Sikeres élelmiszeripari vállalkozást létrehozni vidéken úgy, hogy kizárólag megváltozott képességű, fogyatékkal élő munkavállalókkal dolgozik valaki, nagy vállalásnak tűnik. Mészáros Andrea és a szekszárdi Kék Madár Alapítvány évtizedes rutinnal vágott bele a lehetetlennek tűnő küldetésbe. De a BeSweet csokoládémanufaktúra varázserejét nem is a nemes ügy, hanem az őrületes ízek, az egyedi dizájn és az üvegfalú látogatóközpontja adják.
Tejcsokoládé áfonyával és lime-mal, sóskaramellás krémmel, fehércsokoládés szederkrém tejcsokiban vagy fehércsokoládé eperrel és bazsalikommal, esetleg mákkal és citrommal. Nehéz elfogulatlanul írni a BeSweet manufaktúráról. Elvégre csokoládéról van szó. Ráadásul különlegesről, amit magyarok készítenek – hazai vagy etikus kereskedelemből származó alapanyagokból. És ez a kézműves csokoládé egy társadalmi vállalkozás terméke.
„Öten, eltérő szociális vagy szociálpolitikusi háttérrel dolgoztunk egy szekszárdi felnőttképző intézményben a 90-es években. Sok mindent láttunk, és volt összehasonlítási alapunk, mert mindannyian tanultunk külföldön is. Én Hollandiában, ahol abban az időben erős szociális, támogató rendszer működött, amit elsősorban a gyermekvédelem területén figyeltem meg. Mindenki mást hozott haza Szekszárdra” – meséli Mészáros Andrea, a Kék Madár Alapítvány és a Szekszárdi TÉR – Társadalmi Értékért Nonprofit Kft. nevű társadalmi vállalkozás vezetője, a BeSweet ügyvezetője.
Mészáros Andrea
a budai Ízlelőben.
Mészáros Andrea
a budai Ízlelőben.
Az akkori felnőttképzési intézetük igazgatója a megtakarítását fektette be, hogy barátaival és kollégáival 1997-ben megalapíthassák civil szervezetüket. Hamarosan azzal szembesültek, hogy rengeteg fogyatékkal élő gyereket nevelő családtól kapnak megkeresést, és hogy elsősorban vidéken nincs igazán lehetőség a speciális fiatal felnőttek elhelyezkedésére. Ezek az emberek hatszor–nyolcszor nagyobb valószínűséggel munkanélküliek, mint a többségi társadalom tagjai. Gyakran éveket töltöttek bezárva otthon a speciális iskolák és fejlesztések után, így amikor a Kék Madár Alapítvány a munkavállalásukban próbált segíteni, a nulláról kellett újrakezdeni velük mindent.
Írta: Litkai Gergely Mire fordítjuk rendelkezésre álló erőforrásainkat a globális polikrízis esetében? Növekedésre, mitigációra, adaptációra? Leegyszerűsítve, ha autónkkal egy betonfal felé tartunk százötvennel, miben bízunk? Fokozzuk a sebességet, hátha átviszi az autó a betonfalat? Megkísérelünk fékezni és elrántani a kormányt? Vagy csak bekötjük a biztonsági övet? Az első elképzelés talán józan paraszti ésszel kizárható, egy ilyen ütközést nehéz túlélni, ráadásul a betonfal […]
Írta: Litkai Gergely
Mire fordítjuk rendelkezésre álló erőforrásainkat a globális polikrízis esetében? Növekedésre, mitigációra, adaptációra? Leegyszerűsítve, ha autónkkal egy betonfal felé tartunk százötvennel, miben bízunk? Fokozzuk a sebességet, hátha átviszi az autó a betonfalat? Megkísérelünk fékezni és elrántani a kormányt? Vagy csak bekötjük a biztonsági övet? Az első elképzelés talán józan paraszti ésszel kizárható, egy ilyen ütközést nehéz túlélni, ráadásul a betonfal (természet) és az autó (emberi civilizáció) is odalesz, sokkal rövidebb idő alatt, mintha nem gyorsítanánk.
Ha olyan közel van a betonfal, hogy már lehetetlen megállni előtte, akkor is célszerű fékezni vagy elrántani a kormányt, viszont anélkül, hogy be lenne kötve a biztonsági övünk, meglehetősen kicsi az esélyünk a túlélésre. Pont ezt mondja a párizsi klímaegyezmény is: az adaptáció nem mehet a mitigáció rovására. Nem jó, ha figyelmünk a fékezés helyett kizárólag arra összpontosul, hogy valahogy bekössük az övünket.
Mégis, jelen pillanatban talán a legnagyobb baj az, hogy nem kapcsoltuk fel a lámpát a kocsiban, így a betonfalat sem látjuk, vagy jóval távolabbinak gondoljuk. A University of Exeter és az Institute and Faculty of Actuaries biztosítási matematikusainak tanulmányából kiderül, hogy mi is lehet az oka a gazdaság szereplői között ennek a speciális vakságnak. Elemzésük szerint azok a jelenlegi klímamodellek, amiket a pénzügyi szolgáltatók alkalmaznak, jelentősen alábecsülik a valós kockázatokat. A felhasználható karbonbüdzsé, azaz hogy mennyi üvegházhatású gázt van lehetősége még az emberiségnek a légkörbe eregetni úgy, hogy még tartható legyen a 1,5 Celsius-fokos cél, jóval kisebb lehet a becsültnél, és a súlyos következmények jóval hamarabb bekövetkezhetnek.
