„Otthon ültem miniatűr New York-i lakásomban. Amikor elolvastam az e-mailt, azt hittem, menten leesek a székről. Azonnal elkezdtem keresni, hogy hogy néz ki ez a hajó, miről van szó pontosan. Az első fotón, amit találtam, egy jégtörő volt, teljesen befagyva a tenger jegébe. Tudtam, hogy ez lesz a következő mérföldkő: megismertem azt az euforikus érzést, amit akkor is éreztem, amikor megkaptam az első fényképezőgépemet, amikor elnyertem az első díjamat, amikor először beléptem a New York-i fotósiskola ajtaján. Az életemben fontos döntéseket mindig ugyanez az érzés előzte meg.”
Horváth Esztert 2015-ben az Audubon magazin elhívta egy portfólióbemutatóra. Eszter két dokumentarista fotósorozatot válogatott ki az elmúlt évek munkáiból, az egyiket a New York-i tűzoltóság speciális alakulatának életéről, a másikat egy veszélyeztetett tengeri teknősökkel foglalkozó szervezetről készítette. Három hétre rá, egy szerdai napon e-mailt kapott a fotográfiai igazgatótól: Sabine Meyer afelől érdeklődött, ráér-e a következő időszakban, lenne ugyanis egy megbízás számára. Az időtartam: két hét. A feladat: klímakutatási munkák fotózása. A helyszín: az amerikai parti őrség hajója a Jeges-tengeren.
Pontosan tudja, mit akar, és nem riad vissza attól, hogy egy-két hét alatt a feje tetejére állítsa megszokott életét, ha ezzel egy lépéssel közelebb kerülhet egy újabb feladathoz.
„A Jeges-tengerre kapni egy ilyen megbízást – millióból egy. Nem ismerek más embert, akit ezzel bíztak volna meg. Azonnal megéreztem a mail súlyát. Akkoriban ezzel páhuzamosan még megvolt az irodai munkám, rögtön felhívtam a főnökömet: eldöntöttem, hogy ha nem enged el, abban a pillanatban felmondok. Fogalmam sem volt, hogyan fizetném ki a következő havi lakbért, de tudtam, hogy bármi történjék, nekem ott kell lennem.
Fotóit Esther Horvath néven publikálja
Természetesen mehettem. A jégtörőn naponta három órát aludtam, éjfélig zajlottak a kutatási munkák, utána még hajnali háromig-négyig a hajó hídján voltam a 24 órás világosságban, és a jeget néztem. Teljesen elvarázsolt. Ott, ezen az úton megfogadtam, mindent meg fogok tenni, hogy visszajöhessek, és felhívhassam a figyelmet a Jeges-tenger változásaira.”
A fényképezéstől független részmunkaidős állása mellett Eszternek akkoriban rengeteg fotós megbízása volt. Dolgozott például a Getty Imagesnek, olyan hírességeket fényképezett nekik, mint Al Pacino, Robert de Niro, Ryan Gosling vagy Katie Holmes. Bár sokan keresték, onnantól, hogy a Jeges-tengerről hazaérkezett, semmilyen megbízást nem vállalt el, a felszabaduló időt arra fordította, hogy beleássa magát a különböző klímakutatásokba, és felvegye a kapcsolatot kutatókkal.
Három héttel azután, hogy visszajött északról, már a norvégiai Tromsøben volt, hogy együttműködésről tárgyaljon a Norvég Sarkkutató Intézettel. A véletlen úgy hozta, hogy a német Alfred Wegener Intézet igazgatónője is épp ott volt, hogy előadást tartson minden idők legnagyobb északi sarkvidéki expedíciójáról, a 2019-re tervezett MOSAiC-ról. Ahogy Eszter hallgatta, hogyan fog a Polarstern nevű hajó szándékosan jégbe fagyni, majd a jégtáblával együtt sodródni a Jeges-tengeren, egyből tudta, ő is részt akar venni az expedíción. Ő is bele akar fagyni a jégbe. Az igazgatóval másnap reggelre megbeszélt egy találkozót. A reggelizőasztaltól rögtön két kutatói projekt ígéretével állt fel. „Így indultam el az úton, 2015-ben, Tromsøben, ami végül oda vezetett, hogy nemrég tértem vissza a tizenharmadik expedíciómról.”
