A karanténoffice-nak voltak olyan előnyei, amiket érdemes lesz megőrizni. És kell egy stratégia a visszatérésre is. Utóbbival már jól halad Csucska Péter, a Lexmark Magyarország ügyvezető igazgatója, ezért is volt rendhagyó a beszélgetése Juhos Andreával, az LHH Magyarország vezető fejlesztőjével.
Lejegyezte: Bánszegi Rebeka
Juhos Andrea és Csucska Péter hosszabb kihagyás után most a kedvünkért ültek le újra beszélgetni
J. A.: Elkezdtetek már gondolkodni, hogy mi lesz, amikor már nem mindenki otthonról dolgozik?
Cs. P.: Természetesen gondolkodunk rajta. Két egymásnak látszólag ellentmondó gondolatmenetet kell ilyenkor összeegyeztetni. Most abban egyetértünk, hogy pontosan olyan, mint régen, nem lehet. Lehet, hogy hasonlítani fog rá, de nem lesz ugyanaz.
J. A.: A pandémiás időszak tapasztalataiból kiindulva mennyire tudjátok, hogy mik a munkavállalók szükségletei?
Cs. P.: Amit ismerünk, hogy mik a pillanatnyi igények és vágyak. Csináltunk több felmérést, más-más körben, helyi, páneurópai, illetve vállalati szinten. Nagyon hasonlókat mondtak a dolgozók, például, hogy megbecsülik és tisztelik a cég hozzáállását. Persze ez országtól és jogszabályi környezettől is függött. Mi Magyarországon megtehettük, és vállaltuk annak felelősségét, hogy sohasem zártuk be az irodát teljesen.
J. A.: Az elmúlt egy évben voltak dilemmáid azzal kapcsolatban, hogy mit lépj? Kihez fordulhattál?
Cs. P.: Döntéshozatali gyötrelmektől ritkán szoktam szenvedni. Tisztában vagyok vele, hogy a magánvéleményem, bár fontos, hogy legyen, nem szabad, hogy befolyásoljon, és attól függjön háromszázötven ember sorsa. Mint sok más nagyvállalatnak, nekünk is van tervünk mindenfajta világvégére. Leég a ház, bombát találnak, tűzriadó van, de kifejezetten a pandémia nem volt rajta a listán. Ezzel most bővítettük. De ebben az ügyben is ugyanazt a szakemberekből álló csapatot kellett összerántani. Ez a csapat kellőképpen kicsi ahhoz, hogy hatékonyan döntsön, de ahhoz kellőképpen nagy, hogy a vélemények széles skáláját képviselje. Minden fontos hírt tömören, röviden beszélünk át. Ezek most háborús körülmények, nem lehet mindenkinek megfelelni, ezért nagyon fontos dönteni és gyorsan dönteni. Viszont az is fontos, hogy a rendelkezésre álló információk alapján és a várható hatások legjobb figyelembevételével szülessen meg a döntés.
J. A.: Ha most visszanézel arra, ahogy ezt az egész helyzetet kezeltétek, egytől tízig tartó skálán hányas értékelést adnál magadnak, magatoknak?
Cs. P.: Lehet, hogy arrogánsan hangzik, de én kilencest adnék. Nagyon boldog és elégedett vagyok azzal, ahogy kezeltük. Ez nem csak az én véleményem. Amikor a dolgozókat megkérdeztük, hogy mit gondolnak erről, csillagos ötöst mondtak. Kilencvenkét százalék azt mondta, hogy nagyon meg van, vagy meg van elégedve a menedzsment döntéseivel.
J. A.: Van bármi, amit ha visszanézel, a mai eszeddel máshogyan csinálnál?
Cs. P.: Kevés ilyen van. Ha nem ismerem a jövőt előre, akkor nem csinálnék semmit másképpen. Ha ismerném a jövőt, akkor egy dolgon változtatnék. Nyáron, amikor kinyithattak a kávéházak, az emberek utazhattak, nyaralhattak és az esetszám mai szemmel nézve nevetségesen alacsony volt, ott és akkor jobb döntés lett volna visszaterelni a dolgozókat az irodába. Legalább kismértékű, de nullától eltérő jelenléttel.
Sikernek érzik, ha egy sokáig magába forduló kamasz elkezd például a testvérével kommunikálni, újra bejár az iskolába, és a szülő ismét tud rá úgy nézni, mint a gyermekére, nem pedig mint egy szörnyetegre. A Pro Juventa Alapítvány szakemberei gyermekpszichiátriai problémával élő családoknak segítenek visszaállni a normális kerékvágásba – nemcsak hagyományos terápiát adnak nekik, hanem művészettel, zenével kombinált, összetett, élményszerű segítséget.
