Vera fehér nyári ruhában, László az emblematikusan hozzá tartozó fekete póló-farmering kombinációból a hőség miatt ezúttal csak fekete pólóban érkezik. Az újlipótvárosi kávézóban törzsvendég „Mérő úrnak” villámgyorsan hozza a pincér a megrendelt szódát, majd négy gombóc fagylaltot: marcipán, sárgadinnye, pisztácia, puncs, tejszínhab nélkül. A kínálatot tíz perccel korábban Vera fényképezte be neki az asztalunktól jóval távolabb lévő fagylaltospultból, hogy aztán a képekbe bezoomolva eldönthesse, melyiket kéri. „Mint egy kisgyerek, persze, hogy az a zöld kell neki, amire nincs ráírva, hogy micsoda” – nevet Vera, aki, miután László megette a fagyit, letörli a szakálláról a maradványokat. Közben, ahogyan a fagylalt olvad, úgy folynak szét egy nagy masszává a fejemben a kérdések, és a koncepcióm, hogy honnan hová akarunk eljutni. Egy idő után becsukom a jegyzetfüzetemet, és csak hallgatom Mérőéket.

Marcipán – az intő
Az interjúszervezés közben feltűnt, hogy Vera Lacinak szólítja, nem apának. Mióta van így?
Mérő László (M. L.): Teljesen természetes módon alakult így. Évával a gyerekek születése után továbbra is Évának és Lacinak szólítottuk egymást, és voltak ugyan, akik az óvodában beszóltak emiatt, de egyértelmű volt, hogy ez nem azt jelenti, hogy nincs apjuk meg anyjuk. Semmi elhatározás nem volt benne, csak nem jött a szánkra, hogy anya meg apa.

Mérő Vera (M. V.): Én egész egyszerűen nem értettem, hogy miért csesztet ezzel mindenki. Korai furcsa találkozás volt ez az úgynevezett szabályokkal, konvenciókkal.

László, egy Facebook-posztjában azt írta nemrég, hogy sose akart olyan gyereket nevelni, aki mindenben egyetért önnel, mert ha mindenben egyetért, akkor követi a szakadékba is. Ez volt a nevelési alapelvük?
M. L.: Ezt írtam volna? Írhattam ilyet. De van egy sokkal egyszerűbb érvem is: ha valakivel mindenben egyetértünk, akkor az egyikünk felesleges.

Mennyire differenciáltak a gyerekek nevelésében személyiségük szerint?
M. V.: Nem voltak ilyen tudatosak szerintem. Eleve annyira más karakterek vagyunk a bátyámmal, Csabával. Nála az első hazahozott intő után pezsgőt bontottak a szülők, de komolyan. Nálam ez nem annyira merült fel.
M. L.: Azért gyászba sem merültünk tőle.
M. V.: Nem, nem. Inkább nekem kellett azzal megküzdeni, hogy ilyen szempontból nem voltak meg azok a lecseszések, amik meg kellett volna, hogy legyenek. Én a gyerekemet biztosan részesítem majd olyan típusú lecseszésekben, amikre szüksége van ahhoz, hogy biztonságban érezze magát. Kellenek olyan szabályok, amik mentém egy gyerek érzi, hogyan közlekedünk a világban.

A te gyerekkorodban nem voltak ilyen szabályok?
M. V.: Nekem ez viszonylag későn kezdődött el, amikor észrevették, hogy nagyon önazonos lettem, csak ez nem feltétlenül illeszkedik abba a szabálykövetési elvárásrendszerbe, amiben egy gyerek a 80-as, 90-es években felnőtt, és aztán ebből lettek konfliktusok. De szerintem azt érzékelték, hogy – ha mindegyik a maga módján is, de – működnek a gyerekeik, és nem tűnt logikusnak belenyúlni egy ilyen jólműködő dologba. A bátyámnál, Csabánál nem is kellett soha belenyúlni, totálisan önműködő gyerek volt, nálam azért voltak pontok, amikor igen. De Csabát a tanulásra sem kellett nagyon motiválni.

