Orsolya első hegedűje egy tenisz­ütő volt, különleges, papírzsebkendőből készült válltartóval. Az öccse kiságyából kioperált ráccsal órákig reszelte a talpalávalót nappalijuk közepén. Közben a kottát, amit akkor még nem igazán értett, becsülettel pásztázta, produkcióját általában énekléssel kísérte. Gyerekkorában sokszor hallotta ugyanis a fölöttük lévő lakásból áthallatszó hegedűszót, és ő is szeretett volna egy hegedűt.

„A szüleim arra kárhoztattak, hogy hatéves koromtól zongorát tanuljak” – mondja évtizedekkel később az otthonában. Ő  hegedülni akart, ám ezt a felnőttek csak kifogásnak vélték, azt hitték, csak a zongoraleckéket akarja így megúszni. A teniszütős koncertek végül meggyőzték a családot a kislány elszántságáról, és kilencévesen végre megkapta nagyszüleitől első hegedűjét.

Minden zenészt telefonon kellett felhívni. Nyolcvan zenészt, vezetékesen! Egy nagy kockás füzetben vezettem, kik vették fel.

Orsolyát gyerekkorában tehetségesnek tartották, tudatosan készült is a muzsikusi karrierre. A Budapesti Énekes Iskolába járt, hetente többször vett hegedű- és zongoraórákat (időközben megkedvelte a másik hangszert is). „Amikor az aquincumi Római úti lakótelep egyik panellakásába költöztünk, nagyon sajnáltam a szomszédokat. Hihetetlenül empatikusak és jó fejek voltak, mind a többórányi hegedű- és zongoragyakorlást, mind a skálázást türelemmel fogadták.” A 14 éves lány épp ráfordult volna a konzervatóriumi felvételire, mikor édesapját, Erdődy Gábort kinevezték bonni nagykövetnek, és a család 1990-ben kiköltözött Németországba.

Rekedten jött haza, annyit kiabált
„Göncz Árpád mindig vicceket mesélt. Na, azokat különösen nehéz volt lefordítani.” Orsolya 21 évesen lett az akkori magyar köztársasági elnök tolmácsa egy kétnapos német rendezvényen. „Tárgyalásokon és politikai találkozókon voltunk, és nem az volt a kérdés, hogy tudok-e
fordítani, hanem hogy tudom-e, mi az, hogy GDP” – mondja.

Interjú közben, várakozásaim ellenére, a háttérből nem szól diszkrét komolyzene, és a Budapesti Fesztiválzenekar (BFZ) menedzser-igazgatója más sztereotípiákat is lerombol. „Szeretem a metált és a rockzenét, voltam Metallica- és Guns N’ Roses-koncerten is. Ez a lelkesedés a mai napig megvan.” Édesanyja, E. Csorba Csilla így emlékszik vissza lánya kamaszkorára: „Néha olyan bakancsokat hordott, amitől kettéállt a fülünk. Aztán jött egy olyan korszaka, amikor az öltözködésében mindennek tetőtől talpig passzolnia kellett. Nem is baj, hogy sokféle hatás érte, így lett egyéni stílusa.”

Orsolya hamar érdeklődni kezdett a diplomácia iránt, ami az ő családi hátterével nem csoda. „Mikor kiköltöztünk Németországba, a német–magyar kapcsolatok intenzív fázisban voltak. Sok német diplomata és politikus megfordult nálunk, a svájci nagykövet még zongorázott is. Élveztem, hogy ezeken a rendezvényeken több fázisba is be tudok kapcsolódni.”

Diplomata édesapja mellett édesanyja is nagy hatással volt rá. E. Csorba Csilla – aki 2005-től 2016-ig a Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatója volt – németországi életük alatt sok programot szervezett diplomatafeleségeknek, Orsolya ezeken az eseményeken olyan tapasztalatokat szerzett, amik később munkáiban is jól jöttek. „Megtanultam, hogy mindenre rá kell nézni, hogy a nagykép tökéletes legyen. Azt is láttam, hogy a kulturális programok pozitív irányba tudják befolyásolni a diplomáciai kapcsolatokat.”