***
Bár Horváth Eszter fotósorozatait már évek óta publikálják olyan magazinok, mint a The New York Times, a TIME vagy a National Geographic, a 2019–2020-as MOSAiC expedíción készített egyik képe tett róla, hogy a nívós amerikai újságok olvasóin túl is megismerjék a nevét. Egy kíváncsi nőstény jegesmedvéről és annak bocsáról lőtt fényképével ugyanis tavaly – első magyar nőként – elnyerte a World Press Photo első díját Környezet kategóriában. Eredetileg egy tíz képből álló sorozatot nyújtott be, nem sokkal később viszont kapott egy értesítést, hogy egyedi képpel versenyez a díjért. „Sokat gondolkoztam, melyik lehet az az egy kép, amit kiválasztottak. Szinte mindig csak embereket fényképezek, ezért mindegyik eszembe jutott, csak a jegesmedvés nem.” Ahogy az a rangos díjaknál lenni szokott, ezt is számos megkeresés követte, sőt Eszter meghívást kapott a World Press Photo idei zsűrijébe is.
Olyan expedíciókat dokumentál, ahol hosszú távú klímakutatások zajlanak, a célja az, hogy bemutassa, kik állnak az egész arktiszi térség jövőjét meghatározó kutatások mögött.
A háromórás interjú alatt nehéz nem észrevenni, hogy a soproni származású fotós mennyire hálás, hogy úgy alakult az élete, ahogy – nem egyszer hagyják el a száját olyan szavak, mint a „csoda”, az „ajándék” vagy az „univerzum”. A hosszú beszélgetés alatt azonban az is hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a szerencsefaktor sokkal kisebb szerepet játszott az életében, mint elsőre tűnik: határozottsága és önmagába vetett hite éppúgy alakította, mint a véletlenek és más emberek jóindulata. Horváth Eszter pontosan tudja, mit akar, és nem riad vissza attól, hogy egy-két hét alatt a feje tetejére állítsa megszokott életét, ha ezzel egy lépéssel közelebb kerülhet egy újabb feladathoz.
Nem volt mindig így. A gimnázium alatt éjszakákat töltött rajzolással, sokszor annyira belemerült az alkotásba, hogy észre sem vette, amikor feljött a nap. Középiskolás korában természetes volt a gondolat, hogy felnőve könyvillusztrátor vagy grafikus lesz. Amikor azonban elérkezett a pályaválasztás ideje, elszállt a bátorsága. Megijedt, hogy meg tud-e élni a művészetből, hogy egyáltalán felveszik-e az egyetemre. A 90-es évek végén logikus döntésnek tűnt, hogy közgazdaságtant tanuljon, végül ezen a szakon végzett a Soproni Egyetemen.
A képalkotás egy másik formája, a fényképezés is legalább ennyire lázba hozta, azt meséli, állandóan rágta az édesanyja fülét, hadd próbálja ki. A válasz mindig ugyanaz volt: a fényképezőgép nem játék. „Hatéves koromban egy alkalommal mégis azt mondta, kislányom, most készíthetsz egy fényképet, hogyha akarsz. December hatodika volt, Mikulás-nap, kint voltunk az udvaron. Beállítottam az egész családot a ház elé, elképzeltem, hogy készítek egy szép családi portrét.” Pár nap múlva előhívatták a képeket: családi portré sehol. „Találtunk viszont helyette egy fotót a háztetőnkről – meséli jókedvűen. – Édesanyám meg is állapította újra, hogy a fényképezés nem gyerekeknek való. Maradt a rajzolás.”