„A járvány első hullámában a legmeghatóbb pillanatok azok voltak, amikor az online terápián elértük, hogy olyan kamaszok arcát is érje a levegő, akik hetek óta be voltak zárkózva a szobájukba. Hatalmas sikerélmény látni, amint a szociális izolációból kilép egy fiatal a szabadba egy pillanatra, és megérinti a szél az arcát” – mondja Pap Erika, a Pro Juventa Alapítvány programfelelőse és a Murmo Terápiás Központ alapító klinikai szakpszichológusa. Tapasztalatai szerint a kamaszok sokféle választ adnak a krízishelyzetekre, vannak, akik teljesen begubóztak a pandémiában, mások viszont egyáltalán nem tartják be a szabályokat, buliról bulira mennek.
ADAKOZOL? Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Erika és pszichológus, valamint pszichiáter munkatársai a legnehezebb helyzetben lévő gyerekeket és családjaikat támogatják, a megszokott terápiás módszereken túl képzőművészeti és zeneterápiás eszközökkel, pszichodrámával, fejlesztő és prevenciós csoportfoglalkozásokkal. „Van, amikor a problémák verbális szinten nem is fejezhetők ki, nonverbálisan jobban ki tudják mutatni az érzéseiket és gondolataikat. Ha valaki telesatíroz egy lapot feketével, vagy csak mindent lávával elöntő vulkánokat fest, akkor nem is kell mondani semmit. Akadt, aki hónapokig csak házakat rajzolt, mert nem volt meg az alapvető biztonságérzete, és még a lakhatása sem.”
A foglalkozás elején mindig megkérdezik a gyerekeket, milyen belső képet hoztak magukkal. „Előfordul, hogy valakinek hónapokig tart, mire végre nemcsak annyit mond, hogy villamossal jöttem, hanem olyasmit, hogy olyan álmos vagyok, mintha a dunna még a fejemen lenne, és az alól kukucskálnék ki” – meséli Erika a szimbólumterápiás képekkel való munkáról. A rajzoláshoz széles eszköztárat tesznek a gyerekek elé: olajpasztellel, porpasztellel, temperával, szénnel, akvarellel vagy akrilfestékkel, különféle rajzlapokon dolgozhatnak. A lélektani munka a cél, nem az, hogy művészet szülessen – bár néha az is születik. A képeket időnként zenei effektekkel egészítik ki a csoportfoglalkozásokon, ehhez komoly zeneterápiás hangszerparkot működtetnek. „Elmagyarázzuk, mit és menyire kell ütni vagy rázni – de azért van amortizáció rendesen” – nevet Erika.
A Gucci táska többe kerül Az alapítványt még 1996-ban hozták létre az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet (ismertebb nevén: a Lipót) Gyermek és Serdülő Pszichiátriai Osztályának dolgozói. Aztán az OPNI bezárása után az osztály megpróbált együtt maradni, 2015-ben hatan közülük először a Nyírő Gyula Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetbe, majd a Heim Pál Gyermekkórházba mentek tovább. A gyermekpszichiátriai rehabilitáció és a művészetterápiás, valamint a csoportokkal való munka fontosságát szerették volna megtartani, és hosszú távon a családok mellé állni.
Manapság ugyanis egyre több kamasz sodródik a kilátástalanság felé. Közvetlen életveszélynél persze ott vannak az osztályok, ambulanciák, de ha elmúlt a veszélyeztető helyzet, máris ellátatlanok maradnak a fiatalok. „Márpedig egyes családoknak igencsak sokáig benne kell lenniük a rendszerben, hogy tartós javulást érjen el a gyermekük állapota. A velünk sok szinten együttműködő osztályokon jól képzett szakemberek dolgoznak, ők kapják el a kritikus állapotba került gyerekeket – közös érdek, hogy legyen olyan hely is, ahol a viszonylagos stabilizálódás után megkezdődhet a hosszabb, lassabb pszichoterápiás munka. Csodálatos volna, ha ennek a kevésbé kifizetődőnek látszó folyamatnak is lenne helye az államilag finanszírozott egészségügyben” – mondja Erika.
A Murmo Terápiás Központot azért hozták létre hat évvel ezelőtt, hogy az alapítvány céljainak szakmai megvalósítója legyen. Ez a fajta értékmentés családi döntés is volt. „A férjemmel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk magunk tovább vinni a komplex terápiás formákat és megoldani az alapítvány finanszírozását, mert óriási szükségét láttuk a gyermekpszichiátriai rehabilitációs ellátásnak” – mondja Erika. Sokan melléjük álltak rokonaik és barátaik közül is, a Murmo Team az alapítvány partnere.
