A Fortély-sátor Alapítvány szétszerelhető szabadulószobák formájában viszi el a sikerélményt a hátrányos helyzetű fiataloknak. A nonprofit tevékenységet a céges csapatépítőkből fedezik, ötletük van elég a jövőre, csak forrás kellene még hozzá.
„Egy délutáni foglalkozás után ott maradtunk a gyerekekkel beszélgetni. Az egyik srác mesélte, hogy voltak egy szabadulószobás programon a mentoraikkal. Lelkesen magyarázta, hogy ők kijutottak, de a többdiplomás mentorok nem, és ez milyen jó érzés volt. Mi meg azonnal éreztük, hogy ez a mi sztorink.” Így meséli Kiss Ákos, a Fortély-sátor Alapítvány kuratóriumi elnöke, honnan jött tevékenységük ötlete.
A szabadulószoba gondolata még sehol sem volt, amikor a csapat először összeállt. A huszonéves Valuska Sára, Kiss Ákos és Szabó Csaba középiskolás koruk óta ismerik egymást, Szigeti Evelin később csatlakozott hozzájuk. Sztorijukat online interjún mesélik el, a négy tag ugyanis a járvány miatt három különböző helyen tartózkodik: Sári és Csaba otthon, azaz Szegeden és Pécsett, míg Evelin és Ákos, akik egy párt alkotnak, épp Luxemburgban. Ők négyen együtt indultak 2014-ben a Demokratikus Ifjúságért Alapítvány (DIA) társadalmi innovációs versenyén. Ennek keretében mentek el a szegedi Motiváció Műhely tanodájába, ott hangzott el a fenti beszélgetés is, és azóta tudják, hogy a szabadulószobákkal akarják adagolni a gyerekeknek a sikereket.
Megbeszéljük, mit éltek meg pozitívan, arra ráerősítünk, megfogalmazzuk együtt az élményeket, és segítjük őket az önreflexióban.
Elsőre nem nyilvánvaló, miért segítene pár szabadulószoba a hátrányos helyzetű fiatalokon. A szobákból kijutni egyszerű, csupán kreativitás, a csoport közös ötletelése és munkája, problémamegoldás és egymás közti kommunikáció kell hozzá – mind olyan dolog, ami csapattá tesz egy csoportot. És a végén a legfontosabb a sikerélmény, hogy kijutottak – amire egy motiválatlan fiatalnak leginkább szüksége van.
Az első tervek nagyvonalúak voltak, egész szabadulókomplexumról álmodtak, szobával, kerttel, nagyjából 40–50 millió forintba került volna a kezdőszett. Végül csak a szoba készült el, a DIA segített az első közösségi forrásgyűjtésben. Nagyjából 200 ezer forintból készült el az első szétszedhető, szállítható verzió kölcsönkapott bútorokból és olcsón vásárolt eszközökből. Egy-két felszerelés kivételével ma is mindent kézzel készítenek. „Mindenhez (is) érteni kell: mérnökök és tervezők, asztalosok és festők vagyunk egyszerre.”
Az alapítványt hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó intézmények, tanodák hívják meg programot tartani. A kivonulás előtt felmérik a helyszínt, végiggondolják a szoba felépítését, majd az egész felszerelést becsomagolják és leszállítják. Kétféle alapjáték van, illetve egy harmadik, amit a tematikus igényekre lehet szabni. A helyszínen egy 20–25 négyzetméteres, zárható helyiségben alakítják ki a játékot. Mert ugyan az alapítvány nevében benne van a sátor, de ez már leginkább a mobilitásra utal – be tudják rendezni sátorban is a felszerelést, de kényelmesebb egy zárható szoba.
Adott három lelkes apa, akik elitképzést akarnak a gyerekeiknek. Majd a három gyerekből az egyik korosztályos válogatott, a másik felnőtt válogatott, a harmadik potenciális világklasszis lesz. A Főnix Gold modellje elvileg könnyen másolható, csupán maximalizmus, szigor, következetesség és rengeteg munka kell hozzá – csupa olyasmi, ami a hazai futballközegre kevéssé jellemző.