M. L.: Hát vagy tanult, vagy nem.

M. V.: Amikor kellett, akkor mindketten felszívtuk magunkat az adott feladatra. Ha láttuk, hogy fontos, akkor tudtunk teljesíteni. Ez a fajta nevelés azért hozta magával, hogy ha nem értettük, hogy valami miért fontos, arra elég magasról tettünk.

Volt, hogy később kiderült, hogy igazuk volt a szülőknek?
M. V.: Egy csomó ilyen van, de hát gyakorló szülők voltak. Nem gondolom, hogy tökéletes szülőnek kell lenni, elég jónak kell lenni, és ez adott volt. Persze ahogy mondtam, voltak olyan dolgok, ahol én belenyúlnék a gyermekem alakulásába, hogy meglegyen ­a biztonságérzete.­­ Mindig az adott gyerekre kell reagálni.

Vera, az iskolai életedben voltak bukkanók, az általános iskolában csúfoltak, agresszió ért, aztán volt egy gimnáziumváltásod is.
M. V.: Igen, ez egyenes következménye az előbb elmondottaknak. Általánosban a klasszikus bullying volt, csúfolás, megrugdosás, leköpködés. Inkább azt a fajta bullyinget kaptam, amit fiúk szoktak kapni, lányokat nem szoktak így csúfolni, de hát nem voltam egy túl kislányos lány.

A szüleid bementek az iskolába, és az asztalra csaptak, vagy elbeszélgettek a gyerekkel?
M. V.: Anyukám próbálkozott vele, aztán egy idő után vége lett a bántásnak. Nem múlt el nyomtalanul, de a helyükre kerültek a dolgok. Olyan előnye van, hogy ha most látok egy hasonló helyzetben lévő gyereket, akkor tudom, mit él át, tudok kapcsolódni.

Mindig ilyen fejlett volt az igazságérzeted?
M. V.: Igen, szerintem általános iskola előtt is. Az óvodában sem volt szerencsém, ott szappant etetett velem az óvónő, mert azt mondtam, szappanízű a krumplipüré.

M. L.: Annyi logikai készsége akkor még nem volt, hogy azt válaszolja erre, hogy a szappan a krumplipüréízű.

Mérő László matematikus, pszichológus, videójáték-fejlesztő, az ELTE Pszichológiai Intézetének és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Alkalmazott Pszichológiai Intézetének professzora. Közel húsz évig vezetett egy játékszoftver-fejlesztő céget, dolgozott néhány évig Rubik Ernővel is, illetve volt céges tanácsadó, coach is. Matematikáról, pszichológiáról, pénzről és emberi gondolkodásról szóló könyveit több nyelvre lefordították. Ezek közül a legnépszerűbbek az Észjárások, a Mindenki másképp egyforma (1998-ban az év tudományos könyve volt Németországban), A pénz evolúciója, Az érzelmek logikája, A csodák logikája, valamint Az ész segédigéi és az idén megjelent A dörzsölt szélkakas. Anyanyelve mindig a matematika marad, mondja magáról.

Sárgadinnye – A kirúgás
László megnyerte 1996-ban a Mindent vagy semmit vetélkedőt. Vera, ti az iskolában sohasem kaptátok meg, hogy ezt „egy Mérőnek tudnia kéne”?
M. L.: Az ismertségem szerencsére viszonylag későn jött, szóval nem úgy, mint egy celebnek, aki húsz­éves korában elkezd celeb lenni.

M. V.: Emlékszem, amikor ment ez a játék, heteken keresztül, téma volt a suliban is, hogy apukánk a tévében van, de nem volt negatív hatása. Ahhoz viszonylag sok időnek kellett eltelnie, amíg összehasonlítási alap lett, hogy akkor az okos apátok gyerekeként mit bírtok letenni az asztalra.

Milyen helyzetekben kaptad ezt?
M. V.: Volt egy matektanárom, aki tanította a bátyámat is, és a köztünk történtek nyomán értem ma is, hogy mit jelent a tanult tehetetlenség. Elhitette velem, hogy szar vagyok matekból, aztán kiderült, hogy igazából nem lettem volna olyan rossz, de a matek alapjai máig inognak, inkább nehéz matekot kérdezz. (Nevet.)
M. L.: Aztán ez végül jól sült el.

