Szigorúan kulcsra zárt, rideg üvegajtók választották el egymástól a szerb és a horvát nemzetiségi iskolák nebulóit az 1990-es évek közepén Budapesten. „Az egykori jóbarátok éppen egy hallássérült-iskola falai közt jelbeszéddel, mutogatással és leginkább fájó szívvel kommunikáltak egymással az üvegen keresztül” – emlékszik Halmos Ádám. Előzőleg együtt, közös suliban töltötték a napjaikat a szerb és a horvát nemzetiségi iskolák diákjai, valamint a nyelvet tanulni vágyó magyar gyerekek, köztük Ádám, ám a délszláv háború nyomán fellépő politikai változások nem kímélték az iskolai békét sem. Amíg a Rózsák terén felújították az épületet a szerb iskolának, a horvátnak pedig új helyet kerestek, egy évig ideiglenesen a Siketek és Nagyothallók Általános Iskolája adott otthont a kettészakadt intézmény tanulóinak.
Ádám abszolút home office-párti, azt mondja, az első munkahelyén nem értették, miért járkál zokniban, mintha otthon lenne.
„Édesanyám gondolata volt, hogy tanuljak nyelveket, és később kiderült: tényleg többes számról lesz szó, csak eleinte még azt hittük, a szerbhorvát egy nyelv. Tizennégy voltam, amikor a balkáni háború idején szóltak: »Fiacskám, el kell dönteni, hogy szerb vagy horvát leszel!«” Az igazságérzetével már kamaszéveiben gyakran bajba kerülő Ádámnak nem volt szimpatikus, hogy a magyarországi közvélemény annyira egyoldalúan horvátpárti volt, ezért a szerb iskolát választotta, és rögvest szervezett egy toleranciafesztivált. „Úgy éreztem, nekem dolgom van ezzel: meg akartam mutatni, hogy ilyen helyzetben is lehet emberként tekinteni egymásra, nem pedig gyűlölködni.”
