiával.” Kornél szerint volt idő, amikor a moziminőség egyértelmű kontraszt volt a tévével szemben. Ez a különbség ma már nincs meg. A legolcsóbb tévén is tisztességes képminőségben nézhetünk filmeket. „Ami azonban ma is csak a moziban van meg, az a közösségi élmény. És ez az, ami mindig csak ott lehet.”

Kornél továbbra is szerzői filmesnek gondolja magát, lélekben, ars poeticában nem távolodott el az avantgárdért rajongó főiskolástól. Miután az első igazán nagy költségvetésű holywoodi stúdiófilmje, a Deeper egyéves huzavona után, három éve meghiúsult, mert Bradley Cooper visszalépett, a producerek szinte azonnal felajánlottak neki egy még nagyobb, talán még csillogóbb lehetőséget. Felismerve az amerikai stúdiórendszerben a rendező mellékes szerepét, Kornél visszautasította az iparosmunkát, és onnantól csak az az irreális cél mozgatta mindkettejüket, hogy egy teljes egészében saját anyag megszülethessen.

Megszállottan kellett akarniuk ezt a filmet, hogy a számtalan nem után eljussanak az igenig. Kata először színdarabnak írta meg az anyagot, a varsói nemzeti színházban játszották is, és egyfajta tanulmányként szolgált a filmes adaptációhoz. Sötét érzelmi utazás egy nő, egy család életében egy felfoghatatlan trauma után, amelyen keresztül ellentétes módon a főhős megtalálja magát – nem a hollywoodi producerek álomfilmje. Egy tabut akartak megvitatni. Kornélt a megoldhatatlan, az irracionális vonzza egy témában: most például egy gyerek elvesztése, míg korábbi filmjeiben a repülés vagy a mostohatestvérek szerelme.

A gyökereket nem lehet elvagdosni
„Az ember elidegenedett az érzelmeitől. A megélésükre nagyon kevés teret enged az élet, a társadalmi, a családi berendezkedés. A művészet ebben nyit ajtót, amit én rendkívül kortárs gondolatnak látok” – mondja a rendező, akinek az életében nem voltak nagy tragédiák, a történeteket analitikusan közelíti meg, nem terápiás céllal. Gödöllőn nőtt fel, szüleitől mindenekelőtt moralitást és szabadságot tanult. Édesanyja német szakos tanár, édesapja a posta vezérigazgatóságán dolgozott, később a postás szakszervezetet vezette. „Egész életében kompromisszumot kötött, ez volt a szakmája. Én ebből rengeteget örököltem: mi az, amiben kompromisszumot kell kötnünk, hogy a legfontosabbakban ne kelljen.”

Persze azt is tudják, az ember felelős azért, ahonnan jött. Ezért vették fel a #freeszfe pólót a velencei vörösszőnyegre.

Ezért lehet az is, hogy amíg Katát kizökkenti a filmkészítéssel járó számos logisztikai teendő, Kornél otthonosan mozog a barkácsrészletekben, és nem gondolja kevésbé szelleminek magánál az alkotásnál. Kata csak úgy tud dolgozni, ha teljesen elvonul pár hétre, és visszajön egy anyaggal. Kornél gyerekkorában egész füzeteket rajzolt tele házakkal, a filmezést is leginkább az építészethez tudja hasonlítani – egyik elem sem fontosabb a másiknál, ami a végeredményt illeti.

Nincs messze ettől az az amerikai felfogás sem, hogy mindennek, még a legspirituálisabb alkotásnak is pénzben mérhetőnek kell lennie. „Azon a féltekén ami nem mérhető pénzben, az nincsen. Nem azért, mert nem jó, hanem mert egyszerűen nem létezik” – fejti ki. Míg itthon a film és a színház elsősorban a kultúráért van, ők már elég rég dolgoznak nyugaton ahhoz, hogy felismerjék a különbségek megmásíthatatlanságát.

A gyökereket azonban nem lehet elvagdosni. A bázisuk most egy ideig Berlin lesz, miután évekig csillagtúraszerűen járták a kontinenst egyik munkától a másikig, a budapesti lakásukhoz pedig csak a pihenés kötötte őket. De nem gondolkodnak és nem léteznek máshogy Berlinben, mint Budapesten. A morális döntést nem abban látják, hogy mennek vagy maradnak, itthon dolgoznak, vagy máshol, hanem hogy észnél maradnak-e, folytatják-e a párbeszédet a nézőkkel – hiszen végső soron velük állnak „szerződésben”. Ez nem áll meg országhatároknál.

Persze azt is tudják, az ember felelős azért, ahonnan jött. Ezért vették fel a #freeszfe pólót a velencei vörösszőnyegre. És noha magukat a magyar mainstream színháztól messze fogalmazták meg, ettől még tudják, hogy az iskolának elvitathatatlan érdeme van mindkettejük pályájában. Kötődnek a hazai szakmához, a színészekhez, és remélik, hogy hosszú távon itthon is megmarad a lehetőségük a munkára.

Kornél hozzáteszi: a Proton Színház előadásai eddig is szinte száz százalékban külföldi finanszírozásban készültek. És az is igaz, hogy részben az itt rendezett darabok sikeréből következett, hogy Kornél később hamburgi, hannoveri és zürichi színházakban vagy az antwerpeni operában rendezzen. „A focistáktól sosem kérdezik, miért nem itthon játszanak. Ha Szoboszlai az AC Milanba kerül, senki nem fogja megkérdezni: figyelj, te miért nem játszol Kisvárdán? Ahogyan senki sem kérdőjelezi meg a hazaszeretetét sem.”