Ezt azért mondja, mert Vera végül másik iskolába ment?
M. V: Kirúgtak a gimnáziumból, igen. Laciék kaptak egy levelet, hogy a Városmajori Gimnázium tanári karának pedagógiai eszköztára nem elégséges a kezelésemre. A tanévzárókor megkaptam a József Attila-verseny megnyeréséért az igazgatói elismerést, aztán behívtak az igazgatóiba, hogy vagy találok a nyáron új iskolát, vagy évismétlés lesz, koncepcionális fizikabuktatás volt. A Laci bement, megnézte a fizikadolgozataimat, mondta, hogy hármasnál rosszabbat nem írtam. Azt mondta, ha itt ennyire szabadulni akarnak tőled, akkor menni kell.

M. L.: Kérdezte Vera, hogy miért hagytam. Ha hármas dolgozatai vannak matekból és fizikából is, akkor minek cseszegessem?

M. V.: Mindig hangot adtam annak, ha valamivel nem értettem egyet. Volt, hogy összevitatkoztam a történelemtanárral, mert azt mondta, Hitler nem volt demagóg. Én meg lementem a könyvtárba, felcipeltem az értelmező kéziszótárt, kinyitottam a demagógnál, és mondtam neki, hogy akkor az értelmező kéziszótárral vitatkozzon, ne velem.

Otthonról hozod ezt a vitakultúrát?
M. V.: Ha érveink voltak, akkor meghallgatták, figyelembe vették. Nyilván, ha erősen megérvelem, hogy miért ugrom a kútba, akkor valószínűleg nem hagyják. Az azért átjött tőlük, hogy csak az értelmes szabályokat tartjuk be, de azokat betartjuk. Nekem ebből volt a gondom aztán az iskolában: az értelmetlen szabályok betartása nagyon nem ment jól.

M. L.: Nem lehet egy háromévesnek elmagyarázni, hogy a konnektorba miért nem nyúlunk bele, azt el kell hinnie. Ha annyira nem vagyunk hitelesek, akkor baj van.

A Városmajori Gimnáziumból aztán átvettek a Berzsenyibe.
M. V.: Igen. Az első hónapok után az addig 3-as átlagom 4,6 körül volt. Egy nap felhívták Laciékat, kérdezték tőlük, hogy boldog vagyok-e a Berzsenyiben, és akkor anyám szívrohamot kapott, hogy na, megint itt tartunk. De akkor mondta az osztályfőnököm, hogy ők olyan boldogok, annyira örülnek nekem. Nem a Laci miatt vettek át, hanem a bátyám miatt, mert azt mondták, ennyire messzire nem lehet egymástól két gyerek, és hacsak fele olyan okos vagyok, mint a bátyám, már az is tök jó.

M. L.: Nem volt olyan nagy a különbség!

Pisztácia – az elhivatottság
Hogyan kell olyan gyereket nevelni, aki aztán alkalmazkodni tud a mindig változó világhoz?
M. L.: Ez a kérdés feltételezi, hogy valamilyen gyereket akar nevelni az ember, pedig nem. Ahány gyerek, annyiféle, az egyiknek ez a jó, a másiknak az. Még a Csaba és a Vera sem ugyanolyan.

M. V.: Ha a klasszikus leosztásokat nézzük, a bátyámnak 32 éves korára volt legalább egy gyereke, aztán 40 előtt volt már kettő, én meg ehhez képest itt vagyok 37 évesen gyermektelenül, úgyhogy ennyi erővel a Csaba lehetett volna a lány.

M. L.: Sokáig az volt az elképzelésünk, hogy a lakás lehetőleg legyen demilitarizált övezet, de amikor a Csaba minden L alakú tárggyal elkezdett lövöldözni otthon, akkor vettünk neki egy szuperpuskát. Egy napig mindenkit lelőtt, aztán ottfelejtette a sarokban, és soha többet nem vette elő. Szóval érted… most neveljem pacifistának? Egyébként meg teljesen az.

