A Stelázsinál vásárlók tudják, hogy nincs croissant és spanyol sonka, és azt is elfogadják, ha márciusra elfogy a málnalekvár, hiszen mindenből korlátozott mennyiség van. Ahogy a nagymamánál is.
Ott van bent a stelázsin, menj be, vedd le – így mondta sokunk nagymamája anno, ha valami finomság kellett az ebédhez vagy a süteményhez, amit éppen gyúrt. Így mondta Móróné Bozsó Annáé is, férjével viszik is azóta rendezvényről rendezvényre a sok stelázsi közül az egyiket, mint a csigaházat, ha már erről nevezték el sok lábon álló vállalkozásukat. A Stelázsi egy bolt, azzal szemben egy reggelizőhely, egy webshop, rendezvényeken állandó kiállító- és kóstolópont, hamarosan egy pinceüzlet a felkapott etyeki pincesoron és külföldre is kacsintgató családi vállalkozás (de az azonos nevű óbudai étteremmel nem keverendő össze).
A stelázsi lényegében egy polcos állvány a kamrában, és nem azonos az üveges-ajtós kredenccel, ami a konyhában áll – tesz helyre Anna, mivel ilyen is, olyan is van mintaboltjukban. Ezeken hazai lekvárok, szörpök, befőttek és savanyúságok, kisebb részben füstölt húsáru és sajtok sorakoznak, és kiszállításra váró ajándékcsomagok. Cégek küldik ezeket a partnereiknek, vagy például külföldön élő magyarok a szeretteiknek.
Annáék korábban is kereskedelemmel foglalkoztak, piacra járó törzsvásárlóként látták meg a lehetőséget a kézműves finomságokban. „A termelői kertekbe is beszivárogtak már a modern igények – mutatják a cukormentes kollekciót, a homoktövisből készült termékeket és a retró édességek kézműves verzióit. – A vásárlóink pedig tudják, hogy ez nem nagyipar, például tavaszra elfogy a málnalekvár, de kivárják.” A család évek óta dolgozik magyar beszállítókkal, már-már barátokról van szó, mindig tudni, melyik családban éppen mi az öröm vagy a bánat tárgya.
„Keményen budai” lányként mindig vágyott a vidékiségre, budai üzletében ma keményen megdolgozik érte. Forgács Judit nem delikátot, hanem házi boltot nyitott – szerinte a kettő között nagyon sok munkaóra a különbség.
Erdélyi sonka, házi májas, tormás sonkakrém, padlizsánkrém, friss kenyér és tökös-mákos rétes kerül a betévedt pár szatyraiba, ajándékba kapnak hozzá egy kalácsot, meg a főtt sonka megmaradt csücskét – akkora vigyorral sétálnak ki a Nagymama házi boltjából, hogy a maszkjukból is kilóg. Egy idős néni sajtért jön be, egy fiatal, környezettudatos lány a dobozait nyújtja, friss tanyasi csirkét, házi parizert visz bennük. „Drágám, ezt a boltot nem lehet maszkban csinálni, ennek része a mosoly – fordul közben felém Forgács Judit, aki bár nem ismeri minden vevőjét személyesen, de majdnem. – Ez itt nem csak üzleti fogás, ahhoz, hogy huszonegy évig folyton itt állj, szenvedély kell és szeretet.”
Judit vendéglátós iskolát végzett, aztán közgazdaságtant tanult, de összesen öt hónapig volt alkalmazott. Szerette a jót, szépet és finomat, illetve a minőségit, és amikor a rendszerváltás után tíz évvel, a piacra betörő multik között nem találta, saját bizniszre adta a fejét. Hentes és állattartó ismerősei figyelmeztették, hogy nem lesz könnyű menet, de ha Judit vállalja a kockázatokat, partnerei lesznek. Így is lett.
Előbb pesti zöldséges, aztán első kerületi kisboltos lett a lányból – a tulajdonosi szemléletet magától tanulta meg; definíciója szerint ennek része a kemény munka. „Ezt én nem megörököltem, hanem felépítettem” – ismétli el többször. A Nagymama boltja minden nap 10 és 21 óra között van nyitva, de a tulajdonos munkaideje hajnalban kezdődik, és éjjel ér véget. Csak a hűtőpultokat be- és kipakolni többórányi feladat, hát még a kencéket elkészíteni, sajtokat szeletelni, az idős asszonyokat a bolt feletti konyhában a sütemények elkészültében segíteni. Hogy az árubeszerzésről, a takarításról-mosogatásról és a kiszolgálásáról ne is beszéljünk.
Ahogy minden más delikát- és kisbolttulajdonos, Judit is nagyon nehéz helyzetben van a munkaerővel. „Az olyan nő, aki legalább napi 16 órát dolgozik, nem sok pasinak kell” – egy kapcsolata már ráment, de azóta új, fiatalabb párja, Mácsai Miklós is szépen beletanult a kétkezi feladatokba. Hozza is később a frissen bontott nyíregyházi csirkét a konyhából, rám köszön, de a belépő vásárlók lecsapnak rá.
Juditnak ez az élete – „2003-ban jöttem ide, azóta nagyon sokat beletettem, csak az utolsó, 2020-as felújítás több tízmillióba került” – és mint minden jó gasztrós, csak olyan dolgokat kínál, amiket maga is szeret. „Forgácsízű” reform dolgokat nem, de nincs nitrit a húsáruban, tartósító a kencékben, sem szója és más adalékanyag. Tejjel, tejszínnel és vajjal készül a fonott kalácsa, szaftos és kövér a diótól-csokitól a zserbója – ezeket is asszonyok gyúrják, a képzett cukrászok pont ilyet nem tudnának, vallja Judit. És értem, mire gondol. A nagymamám tudta pont így, és azóta még nekem sem sikerült.
Alkotóegyetemmé válik a Budapesti Metropolitan Egyetem. A fogalom mögött egy sok éves, a hazai felsőoktatásban példa nélküli koncepcióváltás áll, középpontjában a hazánkban egyedülálló portfólió alapú oktatási rendszer bevezetésével. Dr. Tóth Ágnes, az egyetem elnök-vezérigazgatója elmondta, a METU-n a diákok mellett a tanárokat is folyamatosan képzik, a cél a diploma után minél jobban hasznosítható gyakorlati tudás átadása, és az egyetemi oktatás alkalmassá tétele a jelen és a jövő kihívásaira.
Fehér falak, határozott élek, fény és letisztultság, majd óriási üvegtábla, előtte hosszú, párnázott pad. A kinti perspektíva húzza a szemem, festői őszt látok, bent Instagram-biztos irodadizájnt. Ránézek Lévai Bálintra, és elismerően bólintok, dicsérem a kilátást. Menj közelebb – mondja csibészséggel a hangjában. Ahogy az ablakhoz érek, és a látótér a messzi távol alatt a közeli szomszéd telkével egészül ki, roncsautók, rozsdás buszok […]
