Tizenhárom éve hat gyerekkel indították el az Under the Rainbow alapítványi óvodát. Mára 140 fős, négy telephelyes magánovi-hálózattá nőtték ki magukat. Ajánló a Forbes.hu-ról.
Füles Márti és alapítótársa, Paraginé Ébel Emese 2009 őszén naivan, de optimistán indították el az Under the Rainbow alapítványi ovit. Azt mondják, ha akkor egyben megkapták volna, milyen feladatokon, hatóságokon és nehézségeken kell végigmenniük, lehet, hogy nem vágnak bele. „Szerencse, hogy nem így történt – nevetnek. – Egyébként nem izgultunk az elején, pedig az engedélyek az utolsó percben lettek meg, és a hat gyerekből, akikkel elkezdtük az első tanévet, hárman a mieink voltak.”
Amikor Emese a legidősebb gyermekének keresett óvodát, megdöbbenve konstatálta, hogy lakóhelyükön, Tárnokon harminckét fő a körzeti óvoda csoportlétszáma. Bedobta a férjének, hogy akkor ő inkább alapítana egy magánovit, majd felhívta régi néptáncos társát, Mártit. Később, amikor már a két alapító család gyerekei kinőttek az óvodáskorból, a két édesanya úgy érezte, jó lenne hozzájuk olyan tulajdonostárs is, aki érti a 90-es években született szülők nyelvét. Így csatlakozott néhány évvel később a baráti körükből Pollákné Hercsel Flóra, akinek az interjú alatt két gyermeke is a szomszéd csoportban játszik.
Paraginé Ébel Emese, Pollákné Hercsel Flóra és Füles Márti
Az elmúlt tizenhárom évben mindig akkor bővültek, amikor elértek valamilyen kritikus tömeget. Ma már négy telephelyen, Adyligeten (ahol óvodát és bölcsődét is visznek), Pasaréten és a Rózsadombon több mint 140 gyerek jár hozzájuk, ebből 32 bölcsődés. Ezzel az egyik legnagyobb magánovi-hálózat az övék. „Nagy igény van kétnyelvű óvodai nevelésre. Ilyen ovit szeretnénk a rózsadombiból faragni, magyar alapokon, játékos formában” – mondja Emese. Már japán óvónőt is alkalmaznak Adyligeten és a Toroczkó utcában, a második kerületben ugyanis népes japán közösség él, időnként az ovisok több mint harmada japán.
Nagy reklámzajjal és budapesti gasztroviszonylatban sztárigazolással nyitott év végén
a Sho a Mol-torony tövi Budaparton. Alighanem túl korán néztük meg.
Huszár Krisztián neve az induló MÁK-ból, a csúcsra törő Zonából, a kellemes emlékeket hagyó, pesti belvárosi Beszállóból és a hatásos belépővel indító, de a buliból hamar kiszálló Fámából egyaránt ismerős lehet, ahogyan a maga védjegyszerű ázsiai–magyar fúziójában lényegében tökélyre fejlesztett kvázi büféjéből, a Vietnámi Gulyásból is. (Aki Budapest határán belül él, és még Wolton sem találkozott utóbbival, az kizárásos alapon ábécésorrendben haladva tölthette a bezárkózós-rendelős covidéveket, de még nem késett el.)
A Shóban Soóky Gábor a rezidens, Huszár az executive séf. Utóbbi részéről ez jelenthetne puszta reklámarcszerepet is, de a mi véletlenszerű pénteki látogatásunkkor a vendégtérben egyeztetés közben, aztán a nagy üvegfallal leválasztott látványkonyhán sürögve is látjuk, ami jó jel az együttműködésre nézve.
A Sho a Mol-torony tövi Budaparton, a méla kisebb toronyházak egyikének aljában nyílt meg, és akár városfejlesztési mérföldkőnek tartjuk a környéket, akár középsúlyos urbanisztikai balesetnek, vitathatatlan, hogy ha már ott van, egy éttermet is meg lehet próbálni benne. Nappal adva van egy felhőkarcolónyi irodista meg még pár szomszédjuk; ami az estéket illeti, állítólag a falansztert nem csak a fejlesztést bemutató látványterven lakják, és hát máshonnan is oda lehet menni, leginkább autóval.
A jó ötvenfős, pasztell beltér hűen tükrözi, mi tud történni, ha valami egyszerre restaurant, bar & café. Az itallapon és a fél étteremhosszt betöltő bárpult mögött komolyabb kínálat sejlik fel, és a koktélok között olyan állásfoglalások, mint az Unicum Szilva-alapú vagy éppen a céklapálinka-gyömbérsör-lime felállás – ha nem éppen bárként lenne a Sho a leglehetetlenebb helyen, ezt önmagában is vizsgálni lehetne. De minket az étterem érdekel, méghozzá ebédidőben, amikor választástól függően fél–kétharmad áron lehet ismerkedni a közérthető bisztrósként, kiemelkedő alapanyagokkal vagánykodó házikonyha gyanánt leírt koncepcióval, változó heti ajánlatok és az esti rendes étlapról átemelt fogások révén.