„Általános iskolás korában már megbízták azzal, hogy amikor kiment az osztályból a tanítónő, próbáljon meg rendet tartani a gyerekek között. Nem egyszer előfordult, hogy rekedten jött haza, annyit kiabált” – mondja E. Csorba Csilla. Orsolya édesanyja szerint lányáról korán kiderült, hogy alkalmas a vezetői szerepre, már fiatal korában szívesen foglalkozott másokkal. „Orsi precíz és pontos, nagyon jó szervező. Bennem több az intuíció, ő jobban tervez. Nyitott és kommunikatív, ebben jobban hasonlítunk egymásra. Én fokozatosan belenőttem a szerepembe, nála ez inkább tudatos építkezés volt.”

A tanításra meg kell érni
Az ígéretesnek induló zenei karrier reménye a Bonnba költözés után viszont egyre kisebb lángon pislákolt. „Sajnos, Németországban, legalábbis abban a tartományban, ahol éltünk, teljesen más a zeneoktatási struktúra. Az ottani zeneiskolák inkább az amatőröknek vannak, ők sokszor nem is tudnak kottát olvasni. Zeneakadémia van, de kimarad az a szint, ami nálunk a konzervatórium” – mondja Orsolya. Továbbra is tanult magántanároknál, de ahogy meséli, egy 14 éves kislánynak kevésbé jó élmény heti egyszer egy nappaliban hegedülni. Hiányoztak a társai, a versengés, és ugyan 23 éves koráig mindig zenélt, hazaköltözésükkor már lemaradt kortársaihoz képest. (Azért néha ma is előkapja a hangszert.)
Diplomácia, művészetek, nyelvek – érdeklődése a zenén túl is tág volt. Nem volt kérdés, hogy itthon tanul tovább, mert a német felsőoktatást túl liberálisnak vélte. „Nekem jobban ment úgy a tanulás, ha megmondták, hogy melyik évben, melyik szakhoz, hány tantárgyat kell teljesíteni.” Végül három egyetemnek futott neki egyszerre: az ELTE-n német nyelv és irodalom szakon, valamint politikaelmélet szakon szerzett diplomát, miközben a Momén elvégezte a kulturális menedzserképzést.

Folyton próbált megbirkózni a szinte lehetetlennek tűnő helyzetekkel, és közben mindig volt mosoly az arcán.

Utóbbinak közvetve, de nagy szerepe volt szakmai élete alakulásában. A Momén tartott előadást Zimányi Zsófia, a Budapesti Tavaszi Fesztivál akkori vezetője. Orsolya odament hozzá, és közölte, hogy szívesen lenne náluk gyakornok. Másnap már vissza is hívták, és a közönségkapcsolatok építésében kezdett el részt venni. Hamar belelátott a nemzetközi vérkeringésbe is, sok programot szervezett az 1999-es Frankfurti Nemzetközi Könyvvásárra, ahol Magyarország volt a díszvendég.

Gyakornoki ideje lejárta után, 21–22 éves korában a másik oldalra került, és a közönség helyett a zenekar fellépéseivel kezdett foglalkozni: az Óbudai Danubia Zenekar zenekari titkára lett. „A technika akkor még nagyon durva volt. Minden zenészt telefonon kellett felhívni. Nyolcvan zenészt, vezetékesen! Egy nagy kockás füzetben vezettem, kik vették fel. Nagyon más világ volt.” A szimfonikusoknak is szervezett külföldi turnékat, eljutottak Németországba és Spanyolországba is.

Közben német nyelvet tanított a budapesti Radnóti Gimnáziumban. „Kemény kiképzés volt, én voltam 24, a diákok 16 évesek. Nehezebb volt fegyelmezni, és én is szívesen részt vettem a csínytevésekben. A tanításra valószínűleg meg kell érni.” Orsolya a szimfonikus zenekartól is elköszönt, és pár hónapra édesapja után ment Rómába, aki 2002-től 2009-ig vatikáni nagykövet volt. Végül egy telefonhívás miatt jött haza: felkérték, hogy legyen a Hungarofest tagja, és segítse a 2006-os németországi magyar kulturális évad megrendezését.