Klienseik között vannak evés-, szorongásos, és hangulatzavarokkal küzdő, autizmus spektrum zavarral élő és öngyilkos hajlamú kamaszok, sokan gyakran fizikailag bántják magukat, és a nehéz helyzetben lévő családok nem is mindig tudják, hová forduljanak. „Sok családot sajnos el kell utasítanunk, mert nem tudják fizetni a terápiát, az alapítvány lehetőségei pedig végesek” – mondja Erika. Az alapítvány ma keveset tud fizetni a terapeutáknak, néhány csoportfoglalkozáshoz szerencsére találtak támogató céget vagy szervezetet. Emellett művészeti szalonokat, adományozói koncerteket szerveznek, hogy forrást gyűjtsenek.
„Egyszer egy jómódú családban élő édesanya azt mondta a díjaink hallatán, hogy a Gucci táskája többe került, más az afrikai szafarija költségéhez képest kevesellte az összeget, amit kértünk a gyermeke terápiájáért. Nekik nyilván nem olyan megterhelő ez a költség.” Erika azt mondja, a nagyon tehetős családokból érkező kamaszok lehetnek érzelmileg éppen annyira elhanyagoltak, mint a legalacsonyabb végzettségű szülők gyermekei, vagy akik bántalmazó-elhanyagoló környezetben nőttek fel. „Csak abban mások, hogy jobb a ruházatuk, de a lélektani öltözetük semmiben sem különbözik.” A gyermekeket 18–20 éves korig kísérik a Murmo szakemberei, akik akkor látják a sikert, ha például egy sokáig magába forduló kamasz elkezd a testvérével kommunikálni, újra bejár az iskolába, és a szülő ismét tud rá úgy nézni, mint a gyermekére, nem pedig mint egy szörnyetegre. „Az a cél, hogy vissza tudjon állni az életük a normális kerékvágásba, a szülők a saját dolgaikkal foglalkozhassanak, a gyerek meg lehessen gyerek.”
Az egyik legnehezebb dolguk az evészavaros kamaszokkal van. Nekik kell a csoportos, a család- és az egyéni terápia is egyszerre, rendszeresen foglalkozik velük egy pszichiáter, és orvosként követi a testi folyamatokat is, a szülőknek pedig csoportfoglalkozást is javasolnak. „Az információnak áramolni kell köztünk, szakemberek között is, hogy lássuk, mikor hol van esetleg valamilyen billenés.” Emiatt a terápiás órákat többórás egyeztetések követik. Erika szerint az anorexia az egyik legmakacsabb pszichiátriai probléma, és aki legalább két éve benne van, annál annyira a személyiség részévé válik, hogy ha el is múlik, nem marad nyom nélkül. „Olyan, mint amikor egy fa csemetekorában kapott egy karcot: megnő, de a karc mindig ott lesz a törzsén.”
Az Egészséges Lelkű Ifjúságért – Pro Juventa Alapítvány Az alapítás éve: 1996 A csapat: 3 fős kuratórium és összesen 15 önkéntes. Éves költségvetés: 4–5 millió forint, de legalább 30 millió forintra lenne szükségük ahhoz, hogy mind az évi 30 családnak, akikkel foglalkoznak, komplex ellátást tudjanak nyújtani ingyen.
Mit kezdenének 10 000, 100 000 és 1 000 000 forinttal?
10 000: Olajpasztellkréta-készletet és rajzkartont vennének belőle, ez egy művészetterápiás csoportfolyamat alkotásainak egész eszközigényére elég lenne. 100 000: Egy rászoruló családnak térítésmentesen tudnának belőle egyhavi komplex terápiát tartani. 1 000 000: Egy rászoruló család egész évben térítésmentesen tudna járni a három-ötféle terápiás megsegítést tartalmazó komplex programjukba.
Január óta hárommillió forinttal támogatja az állam a gyerekeseket abban, hogy felújítsák, korszerűsítsék azt a lakásukat, amiben élnek. Ez nagyon vonzó lehetőség, különösen azért, mert szokatlanul széles kört érint. Nem a befizetett adóból jár vissza valamennyi, nem kell hozzá házasságban élni, és nem kell hozzá új gyereket vállalni se, elég, ha már van egy. Noha a konstrukció utófinanszírozású, tehát előbb kell felújítani, és utána lehet kérni a támogatást, április 20-ig már háromezer család elvégeztette a melót, összegyűjtötte a számlákat, és beadta az igényét. Ezernek pedig már ki is fizette a kincstár a kért összeget. Áprilisban volt néhány szabályváltozás is, ezekkel együtt összefoglaljuk az otthonfelújítási támogatással és a hozzá kapcsolódó hitellel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat, dilemmákat és buktatókat.
Az első magyar autópálya melletti első étterem 1975-ben nyílt meg, azóta több átalakítás és költözés után ma kávézó, önkiszolgáló és drive kombójaként próbálja túlélni a járványt. A Szakály család harmadik vendéglátós generációja éppolyan szigorúan és strukturáltan viszi a bizniszt, mint ahogy az édesapa, aki először tervezte, majd vezette, aztán meg is vette a helyet.