Eszter Brémában él, a fotó soproni hazalátogatása alatt készült
Az egyetem után Bécsbe költözött, és egy nemzetközi szállítmányozási cégnél, a Cargo Partnernél kezdett el dolgozni. Két évre rá az akkori párjától megkapta élete első fényképezőgépét, egy kompakt, digitális Nikont. Nem sokkal később a kamera már az egyiptomi nyaraláson kattogott. Mint későbbi fotós karrierje során oly gyakran, most sem a táj vagy az állatok érdekelték, hanem az emberek és a munka, amit végeznek: a búvárszafari hajójának ötfős legénységét dokumentálta egy héten át.
A nyaralás utáni hetekben két, később meghatározónak bizonyuló esemény is történt: beadta a nyaraláson készített képeit egy hazai fotópályázatra, és megkeresték Olaszországból egy állásajánlattal. Egy hetet kapott, hogy eldöntse, elfogadja-e. „Emlékszem arra a napra: kedd volt, a születésnapom. Aznap reggel bementem az irodába, felnyitottam a gépet, és beléptem az e-mailjeim közé. Az első, amit megnyitottam, egy értesítő volt a fotópályázat szervezőitől. Különdíjas lettem. Emlékszem, ahogy elolvastam, elkezdtek folyni a könnyeim, mert megéreztem, hogy ez a válasz, amit kerestem. Nem az az út, hogy igent mondjak az olasz állásajánlatra – hanem az, hogy elkezdek a fotográfiával foglalkozni. ”
Rögtön megfogalmazódott benne a hosszú távú cél is. „Tudtam, hogy mit akarok: együtt dolgozni olyan magazinokkal, mint a National Geographic vagy a The New York Times. Hosszú távú dokumentarista munkákat szerettem volna végezni, ahol hetekre, akár hónapokra belemerülhetek egy-egy témába.”
***
Gyorsan dönt, de nem kapkodva. Mielőtt 2012-ben felvették volna a nívós New York-i intézet, az (egyébként Robert Capa öccse, Cornell által alapított) International Center of Photography képzésére, kétszer is ellátogatott oda, hogy ellenőrizze, mit mondanak a megérzései. Már csak azért is, mert épp egy lakás árát készült elkölteni az iskolára. Tudta azt is, hogy ha New York mellett dönt, ott kell hagynia az állását, amit addigra kifejezetten élvezett: oktatásokat és workshopokat tartott a Cargo Partner külföldi leányvállalatainál, Dél-Afrikától Japánig, Indiától Bahreinig mindenfelé utazott. Mindkét New York-i látogatásán érezte azt a megmagyarázhatatlan eufóriát, ami oly sokszor segítette már a döntéseiben. Amikor kiderült, hogy több száz fő közül bekerült a 17 fős képzésre, már nem volt kérdés, hogy lakásra vagy iskolára költi-e megtakarításait.
New Yorkban épp a tűzoltóság speciális alakulatának tőszomszédságában talált lakást. A nulladik héten eldöntötte, hogy a diplomamunkája róluk szól majd. „Körülbelül egy hónapja fotózgattam őket, óvatosan, félénken, amikor lecsapott a Sandy hurrikán. Onnantól minden bevetésre és tréningre mentem velük. Olyan szinten a társukká váltam, hogy egy idő után bármi történt, természetes volt nekik, hogy tudok róla, és ott vagyok.” A képzés hagyományosan egy kiállítással végződött, ahova az összes neves amerikai lap szerkesztői meghívást kapnak. A The New York Times szerkesztője felfigyelt diplomamunkájára, az újság mindössze egy évvel azután, hogy Eszter feladta bécsi életét, publikálta a fotósorozatot.
Miután végzett az iskolával, egykori munkahelye felajánlott neki egy részmunkaidős állást, ami lehetővé tette, hogy New Yorkban maradhasson, és mellette a fényképezésre tudjon koncentrálni. Két évre rá bízta meg az Audubon élete első expedíciós munkájával, nem sokkal később pedig kialakult a fentebb már elmesélt együttműködés a németországi Alfred Wegener Intézettel. Eszter 2018 óta Brémában él – ekkorra fűződött olyan szorosra az intézettel való munkaviszonya, hogy már nem volt értelme Amerikában maradni.