Orsolya fontos állomásnak tartja a projektet, mert minden megszerzett tudását alkalmazhatta: a német nyelv és kultúra ismeretét, a rendezvényszervezést és a diplomáciában való jártasságot. A fő feladat az volt, hogy a magyar kultúrát a kliséktől leporolva, a „puszta-paprika” imidzsen túllépve, innovatívan mutassák be. A projekten három évig, 2007-ig dolgozott, és onnantól csak zenei projektekkel akart foglalkozni.

Kamarazenélés és bérházkoncert
„Mi ez, koncert van itt a gangon?” – mondja egy fiatalember a BZF promóvideójában. Meghökkent, mert szó szerint házához jött a komolyzene. A Budapesti Fesztiválzenekar kamarazenekarként több száz budapesti bérház udvarában lépett fel a karantén idején.

Orsolya 2020 januárjától lett igazgató a BFZ-ben, rögtön a nyakába kapta a válságot. Az év több szempontból is nehéz volt a zenekarnak. Megszüntették az előadóművészet taotámogatását, így a hiány pótlására új támogatói rendszert kellett kialakítaniuk. Ráadásul a koronavírus-járvány kitörése is megbénította a koncertéletet. „Fél évig teljes bizonytalanság volt, és ezt túl kellett élni – mondja Simor András, a BFZ Kuratóriumának elnöke. – Valakinek vezetőként belecsöppeni ebbe, nem irigylésre méltó feladat. Nagy a kísértés, hogy panaszkodjon, de Orsolya nem ezt tette. Folyton próbált megbirkózni a szinte lehetetlennek tűnő helyzetekkel, és közben mindig volt mosoly az arcán.”

„Előtte is nehéz volt, mert tavaly volt egy 200 millió forintos megvonásunk. Az akkori igazgató lemondott, sok turnét töröltünk, és csökkenteni kellett a stábot is” – mondja már Orsolya. A koronavírus-járvány azonban alapvető működésüket forgatta fel. A korlátozások miatt elmaradtak a rendezvények, a zenekarnak hirtelen nem volt mit tennie. „A mi zenészeink akkor kapnak fizetést, ha játszanak, egzisztenciálisan is felelősek vagyunk értük – mondja Orsolya. – Ráadásul, egy muzsikusnak az, hogy be van zárva, és nem tud másokkal zenélni, szinte kínzással ér fel.”

A megoldás a kamarazenélés lett, a kisebb formációk pesti bérházakban léptek fel, szigorúan betartva a járványügyi intézkedéseket. A nagyzenekari előadások online koncert formájában folytatódtak, így nagyobb közönség is tudott csatlakozni a fellépésekhez. Sokan nem kérték vissza az elmaradt élő előadások árát, szívesen támogatják a zenekart.

Ez fontos szempont, a zenekar költségvetésének jelentős része egyéni, állami vagy vállalati szponzorációból jön be. Amikor 2011-ben Orsolyát felkérték, akkor még a helyettesi posztra, olyan vezetőt kerestek, aki amellett, hogy jól tárgyal a minisztériummal és a fővárossal is, a támogatói klubbal is kedvesen tud beszélgetni. Mióta Orsolya vezető pozícióban van, a hárommilliárdos költségvetés felét az állam adja, ennél valamivel kevesebbet a fővárosi önkormányzat, a maradékot pedig cégektől és magánszemélyektől kapja a zenekar.

A vírus miatt a BFZ is további állami támogatást kap, ezért tudnak előre tervezni. Ez különösen fontos a szakmában, ahol körülbelül már három-négy évvel előre szervezkedni kell a „ha lemaradsz, kimaradsz elvén”. Orsolya határozottan menedzseli a zenekar működését, és úgy érzi, kollégái is elfogadták, hogy az alapvetően maszkulin komolyzenei szcénában nő tölt be egy fontos pozíciót. „Én nem képviselem a klasszikus vezetői stílust, amiben a big boss meghatározza a feladatokat. Nyilván változnak a munkahelyi kapcsolatok, ha valaki első számú vezetővé válik. Ehhez kellett egy kis idő, hogy feldolgozzam.”