Amíg a Netflix szinte felfoghatatlan mennyiségű tartalmat kínál, Böszörményi Gábor, a Mozinet filmforgalmazó cég alapítója mindig inkább olyan streamingszolgáltatóról álmodott, amivel egyfajta kurátori tevékenységet végezhet. Jól meg is válogatja, mi kerül fel a Cinegóra.
A budai Kútvölgyi úti irodákba gyakran behallatszik a cinegék éneke. Ezt hallgatta épp Böszörményi Gábor és Gyenis Ajándok, amikor 2020 elején azon törték a fejüket, mi legyen az első magyar művészfilm-streamingszolgáltató neve. Egyetlen betűt kellett hozzá változtatni a kismadár nevén – a cine ugyanis mozit jelent spanyolul, a go meg az elviteles szolgáltatásra utal. Amerikában azt kérdezik a gyorsétteremben a vevőtől: to stay or to go? Itteni fogyasztásra vagy elvitelre? A Cinegóban mindent elvitelre adnak.
Böszörményi Gábor világéletében a mozi szerelmese volt, egyetemista éveit Tarkovszkij és más művészfilmesek vásznai előtt, a Közgáz és Perlaki Tamás filmesztéta filmklubjaiban töltötte. Talán itt fejlődött ki az a híres hatodik érzéke, amellyel egy pár perces jelenet alapján, még a film bemutatása előtt képes megjósolni a várható fogadtatást. Így látta meg Nemes Jeles László Saul fia című alkotásában a leendő világsikert, még mielőtt a film egyáltalán elkészült volna, és főképp jóval azelőtt, hogy bezsebelt minden rangos filmdíjat, köztük a legjobb külföldi filmért járó Oscart is. Gábor a Saul fia forgalmazási jogáról már 2015 januárjában tárgyalt az alkotókkal, noha csak áprilisban derült ki, hogy a filmet egyáltalán bemutatják Cannes-ban. „Miután a Saul fia díjat nyert Cannes-ban, már nem tudtam volna megszerezni a magyarországi forgalmazási jogait, akkor már minden forgalmazó akarta volna. Éreztem valamit a történetben, és persze láttam Nemes Jeles László rövidfilmjeit, és nagyon mély nyomot hagytak bennem.”
A streamingpiacon mindenki a Netflixhez hasonlítja magát.
Igaz történetek a gondoskodási válságról. Az Örkény Színház új előadásában – pillanatnyilag streamelt verzióban – a színészek mellett hétköznapi hősök kerülnek reflektorfénybe. Ápolónő, idősgondozó, szociális munkás, lelki segélyszolgálatos, hospice-os nővér és társaik az alulfinanszírozott ellátórendszerből, akik nélkül leállna az ország, mégsem kapnak elég figyelmet, rangot. Most legalább egy pici jut nekik ebből, a színpadon.
„Valcz Edit vagyok, idősgondozó. Jelenleg holokauszt-túlélőket, illetve gulág- és munkatábor-túlélőket gondozok a családtagjaikkal együtt. Hát mit mondjak, nagyon szeretem csinálni” – így mutatkozik be a Kiváló dolgozók című darab elején az egyik szereplő. Aztán jönnek a többiek, nem színészek, hanem a civil társadalom tagjai: egy bába, egy intenzív-szakápoló, egy speciális gyermekotthonban dolgozó gyermekfelügyelő, egy hospice-nővér, egy otthonápolásban érintett anya, egy alkoholrehabilitációs intézet vezetője, aki eredetileg pszichológus, egy telefonos lelkisegély-szolgálatos, egy hajléktalanellátásban dolgozó, illetve egy demens betegekkel foglalkozó nővér. És a vallomásaik, visszaemlékezéseik lehetetlen szabályokról, munkahelyi harcokról, örömről és gyászról, a születés csodájától a demenciáig.
„Olyan embereket mutatunk be, akik annak ellenére, hogy hasonló problémákkal küzdenek, mégis buborékban, másoktól elzártan, mindenféle szupervízió nélkül, kiégésnek erősen kitéve végzik munkájukat, és sokszor tapasztalatcserére sincs lehetőségük. Akik ha olyan bizalmi légkörbe kerülnek, ami rangot ad nekik, igenis szívesen megnyilvánulnak, és szükségük is van a figyelemre, hiszen azt a társadalomtól és a döntéshozóktól nem kapják meg” – mondja a civil szereplőkről Boross Martin, a darab rendezője.
Siránkozásról persze szó sincs, a szereplők jó adag humorral, öniróniával és hatalmas emberséggel mesélnek hivatásukról, kemény mindennapjaikról. Görbicz Adria, a bába például elsüti ötéves fia poénját, aki szerint édesanyja egy gát-véder, míg Csengei Andrea, a szociális gondozó elmondja, hogy guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A segélykiáltás kórusa Boross Martin, a Stereo Akt progresszív színházi csoport művészeti vezetője gyakran készít a valóságból merítő, dokumentumanyagokat használó előadásokat, amikben hétköznapi embereket állít színpadra, sőt a színészek is részben önmagukat adják. Amikor tavaly felkérte őt Mácsai Pál, az Örkény igazgatója, hogy rendezzen valamit az általa képviselt színházi megközelítéssel, általánosságban a munka világáról kezdett gondolkodni.
Guberált a közös ruhásszekrényből egy férfipizsamát, és rábeszélte a demensotthon vezetőségét: hadd legyen az az új munkaruhája, mert sokkal közelebb érzi benne magát a lakókhoz.
