Szerző: Vig Dávid
Magyarországon a fizetések körüli kérdéseket általában titkok övezik, nem szívesen beszélnek sem a munkáltatók, sem a munkavállalók a kérdésről, pedig a fizetésünk – akarjuk-e vagy sem – az életünk egyik legmeghatározóbb része. Magyarországon a nettó átlagkereset az egyik legalacsonyabb az EU-ban. Emellett a magyar munkaerőpiac rengeteg egyenlőtlenséget tart fenn és termel újra, de még az ezzel foglalkozó elemzések is gyakran elfeledkeznek a legtöbbeket érintő egyenlőtlenségről: a nemek közötti bérkülönbségről. Ha így haladunk, még legalább 2102-ig várnunk kell, mire megszűnik a bérszakadék.
A bérkülönbség azt az üzenetet küldi, hogy kevesebbre értékeljük a nők munkáját és magukat a nőket is.
A bérszakadék azt mutatja meg, hogy mekkora a különbség a nők és a férfiak átlagos órabére között. Ez az EU-ban 16, Magyarországon 12 százalék körül van jelenleg. Ez azt jelenti: a magyar nők heteket dolgoznak ingyen minden évben. A különbség még jelentősebb, ha hozzávesszük a fizetés nélküli, otthon végzett munkát.
A bérszakadék kialakulásának több oka van, és mindegyikkel foglalkoznunk kell. A rugalmatlan munkaidőbeosztás és a hagyományos nemi szerepek szerinti elvárt viselkedés ahhoz vezethet, hogy különösen a vezető pozíciókból szorulnak ki nők. Annak ellenére, hogy a diplomások között 56 százalék a nők aránya, a Magyarországon működő cégek felében a tulajdonosok és a cégvezetők között is csak férfiak vannak. A vezetők közt a bérkülönbség még nagyobb: egyharmadával keresnek kevesebbet a nők a férfiaknál.
A különbség kialakulása már az iskolában és a családban elkezdődik. Ennek már rögtön az első állásinterjúnál szerepe lesz: a férfi jelentkezők a nőknél magabiztosabban jelentkeznek egy olyan állásra, amire nincs megfelelő képzettségük, és magasabb fizetést is kérnek ugyanabban az állásban. Férfi vezetők sokszor megértőbbek a magasabb fizetési igényt megfogalmazó férfiakkal, vagy bár a férfi kollégáknak minden évben inflációkövető béremelést kínálnak, a szülési szabadságon lévő nőknél nem alkalmazzák a bérkorrekciót, amikor az anya visszatér. Előfordul, hogy a munkáltatók nem vesznek fel egy pályakezdő nőt, vagy próbaidő alatt indoklás nélkül szüntetik meg a munkaviszonyát, mert attól tartanak, hogy nekik fog bonyodalmat okozni, ha szülési szabadsága idejére gondoskodniuk kell a pótlásáról, vagy az anya visszatérésekor ki kell adni vagy meg kell váltani a szabadnapokat. És vannak munkáltatók, akik egyszerűen csak azért adnak kevesebb fizetést ugyanazért a munkáért, mert az illető nő.
A bérkülönbség azonban jóval több puszta számoknál! Azt az üzenetet küldi, hogy kevesebbre értékeljük a nők munkáját és magukat a nőket is. A bérszakadék jelensége a nőket egész karrierjükön elkíséri, sőt még utána is, ugyanis így kevesebb nyugdíjra számíthatnak, ezért idősebb korukban is jóval kiszolgáltatottabbak.
A nemek közötti bérkülönbség nem „női ügy”, még csak nem is pusztán emberi jogi kérdés. Több annál, és mindannyiunkat közvetlenül érint. Kutatások szerint ott születik több gyermek, ahol a nők össze tudják hangolni a családi és munkahelyi kötelezettségeiket. Becslések szerint pedig, ha ugyanannyi nő tudna dolgozni, mint férfi, az európai gazdaság teljesítménye tizenkét százalékkal nőhetne a következő tizenöt évben.
Arra van szükség, hogy mi, munkaadók, legyen szó akár az állami, önkormányzati vagy magánszektorról, határozott lépéseket tegyünk. Először a bérkülönbséggel kapcsolatos adatokat kell átláthatóvá tennünk, mert így világossá válik, hogy miért alakul ki bérkülönbség, és milyen konkrét lépéseket kell tennünk, hogy felszámoljuk. Az Amnesty Magyarországnál ezért indítottuk el az Egy Lépéssel Közelebb kampányt. Arra kértünk cégeket és önkormányzatokat, hogy idén március 8-án, a nemzetközi nőnapon hozzák nyilvánosságra a szervezetükben lévő bérkülönbségre vonatkozó adatokat. Ezen kívül szükség van jogszabályi keretrendszerre, és fontos annak betartatása is. A nemek között a munkaerőpiacon tapasztalható egyenlőtlenség többi okát is orvosolnunk kell.
Férfi munkáltatóként nekem ebben különleges felelősségem és feladatom van. Mióta az Amnesty igazgatója vagyok, rájöttem, hogy a munkavállalói elégedettséghez és a kiváló munkaerő megtartásához elengedhetetlen a fizetési átláthatatlansággal és a bérszakadékkal való szembenézés. Megértettem, hogy szinte minden döntésnél meg kell vizsgálni, hogy a társadalmi elvárások, szokások által teremtett konstrukciókkal szemben létezik-e tisztességesebb, igazságosabb választás, ami a lehető legjobb a munkavállalóknak, és közben még a szervezet versenyképességét is növeli. Természetesen az idei nőnapon a csatlakozókkal együtt mi is nyilvánosságra hozzuk a bérkülönbségre vonatkozó adatainkat.
A szerző az Amnesty International Magyarország igazgatója.