„Ez nem demokrácia. Ez diktatúra, és én diktálok” – mondja mosolyogva Szoboszlai Zsolt, ahogy a székesfehérvári Főnix Gold FC csarnokának tribünjén üldögélünk. A Főnix központja nem szép, inkább funkcionális. Nagy, szürke csarnok Fehérvár külső részén, a laktanyák mellett, pár kiegészítő épülettel. A központ szinte alig változott az elmúlt 14 évben, kapott ugyan egy külső, műfüves pályát, de látszik rajta: itt nem a dizájn számít. Bent büfé, előtér, két puritán öltöző, a csarnokban két műfüves kispálya.
A Főnixet három lelkes atya, Szoboszlai Zsolt, Molnár Csaba és Bolla László alapították 2007-ben, mert úgy látták, a hazai utánpótlás-nevelés képtelen megadni gyerekeiknek azt az elitképzést, amit elképzeltek nekik. A három apa három fián, Szoboszlai Dominikon, Molnár Dominikon és Bolla Bendegúzon már kiskorukban is látszott, hogy tehetségesek, a szülők Szoboszlai Zsolt módszereivel akarták képezni őket.
Zsolt bő húsz éve labdarúgó-utánpótlásedző, kiforrott elvei vannak, hogyan kell fejleszteni a gyerekeket. Ő a Főnix szakmai vezetője, edzéseibe nem hagy beleszólást alapítótársainak, a gyerekek szüleinek meg pláne nem. „Nem kell megértenie a gyereknek, hogy mit miért csinálunk, csak meg kell csinálnia. Majd fél év múlva a meccsen megérti, hogy miért kellett.” Módszerei két nagy kivételtől eltekintve nem különböznek a hazai akadémiai rendszertől – ez a két kivétel az, ami a három fiúból az egyiket korosztályos válogatottá, a másikat felnőtt válogatottá (Fabrizio Romano szerint gyenge volt a magyar válogatott az U21-es Eb-n. A neves olasz szakújságíró egy játékost emelt ki a keretből, Bolla Bendegúzt. Ő is főnixes volt.), a harmadikat potenciális világklasszissá tette.
Munka, szigor, következetesség – ez az egyik fő különbség. Zsolt már egészen kicsi korukban elvárja játékosaitól a motivációt és a rengeteg munkát. „Profi focistát csak így lehet nevelni, muszáj minden edzésen szinte meghalniuk.” Szerinte a hazai futballközeg csupán az elégségesre tör a lehető legjobb helyett, a gyerekek nem tanulnak kellő munkamorált ahhoz, hogy külföldön is helytálljanak.
A másik, hogy már hatéves koruktól szinte kizárólag a technikai képzettségre helyezik a hangsúlyt. Az edzéseken a kicsik vég nélkül gyakorolják a labdakezelést, hogy 14 éves korukra, amikor felkerülhetnek az akadémiákra, már a lehető legmagasabb szintű technikai tudásuk legyen. Ez a Főnix szűk lehetőségeiből (Egész más pályán játszanak, mint a nagy futballakadémiák. A Felcsúti Utánpótlás Nevelésért Alapítvány csak tavaly 9,2 milliárd forintból gazdálkodhatott.) is adódott – az induláskor nem volt nagyméretű pályájuk, kispályán kellett elsajátítani a rövid, de sok passzból álló játékstílust, ami a lehető legjobb labdakezelést igényli. Szoboszlai Dominik is megerősíti ennek hasznát: „A korosztályos tornákon minden csapat pont ugyanazt a játékot játszotta, kivéve mi, a Főnix rövid passzos játékát senki más nem tudta ezen a szinten.”
A magánegyesület nyögvenyelősen és rengeteg önfeláldozással indult. Sok székesfehérvári cégnél kilincseltek, hogy gyűjtsenek az induláshoz, végül a Korona Kereskedelmi Zrt. nyújtott támogatást. Tőlük bérlik a fehérvári telephelyet, részben a cég finanszírozta a csarnok felépítését, és ahogy Madarász László vezérigazgató mondja, ma is „méltányos” a bérleti díj. „Mi is az elvégzett munkában hiszünk, megláttuk Zsoltékban az elkötelezettséget” – mondja Madarász. Üzleti titok, hogy pontosan mekkora beruházás volt a Főnix központja, de a vezérigazgató nem számított gyors megtérülésre.