M. V.: Szerintem nagyon fontos, és minden gyerekben lehet tudatosítani, hogy lehet igazad akár az autoritással szemben is. Van az úgy, hogy neked van igazad, és nem annak a tekintélyszemélynek, akivel szembetalálod magad. Ez nem azt jelenti, hogy minden helyzetben kifejezésre kell juttatni, hogy neked mindig igazad van, a másik pedig barom, hanem azt, hogy te magadnak nyugodtan megtarthatod, hogy nekem márpedig igazam van. Ez sem arról szól, hogy a gyereknek milyennek kell lennie, hanem információ a körülötte lévő világról.

László azt mondta, hogy önben nem volt elhivatottság, hanem mindig afelé ment, ami érdekelte, illetve irigyli azokat, akikben van. Verában van elhivatottság?
M. L.: Van, igen, több mint bennem. Akikben van, azoknak sokkal kevesebb problémájuk van azzal, hogy merre van az előre.

M. V.: Szerintem abban a Lacival nagyon hasonlóan működünk, hogyha valamire rákapunk, akkor azt nagyon-nagyon tudjuk pörgetni.

M. L.: De várj, az megint más, hogy ha már csináljuk, csináljuk komolyan. Az nem elhivatottság, hanem inkább az, hogy csináljuk rendesen, ha már valamivel eltöltjük az életünk jelentős részét. Azt tényleg utálom, ha valaki csak úgy tessék-lássék csinál valamit.

Mérő Vera Kommunikációs szakember, médiadizájner, művészettanár, emberijog-védő, dolgozott az Amnesty International munkatársaként is. 2014-ben elindította a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene kampányt és mozgalmat, amelynek ma több mint ötvenezer követője van a Facebookon. Dr. Gál András ügyvéddel és Péterfy-Novák Évá íróval idén megalapították a Nem tehetsz róla, tehetsz ellene alapítványt, amely sértetti képviseletre épülő stratégiai pereskedéssel és társadalmi kampányokkal, közbeszéd formálással foglalkozik, így lép fel az erőszak ellen, az elnyomás áldozatainak védelmében. Eddig olyan ügyekben álltak a sértettek mellé, mint például a darnózseli hentes ügye, a bicskei gyermekotthonban szexuálisan bántalmazott fiatalok, illetve Renner Erika ügye.

Puncs – A diploma
Amikor megkerestünk titeket, akkor az volt a felvetés, hogy jó lenne bemutatni, mit hoz Vera otthonról, hogyan formálta a család, mire László azt mondta, ez pont fordítva történt.
M. L.: Mostanában lassan már az alkotmányba is beleírják, hogy a szülő formálja a gyereket, és nem fordítva, a kérdésből erre ismertem rá.
Pedig egyáltalán nem ilyen felütéssel szántuk…

M. V.: Bevallom, ez nekem sem jutott eszembe.

M. L.: Na szóval. A gyerek az nem egy homokvár, amit formálunk, hogy akkor ez majd ilyen lesz, ide teszünk egy bástyát, oda meg egy kis árkot.

M. V.: A gyerekkel alapvetően együtt élünk, ahogyan a szülőkkel is együtt kell élnie a gyereknek. Szóval épül a homokvár, és próbál esetleg beleszólni, hogy az a bástya ott nagyon rezeg.

M. L.: Igen, ilyen van, hogy egy kis víz kellene vagy ilyesmi. Ez nem úgy van, hogy direkt hagyod pofára esni.

M. V.: Olyan döntés persze volt, ami kétesélyes volt, nem látszott a vége. De ezek már olyan döntések, amikbe jó esetben a szülő nem ugat bele. A gyerek is ember, a saját útján jár. Láttam magam körül, ahol a szülők megmondták, milyen konkrét diplomát szerezzen a gyerek. A Laci meg inkább úgy gondolkozott, hogy csak valamilyen diploma azért legyen, ha lehet. A minimumokat kijelölték.