Saját füstölésű lazaccal és tormás sültburgonyakrémmel nyitunk. Utóbbi tényleg krém, nem püré, és egyes falatokban kitörően csípős. A lazac derekas méretű és szerintem üdítően feszes, míg teszttársamat addig a gondolatig vezeti, hogy kidobnak-e minket egy Sho nevű helyről, ha sót kér hozzá. A másik előétel, a ropogós külsejű, tocsogós belsejű sült mangalicaláb az esti kínálatban is szerepel, és akkora kollagénbomba, hogy egyrészt változókorban be lehetne vetni hialuronsav helyett, másrészt nulla fok alatti hőmérsékletekhez passzolna igazán. Mellette a cékla tényleg cékla, a gránátalmás jus-ben viszont indokolt volna több gránátalmát érezni, mert írás közben már csak az étlap fotója emlékeztet rá.
Akár figyelmeztetni is lehetne a kilencven kiló alatti versenyzőket, hogy utóbbi malacláb után ne vállaljanak még egy vörös húsos főfogást, mert sok lesz a jóból. Mi épp így teszünk: kérünk egyrészt gesztenyés babot konfitált libával, amit a remek ízpárral dolgozó köret egyedül elvisz a hátán, másrészt rakott krumplit bárány-mangalica kolbásszal, ami vizuális gegnek erősebb, mint ételnek. A „kolbász” egy teljesen egyneműsített, prád textúrájú fasírt, a pecsenyelével leöntve első pillantásra egész krumplikat formáz: nekem pár falat után túl tömény, de a tesztcsapat bárányrajongója egy vállvonással eltünteti.
Sült mangalicalábSaját füstölésű lazac és tormás sültburgonyakrém
A krumpli meg lila, és egy gratint idéző, ránézésre hússzerű rács képében jelenik meg – inkább a füstös ízű, krémes belsejű kísérő tojások a jó elemek. Mindkét főételhez termetes és különböző (egy savanyított zöldséges és egy pakcsojalapú) saláta is jön, rajtuk egységesen egy sajátosan kesernyés-savanykás vinegrett, aminek a megfejtésére rákérdezünk, hogy azonosítsuk a kicsit ánizsos, kicsit gyógyszeres ízt.
Rakott krumplit bárány-mangalica kolbásszal
Az ebédünket addig leginkább a határozott ajánlás határozott elkerülésével támogató pincérlány nem tudja, de rákérdez a konyhán. Kalamansi, tér vissza, és az micsoda, kérdezzük, de ezzel megint zsákutcába kormányozzuk egymást. Kesernyés citrusféle, találjuk aztán telefonon – most már ti is tudjátok, ő is tudja, csak azt nem tudjuk, hogy az a négy kollégája, akik az egész ebéd alatt a bárpult-körbeállási versenyt szeretnék megnyerni, miért hagyják őrá az aznapi harmad ház összes asztalát.
Egy tányérdesszerttel (feketeerdő) meg az este is kérhető körtés-kecskesajtos-pekándiós fogással lépünk ki. Utóbbi egy kis égetett fánk, az alapja, a koronggá formázott sajtzselé a legjobb, de a karamellszósz édességét is oldja a fűszeresség. A feketeerdőnél puszedliszerű, levegős kakaópuffancs adja az alapot, körülötte meggyszósz és pöttyök formájában a csoki, meggy, tejszínhab. Arról nem a Sho tehet, hanem a tányérdesszert mint koncepció, hogy torták leképezésekor az esetek túlnyomó részében eszembe jut, hogy hiába tűnik jó vizuális ötletnek szétteríteni mindent, ha a felhasználó aztán főleg a különböző ízek újbóli összeszerelésével lesz elfoglalva, de ez most is átfut rajtam. Ahogy kifelé a bejárati ajtón látható nyomtatott A/4-es felirat is: „Az ajtó nyitva van, kérjük nagyobb erőt kifejteni.”
Körtés-kecskesajtos-pekándiós fogás
Sho Buda Budapest XI., Buda-part tér 3. A teszt időpontja: 2023. január 13. Ezt ettük: Két háromfogásos menü és felárak: 19 000 Szervizdíj: 2280 Összesen: 21 280 forint
Hetekig keresgéltük, hol találunk a magyar határhoz minél közelebb hóbiztos síterepet és családbarát pályaszállást. Az ünnepek végeztével egymás után gördültek a newsfeedre a vészjósló posztok Ausztriából, de még Franciaországból is, hogy az Alpokban alig van hó, és ha van is, olyan kevés és olyan régi, hogy nem nagy élvezet síelni rajta. Végül Nassfeld lett a befutó, és bár a pályákat eleinte kifejezetten mostoha állapotban találtuk, az utolsó napra leesett a hó, és még a nap is kisütött.
A hazai gyapjúfeldolgozó ipar megszűnt a rendszerváltás után – ezt az űrt töltené be egy fenntartható fonalbolt, a Kis Kos Műhely. Bárkit megtanítanak kötni is.
Kishonti László hobbiból programozott, és nagyon érdekelte, hogyan működik a mobiltelefonok csipje. Kíváncsisága és a meggyőződése a globális autóipar legmagasabb szintjére repítette. Így vásárolta fel a hatalmas Stellantis a nagyon okos aiMotive-ot. Egy háromszázmillió dollárosra becsült üzlet belülről.
