Nem is veszed észre, hogy pszichológiáról van szó

„Hát a Zsuzsinak már akkor is megvoltak a maga eredeti ötletei!” – ezekkel a kedves szavakkal mesélt sokszor F. Várkonyi Zsuzsa édesanyja a lánya születéséről. Néhány nappal a szülés előtt ugyanis szokatlan viharfélét érzett a hasában, és biztos volt benne, hogy a magzat épp megfelelő pozitúrába helyezkedett a világrajövetelhez. „Ám hamar kiderült, hogy nem arccal lefelé fogok megszületni, mint a legtöbb gyerek, hanem pont fordítva: felfelé nézve. Ami veszélyes, mert a gerinc könnyen túlfeszülhet, és a baba meg is halhat” – mondja Zsuzsa, aki szerint fogantatásunk percétől fogva minden korai hatás erősen megszabja, hogy meddig tartanak a lehetőségeink. Vagyis, ha az édesanyja nem ilyen pozitívan tálalja később a születése történetét, hanem panaszkodva, szörnyülködve mesélt volna annak rendhagyóságáról, akkor lánya talán konstrukciós hibának érzi magát, és ennek megfelelő önbizalomhiánnyal startol az életben.

„Édesanyámtól egész gyerekkoromban rengeteg biztatást kaptam, hogy legyek kreatív – holott ezt a szót nem is használták akkoriban. Ugyanúgy bátorított, ha leültem a zongorához, és dallamokat találtam ki, mint amikor tízéves koromtól novellákat írtam, olyanokat, amelyeknek egyébként semmi különös értéke nem volt. Nem dicsért erős szavakkal, nálunk nem volt I love you darling-ozás, azt teátrálisnak tartotta volna. Csak nézett rám bátorító mosollyal, miközben meséltem.”

Zsuzsából ma is sugárzik a derű, az életszeretet, interjú közben többször kedvesen visszakérdez, vagy válaszában éppen humor van. Azt mondja, a bezártságot is viszonylag jól viseli. „Mi a férjemmel, hál’ istennek, békés természetűek vagyunk, és 47 éve élünk együtt. Az is segít, hogy mindketten tudjuk online folytatni a munkánkat, minden napra van feladat és kapcsolat a világgal. (Férje Frank Tibor történész, akadémikus, az ő nevéből került Zsuzsa neve elé az F. – a szerk.) A mi korunkban már kevesebb ide-oda rohangálásra van igénye az embernek, mint szegény fiataloknak, akiknek most nehéz a megszokott ingermennyiség nélkül. Persze az, hogy alapvetően jól vagyok, egy pillanatig sem jelenti azt, hogy ne lennék időnként olyan apró hülyeségektől ideges, amiktől békeidőben sosem.”

Nem vagyok partizánlelkű
A 60-as években köztudomású volt, hogy a hatalom nem kíván túl sok pszichológust látni. Amikor Zsuzsa 1967-ben felvételizett az ELTE-re, 185-en jelentkeztek pszichológia szakra – a mindössze tizenkét meghirdetett férőhelyre. Hamarosan kiderült, hogy a felvettek közül tízen szocialista érdemérmekkel felszerelt szülők gyerekei, akiknek akkoriban szinte feltétel nélküli bebocsájtás járt minden magyar egyetemre. Ebből a körből nyilván egy besúgó is kitelt, amit persze csak utólag tudott meg a csoport. Zsuzsa azt mondja, ennek ellenére ezekben az években már békén hagytak mindenkit, ha nem a szervezkedés szintjén volt ellenálló. „Akik aktívan terjesztették rendszer­kritikus írásaikat, bizony könnyen elveszíthették az állásukat. De aki nem foglalkozott politikával, csak a szakmai munkájával, annak nem esett bántódása. Én sem voltam például politikailag érdekes a hatalom szemében, nem vagyok partizánlelkű, csak egy egyszerű, segítő foglalkozású lélek.”

[caption id="attachment_289227" align="alignnone" width="480"] „Az elmúlt évtizedekben azt tapasztalom, hogy a fiatalabb generációk tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ha az életükön javítani szeretnének, fel kell vállalniuk a terápiát.”[/caption]

A nevelési tanácsadóban, ahová Zsuzsa 1980-ban került, közelről is tapasztalhatta, mit gondol az átlagember a pszichológiáról. A békásmegyeri Bárczi Géza Általános Iskolában volt az irodájuk, sokszor behallatszott a folyosóról, amint a tanárok kiabáltak a gyerekekkel: ha nem viselkedsz rendesen, fiam, mehetsz a pszichológushoz! „A közhangulat és a többnyire tájékozatlan pedagógusok megágyaztak annak a hiedelemnek, hogy hozzánk csak idióták járnak.” Pedig valamennyire már a 70-es években elkezdődött a pszichológia lassú rehabilitációja: rádió- és tévéműsorok születtek, így például a Családi kör című tévésorozat, amiben Zsuzsa két tanárával, Ranschburg Jenővel és Mérei Ferenccel felváltva évekig elemezte a bemutatott jeleneteket lélektani oldalról.

„Szakmánk elfogadása terén mára igazán óriási a változás – mondja. – Az elmúlt évtizedekben azt tapasztalom, hogy a fiatalabb generációk tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ha az életükön javítani szeretnének, fel kell vállalniuk a terápiát, az emlékezés fájdalmát, azt, hogy szembenézzenek a tükörképükkel, és még pénzt is áldozzanak erre. Többségük egyáltalán nem betegen, azaz nem működésképtelenül fordul hozzánk, hanem azt mondja, hogy jobban akarom csinálni – ez óriási előrelépés!”

Kristályvázák a vasfüggönyön túlról
A 80-as években tucatszám bukkantak fel a hazai könyvesboltokban is a nagyközönségnek szóló okos és olvasóbarát önsegítő könyvek, a szakemberek pedig egyre könnyebben kapcsolódhattak be nemzetközileg elismert képzési programokba. Például Carl Rogers személyközpontú segítői hozzáállásával is személyesen ismerkedhettek meg az érdeklődő magyar pszichológusok, két nagy rendezvényre maga Rogers is ellátogatott Magyarországra. Az ő egyik kaliforniai tanítványa, Thomas Gordon jutott arra a gondolatra, hogy ha ez a fajta kapcsolatkezelés kamaszterápiákban ennyire hatékony, akkor talán szülőknek is érdemes lenne vele megismerkedniük. „Gordon számtalan terápia során látta, hogy sem az adott gyerek, sem az adott szülő nem gazember, és nem is fogyatékos, mégsem értik meg egymást” – mondja Zsuzsa.