Nem is veszed észre, hogy pszichológiáról van szó

„Hát a Zsuzsinak már akkor is megvoltak a maga eredeti ötletei!” – ezekkel a kedves szavakkal mesélt sokszor F. Várkonyi Zsuzsa édesanyja a lánya születéséről. Néhány nappal a szülés előtt ugyanis szokatlan viharfélét érzett a hasában, és biztos volt benne, hogy a magzat épp megfelelő pozitúrába helyezkedett a világrajövetelhez. „Ám hamar kiderült, hogy nem arccal lefelé fogok megszületni, mint a legtöbb gyerek, hanem pont fordítva: felfelé nézve. Ami veszélyes, mert a gerinc könnyen túlfeszülhet, és a baba meg is halhat” – mondja Zsuzsa, aki szerint fogantatásunk percétől fogva minden korai hatás erősen megszabja, hogy meddig tartanak a lehetőségeink. Vagyis, ha az édesanyja nem ilyen pozitívan tálalja később a születése történetét, hanem panaszkodva, szörnyülködve mesélt volna annak rendhagyóságáról, akkor lánya talán konstrukciós hibának érzi magát, és ennek megfelelő önbizalomhiánnyal startol az életben.

„Édesanyámtól egész gyerekkoromban rengeteg biztatást kaptam, hogy legyek kreatív – holott ezt a szót nem is használták akkoriban. Ugyanúgy bátorított, ha leültem a zongorához, és dallamokat találtam ki, mint amikor tízéves koromtól novellákat írtam, olyanokat, amelyeknek egyébként semmi különös értéke nem volt. Nem dicsért erős szavakkal, nálunk nem volt I love you darling-ozás, azt teátrálisnak tartotta volna. Csak nézett rám bátorító mosollyal, miközben meséltem.”

Zsuzsából ma is sugárzik a derű, az életszeretet, interjú közben többször kedvesen visszakérdez, vagy válaszában éppen humor van. Azt mondja, a bezártságot is viszonylag jól viseli. „Mi a férjemmel, hál’ istennek, békés természetűek vagyunk, és 47 éve élünk együtt. Az is segít, hogy mindketten tudjuk online folytatni a munkánkat, minden napra van feladat és kapcsolat a világgal. (Férje Frank Tibor történész, akadémikus, az ő nevéből került Zsuzsa neve elé az F. – a szerk.) A mi korunkban már kevesebb ide-oda rohangálásra van igénye az embernek, mint szegény fiataloknak, akiknek most nehéz a megszokott ingermennyiség nélkül. Persze az, hogy alapvetően jól vagyok, egy pillanatig sem jelenti azt, hogy ne lennék időnként olyan apró hülyeségektől ideges, amiktől békeidőben sosem.”

Nem vagyok partizánlelkű
A 60-as években köztudomású volt, hogy a hatalom nem kíván túl sok pszichológust látni. Amikor Zsuzsa 1967-ben felvételizett az ELTE-re, 185-en jelentkeztek pszichológia szakra – a mindössze tizenkét meghirdetett férőhelyre. Hamarosan kiderült, hogy a felvettek közül tízen szocialista érdemérmekkel felszerelt szülők gyerekei, akiknek akkoriban szinte feltétel nélküli bebocsájtás járt minden magyar egyetemre. Ebből a körből nyilván egy besúgó is kitelt, amit persze csak utólag tudott meg a csoport. Zsuzsa azt mondja, ennek ellenére ezekben az években már békén hagytak mindenkit, ha nem a szervezkedés szintjén volt ellenálló. „Akik aktívan terjesztették rendszer­kritikus írásaikat, bizony könnyen elveszíthették az állásukat. De aki nem foglalkozott politikával, csak a szakmai munkájával, annak nem esett bántódása. Én sem voltam például politikailag érdekes a hatalom szemében, nem vagyok partizánlelkű, csak egy egyszerű, segítő foglalkozású lélek.”

„Az elmúlt évtizedekben azt tapasztalom, hogy a fiatalabb generációk tökéletesen tisztában vannak vele, hogy ha az életükön javítani szeretnének, fel kell vállalniuk a terápiát.”