M. L.: Ha nem látom, hogy úgyis lesz diplomád, mert meg fogod csinálni, akkor lehet, hogy határozottabban mondom, hogy tessék addig menni, amíg nincs. De megértem, hogy 18-19 évesen, tizenkét év iskola után annyira nem volt kedved megint a padba ülni.

M. V.: Szerintem akkor még nem voltam egyetemérett, tehát ha akkor megyek el egyetemre, kisebb eséllyel fejezem be, mint így. Meg hát végül csináltam három diplomát, szóval nagy baj nem történt.

László, önt mennyire tette érzékennyé, érzékenyebbé az emberi jogok iránt az, hogy Vera efelé a terület felé fordult?
M. L.: Volt, hogy nem közvetlenül, de hatással volt rám.

M. V.: Nem szoktam Lacinak konkrét ügyekről mesélni. Egyről, ha meséltem részletesen, ez pedig a Renner Erika ügye, és az egyébként nagyon mélyen belemart Laci lelkébe is. Részben innen tudtam, hogy ez az ügy arra is alkalmas, hogy akár egy egész országot érzékenyítsen a témára.

A Renner-ügy
A lúgos orvosként elhíresült Bene Krisztián a Budai Irgalmasrendi kórház akkori igazgatója 2013-ban megtámadta otthonában exbarátnőjét, Renner Erikát. Lúggal öntötte le a nő nemi szervét és annak környékét. A bíróság a tettest öt évvel a támadás után, 2018-ban ítélte tizenegy év szabadságvesztésre. A további négy évig elhúzódó bírósági tárgyalások után tavaly novemberben jogerős ítélet született: Renner Erikának 25 millió forintos kártérítést ítéltek meg. A legutóbbi hírek szerint azonban Bene ezt az összeget nem az áldozatnak, hanem a végrehajtónak utalta át, így most újabb eljárás következhet.

M. L.: Nem is az, hogy annyira mélyen érintenek. Renner Erika esete tényleg speciális, mert nagyon nagy disznóság történt.

M. V.: Disznóságok.

Érzelmi döntés, hogy mire reagál, mibe vonódik be?
M. L.: Van érzelmi oldala és helyzetfüggő is. A CEU-ra persze, hogy reagáltam, mert egyetemen tanítok, és láttam, hogy mekkora hazugság, amiket mondanak.

Hab nélkül – A megérzés
Vera, van egy kedves kép az Instán, ahol apád haját vágod.
M. V.: Igen, ez a múlt héten volt. Ez egy érzékeny terület, én nem ajánlanám nagyon másnak, hogy ezzel próbálkozzon. Persze mindenki a saját balszerencséjének kovácsa. (Nevet.)

Kamaszkorodban mennyire voltatok jóban?
M. V.: Laci értem jött reggel négykor, ha buliban voltam, és volt, hogy a szülők is megittak egy sört a barátaimmal. Egyébként kimondottan örült, hogy értem jöhet. Jó kis apa-lánya program volt, dumáltunk. Egyszer valami házibuliban voltam, nem én vettem fel a telefonomat, vécén voltam, és valami hülye félrészeg kamasz belemondta, hogy „ó, a Vera, egy kád kokainban fekszik éppen”. Tényleg, akkor miért voltál ennyire ideges? Nyilván nem feküdtem egy kád kokainban, a kamaszbüdzséből az nem jön ki.

M. L.: Nyilván nem. Nem emlékszem pontosan, de valami irritáló volt a srácban, amire felkaptam a vizet. Ha látom, hogy hülyéskedik, akkor mondom neki, hogy tegyenek már nekem is egy kicsit félre, mindjárt én is megyek.

M. V.: Ez szerintem intuitív szülői viselkedés, hogy nem tudod megmondani, hogy mi a nem kóser abban a srácban, de érzed, hogy valami nem az. Szerintem egy szülőnek érdemes minél inkább az intuícióra hallgatni.

M. L.: A szülőség egyike azoknak a dolgoknak, amit jogosítvány nélkül csinál mindenki, miközben valamennyi tudásra szükség lenne. A jelenlegi álláspont szerint a szülő neveli a gyereket, és kuss, de ennek nem kell így lennie a jövőben.