Ma olyan expedíciókat dokumentál, ahol hosszú távú klímakutatások zajlanak, a célja az, hogy bemutassa, kik állnak az egész arktiszi térség jövőjét meghatározó kutatások mögött. Akkor sem unatkozik, ha éppen mérsékelt övi éghajlaton van: előadásokat tart (újabban tudományos konferenciákon is), tanít (Berlinben, nemrég pedig egykori New York-i iskolája kérte fel vendégtanárnak), kiállítást szervez (a járványhelyzet miatt most kissé döcögősen), vagy könyvet ír (a legutóbbit, a németül és angolul is megjelent Into the Arctic Ice-ot a The New York Times 2020 öt klímaváltozással foglalkozó könyve közé sorolta).
Visszajáró „vendég” a húsz éve zajló Icebird nevű expedícióra Grönlandra, és kétszer járt az Antarktiszon is. A legjobban a Jeges-tengert szereti. „Az Északi-sark nagyon erőteljesen változik, két-háromszor gyorsabban növekszik az átlagos hőmérséklet, mint bárhol máshol a világon. Óriási aggodalom van bennem emiatt – kicsit úgy, mint ahogy egy anya aggódik a gyerekéért. Ha ez a jég eltűnik, egy egész ökoszisztéma fog összeomlani. A legfrissebb kutatások alapján ez 2035-re megtörténhet.
A gyerekmesék úgy szólnak, hogy a Télapó az Északi-sarkon él. Ha elolvad a jég, hogyan változnak majd a meséink? A Télapó egy hajón él majd? Semmi más nem lesz ott, csak víz. Borzasztó belegondolni, hogy lehet olyan nyár, amikor el lehet majd vitorlázni az Északi-sarkra – elképzelhetetlen számomra, hogy csak egy hullámzó óceán legyen ott, és semmi más.”
Hogy dokumentarista munkájával még jobban fel tudja hívni a figyelmet a veszélyes változásokra, nemrég kiterjesztette munkáját a Jeges-tenger partvidékére is. Egy ilyen partvidéki expedícióról tért vissza néhány hete, a Spitzbergákon töltött el tizenhét napot, ahol a kutatók azt vizsgálták, milyen mennyiségű metán és szén-dioxid kerül a környezetbe a permafroszt réteg csökkenésével.
Minden alkalommal más csapathoz „jár haza”, a mostani expedíción nem ismert senkit. Munkájának kulcsa, hogy közel tud-e kerülni azokhoz az emberekhez, akiket fotóz. Eszter épp ezt a folyamatot szereti a legjobban a dokumentarista munkában. „Akárhova megyek, akárhol dolgozom, egy közös van mindenkiben: a sarki régiók iránti óriási szeretet, aggodalom és törődés. Ez egy olyan kapocs, ami eleve összeköt minket, bárhonnan is érkeztünk.”
Három kép a MOSAiC expedícióról, köztük a World Press Photo zsűrije által is díjazott felvétel
Expedíciók:
2015 – Jeges-tenger, amerikai parti őrség Healy nevű jégtörőjén
2016 – Icebird, a Jeges-tenger jégvastagságát mérő repülőgépes expedíció nyáron, Station Nord (Grönland)2017 – Icebird, a Jeges-tenger jégvastagságát mérő repülőgépes expedíció télen, Inuvik (Kanada) és Barrow (Alaszka, USA)
2017 – ROBEX mélytengeri expedíció a Jeges-tengeren a Polarstern jégtörőn
2018 – Antarktisz a Greenpeace-szel az Arctic Sunrise nevű hajón
2018 – újabb téli Icebird expedíció, Station Nord (Grönland), majd ugyanez nyáron, ismét Grönlandon
2019 – Neumayer Station, Antarktisz
2019 – Ny-Ålesund, Spitzbergák, MOSAiC felkészítő tréning
2019 – Spitzbergák, MOSAiC túlélő tréning
2019 – MOSAiC, a Polarstern nevű hajón a Jeges-tengeren
2020 – újabb nyári Icebird expedíció (Spitzbergák)
2021 – Permafrost expedíció, Ny-Ålesund