A koronavírus-járvány első, tavaszi szakaszában alakították ki konkrét koncepciójukat Neudold Júliával, az Örkény ifjúsági és közösségi programjának vezetőjével, valamit Szabó-Székely Ármin dramaturggal: a gondoskodási válságra fókuszálnának a produkciójukban. Elkezdtek szereplőket keresni a segítő szakmákból, olyanokat, akiknek a munkáját evidenciának gondolja a társadalom, ezért nem beszélünk róluk eleget. A száz jelentkezőből végül több körben tízet választottak ki. „A velük készült interjúk során kialakult a motívumoknak az a láncolata, amiről szerettünk volna beszélni, a végleges szövegkönyvet pedig a próbafolyamat alatt állítottuk össze – mondja Martin. – A próbákon sokat dolgoztunk rajta, hogy tudják önmagukat adni. Az volt a legnehezebb, hogy olyan természetesen mondják el a saját szövegeket, mintha baráti közegben, spontán hangzanának el.”
Az előadásban persze színészek is vannak, de most nem ők a főszereplők, hanem abban segítenek, hogy a civilek történetei meg tudjanak jelenni a színpadon. Például az idősgondozó napi rutinjának bemutatásánál ők az otthon lakói, aztán eljátszanak egy csoportterápiás jelenetet, máskor az énekkart alakítják. Az egyik jelenetben a Facebookról vett apróhirdetéseket olvasnak fel, amelyekben családtagjaikhoz keresnek gondozót az emberek. „Ők a segélykiáltás kórusa” – mondja Martin.
Aztán van egy szellemes rész, amikor a színészek a szakmájukról beszélnek, magukat játsszák. Először lobbiznak a hivatásuk mellett, megpróbálják rábeszélni a nézőt, majd azonnal lebeszélni. „Mácsai is lehet az apád, mint nekem a Bernhardi ügyben… Bármit kipróbálhatsz” – csábít először Novkov Máté, színész, majd jön a negatívum: „A saját életedet nem fogod tudni beosztani, délután kettőkor a próbatábláról tudod meg, hogy másnap mit csinálsz. Most harminc vagyok, de ez lesz ötvenéves koromban is.”
Farkas Tamás elmeséli, milyen a 18. születésnap a gyermekotthonban: „Megkapja az auchanos tortát, aztán papírokat aláírni, bőrönd a kézbe, azt csá, lehet indulni, oldd meg a többit.”
Ebben a jelenetben elmondják a dilemmáikat a civil szereplők is. Farkas Tamás, a fóti gyermekotthon gondozója például – az egyetlen férfiszereplő, hiszen az összes többi gondozó nő – azt meséli: gyermekfelügyelőként azonnal kipróbálhatja az ember, mennyire bátor és kemény. És ha nem válik be az első napon, „kimászol az ablakon, gyönyörű ősfás környezet, három tó, leülhetsz horgászni. Vesztenivalótok nincs, a pénz kicsi, a kockázat nagy. De ha egy kicsit is parásak vagytok, akkor legyetek inkább színészek.”
A novemberi streampremier után a decemberi előadás már felvételről ment, hiszen a szereplők veszélyeztetett emberekkel is dolgoznak, ezt a kockázatot a színház érthető módon nem akarta vállalni. Az első lépés az élőség felé jövőre az élő stream lesz, aztán ha vége lesz a járványnak, közönség előtt is újra műsorra tűzik a Kiváló dolgozókat.
Fehér falak, határozott élek, fény és letisztultság, majd óriási üvegtábla, előtte hosszú, párnázott pad. A kinti perspektíva húzza a szemem, festői őszt látok, bent Instagram-biztos irodadizájnt. Ránézek Lévai Bálintra, és elismerően bólintok, dicsérem a kilátást. Menj közelebb – mondja csibészséggel a hangjában. Ahogy az ablakhoz érek, és a látótér a messzi távol alatt a közeli szomszéd telkével egészül ki, roncsautók, rozsdás buszok […]
Tornaházi Party, túlélőtúra és Matula bácsi jól bevált pedagógiai módszere – friss magángimnáziumos gyűjtésünkből kiderül, hogy vannak iskolák, ahol bevallottan az atipikus tehetségeket karolják fel, máshol nemzetközi érettségit adnak, és persze rajta van a listán az AKG, meg pár Waldorf is. Angol, amerikai mintára nálunk is terjed a gap year intézménye: nem minden végzős akar azonnal egyetemre menni, inkább előbb egy picit ismerkedik a világgal.
A magyar jazz krémjében nincs zenész, aki ne fordult volna már meg az aranykoszorús mester hangszerüzletében. A 80-as évek elején még maszekként kezdte a Kiss József utcában, később a Távol-Kelettől Amerikáig végigjárta a világmárkákat, és elkészítette Magyarország egyetlen kézműves aranyfuvoláját. Ha ma reggel egy japán vagy egy német gyártó e-mailt kap tőle, nem egy ismeretlen kelet-európai lebeg a szeme előtt. Pontosan tudják, ki az a Csider Károly.
Morbid, de van, akinek üzletileg bejön a halál. Az amerikai Forbes idén is összeállította a legjobban kereső halott hírességek listáját. Michael Jackson már nyolcadik éve vezeti a rangsort, de sajnos debütálók is vannak az élbolyban. Van, akit az eladásai repítettek az élre, de új jelenség, hogy több néhai celebet a streamingszolgáltatók emelnek a lista tetejére.