Az alapítók a magánvagyonukból is mind áldoztak a Főnixre, a csarnok felépítésén is dolgoztak. „Laci hegesztett, én asztaloskodtam, mindent, amit el tudtunk magunk végezni, azt elvégeztük” – mondja Molnár Csaba. Mivel a műhely pénzügyileg még most sem önállátó, az alapítók is beszállnak a finanszírozásba, de ennek részleteit szintén nem árulják el. Az egyesület bevételei a szponzori támogatások, a cégektől érkező taotámogatás, a gyerekek havi tízezer forintos tagdíja, a Magyar Labdarúgó Szövetség (MLSZ) által folyósított alaptámogatás és a produktivitási díj, valamint a volt főnixesek igazolásai után járó működési költségtérítés. Ezen felül nem kötelező, de elvárják a volt főnixesektől, hogy szponzorálják alma materüket. Szoboszlai Dominik, valamint Esterházy Mátyás cége, az EM Sports Consulting Kft. is rendszeresen támogatja az egyesületet.
A 240 főnixes gyerekkel a műhely tíz edzője foglalkozik. Zsoltot nem különösebben érdekli az edzők képesítése, (a C licence mindenkinek megvan, de Pro licence senkinek sincs (A C licences vizsgát a gyermekekkel foglalkozó és a tömegsport területén tevékenykedő edzők teszik le, a Pro licenc az UEFA legmagasabb szintű edzői képesítése).) csak a mentalitásuk. „Egyszer egy étteremben ülve láttam, hogy az udvaron egy srác kisgyerekeknek tart egyéni képzést. Nagyon tetszett, amit csinált, beszélgetni kezdtünk, és nemsokára idehoztam edzőnek.”
A Főnix modellje nagyon könnyen másolható, nem igényel semmilyen extra edzői szakértelmet vagy infrastruktúrát. Csupán hinni kell az elvégzett munkában, keményen, szigorúan és célirányosan kell nevelni a gyerekeket, hogy profikká válhassanak. Emellett már egészen kis korukban le kell rakni a technikai alapokat, hiszen az akadémiákra csak 14 évesen kerülhetnek, akkor pedig már rég késő megtanulni a labdakezelést. „Ha egy gyerek csak 14 évesen megy általános iskolába, felnőttként mit fog tudni? Gyakorlatilag mi vagyunk a hazai akadémiák óvodája.”
„Nekünk ez nem üzlet, mindent a gyerekeinkért csináltunk” – Molnár Csaba, Szoboszlai Zsolt és Bolla László.
A lelkes apák mára rendkívül bizakodóvá váltak, másfél évtized után kezd beérni a munka gyümölcse. Szoboszlai Dominik húszévesen képzettebb, mint a hazai futballisták bármelyike, ő is mindig elmondja: mindent az apjának és a Főnixnek köszönhet – és ő még csak az első főnixes korosztály tagja. Az alapítók már látják a fényt az alagút végén, ha még pár játékosukat elviszik külföldre, a műhely önfenntartóvá válhat. „Nekünk ez nem üzlet, mindent a gyerekeinkért csináltunk – mondja erről Bolla László. – Most, hogy kezdenek révbe érni, eljöhet az idő, hogy a munkából és a szakmai eredményekből profitálni is tudjunk.”
1983 januárjában minden magyar újság egy frissen megalakuló részvénytársaságról írt. A Novotrade-et három bank alapította, és az volt a különlegessége, hogy a korábbi gyakorlattól eltérően nem volt külföldi tulajdonostárs a cégben. Részvényeit magánszemélyek nem jegyezhették. Eleve nagyon kevés részvényt bocsátott ki, sőt már az is sajtóhírnek számított, ha elkelt két Novotrade-papír. De a cég így is nagy pezsgést keltett, általa lett világhírű a magyar szoftverfejlesztés.