A jelenlegi klímamodellek rendkívül konzervatív becsléseket tartalmaznak a szónak abban az értelmében, hogy nem veszik figyelembe a nagyobb kockázatokat rejtő modelleket, hanem csupán valamennyi lehetséges szcenárió kompromisszumos változatait. Ráadásul ezek gyakran a való világtól rendkívül távol állnak. És ha a pénzügyi szolgáltatók alábecsülik ezeket a feladatokat, mit várhatunk a gazdaság többi szereplőjétől, akik valós kockázatértékeléssel leggyakrabban ezen szolgáltatások igénybevételekor találkoznak?
A korlátlan optimizmus, a mindenáron növekedés a háború ködébe burkolja a döntéshozókat, akik a csata közben rosszul tájékozódnak. A Gartner friss elemzése szerint nemhogy a klímaválságra, de még a geomágneses viharokra sem vagyunk felkészülve, pedig elkerülhetetlenek, hiszen a Nap tevékenysége 2025 júliusában lesz évszázadok óta a legerősebb. A napkitörések érintik a teljes földi kommunikációs infrastruktúrát, a végfelhasználók elektronikai eszközeit, a LEO (alacsony földközeli pályán keringő) műholdak működését pedig különösen, hiszen ezek a viharok ezerszer erősebbek lesznek, mint amik 1989-ben Québecben hosszú órákra áramkimaradást okoztak, és a torontói tőzsdén a kereskedés leállításához vezettek.
A Föld határainak átlépése, ha nem is ilyen gyors és jól behatárolható eredményekkel jár, de jóval súlyosabb következményeket hordoz az államoknak, vállalatoknak és egyéneknek egyaránt. Azzal, hogy erőforrásainkat most nem például a regeneratív mezőgazdaságba vagy a globális dél felzárkóztatásába öljük, hanem hadseregekbe, több százszoros szorzóval kísérlünk meg megoldani ily módon megoldhatatlan problémákat. Mintha fék helyett aknavetőket és gépágyúkat szerelnénk minden autóba, hogy egy akadály előtt se kelljen megállnunk. A mitigáció és az adaptáció együttes elhanyagolásával – ami jelenleg jellemzi az országok többségét – 2100-ra, ha 4 fokos hőmérséklet-emelkedéssel számolunk, a globális GDP, modelltől függően, 6–63 százalék között csökkenthet. Azonban szinte kiszámíthatatlan, hogy a lavinahatások, az átbillenési pontok átlépése mit okoz, mivel ezeknek a kockázata és hatásaik csaknem felmérhetetlenek.
Mit tegyünk? A kulcs talán a természetpozitivitásban keresendő. Állítsuk át az országunkat, vállalatainkat, működésünket úgy, hogy a természet számára pozitív legyen és igazságos, utóbbiba pedig bőven beletartozik a bolygó összes többi élőlénye, így minden embertársunk is, akivel a Föld erőforrásain osztozunk. Ezzel egyszerre valósítjuk meg a mitigáció és az adaptáció mellett a helyreállítást is, sőt még némi növekedéssel is számolhatunk azon térségekben, ahol a növekedésre még szükség van.
Make nature, not war! – hangozhatna az új szlogen. Ne hatékonyak legyünk, hanem ellenállók! Haladjunk párhuzamosan a betonfallal, betartva a sebességkorlátozást! Vagy a legjobb, ha leállítjuk a kocsit, és gyalog indulunk útnak újra.
A szerző humorista, zöldaktivista, a Dumaszínház alapítója.
A Forgó tagjai: Nemes Dániel, Litkai Gergely, Sásdi Helga, Iglódi Csaba.
Negyven éve nem akármilyen zenekart akart létrehozni, hanem egy laboratóriumot, kísérleti műhelyt, ahol másfajta, nem a szokásos zenekar születik meg. Ma a Budapesti Fesztiválzenekar a világ legtetejéhez tartozik, Fischer Ivánt sztároknak kijáró ováció kíséri a világ legnagyobb koncerttermeiben. Otthon van Amszterdamban, Londonban, Berlinben és Csobánkán is, de megszólítják a taxiban, és gratulálnak neki a pesti kisboltban is. Interjú szabadságról, kreativitásról, hatalomtól való függésről,
BFZ-akadémiáról és arról, amit a közönség
nem lát.
Repülő csészealj alakú tokjával és jellegzetes, elnyújtott óramutatóival az Ikepod egyre felkapottabb óramárka külföldön, ám Magyarországon még nem igazán terjedt el. Az Ikepod és a Klokers márkák tulajdonosa Christian-Louis Col, őt kérdeztük az iparág jövőjéről, motivációjáról, konkurenciáról és a siker mögötti titkos összetevőről.
De gustibus non est disputandum, vagyis ízlésről nem lehet vitatkozni. De stílusról lehet? Amikor mindenki azt visel, amit akar, hogyan találhatja meg az igényes férfi azt az öltözködési formát, azokat a ruhadarabokat, amik leginkább erősítik őt szerepeiben, feladataiban, az önkifejezésben? Zsigmond Dórával, a modern és a népi hagyományos öltözködés ötvözésével operáló férfidivat-tervezővel, Stan Ahujával, az egyedi öltönyök készítésével foglalkozó szabóság és márka alapítójával, valamint Lakatos Sándorral, a kontrasztos formavilággal dolgozó divattervezővel beszélgettünk divatos kérdésekről.
Ki szeretne egy luxushotel teraszán üldögélve pisztáciás és mandulás granitával töltött foszlós brióst reggelizni, miközben a Jón-tenger gyönyörű öbleit és az Etna – néha füstölgő, néha lángnyelveket is kibocsátó – kúpját nézegeti?