Hetekig keresgéltük, hol találunk a magyar határhoz minél közelebb hóbiztos síterepet és családbarát pályaszállást. Az ünnepek végeztével egymás után gördültek a newsfeedre a vészjósló posztok Ausztriából, de még Franciaországból is, hogy az Alpokban alig van hó, és ha van is, olyan kevés és olyan régi, hogy nem nagy élvezet síelni rajta. Végül Nassfeld lett a befutó, és bár a pályákat eleinte kifejezetten mostoha állapotban találtuk, az utolsó napra leesett a hó, és még a nap is kisütött.
Kisbabával az idén nem vállalkoztunk nettó nyolcórás autóútra, mint legutóbb, amikor a covid előtti utolsó síszezonban Alta Badia és Drei Zinnen régióját térképeztük fel még csak egy gyerekkel, ugyanezeken a hasábokon. Most még a Budapesttől kicsivel több mint hat órára levő Nassfeldig is csak két részletben merészkedtünk el, egy sárvári termálmegállóval. A karácsony és szilveszter utáni Spirit Hotellel csak egy baj van: folytatódik az ünnepi nagy zabálás. A rokonok töltött káposztái és bejglijei után itt jönnek a svédasztalon feltálalt magyaros muflonok és vaddisznók, és hát ember legyen a talpán, aki ezek után nem kisgömböcként gurul le a fekete pályán.
Csakhogy utolsó sárvári napunkon már a BBC is arról ír, hogy nincs hó az Alpokban. Hóágyúk ide vagy oda, lehet, hogy a covid után most a klímaváltozás fújja le a síszezont? Miközben szörnyülködünk a barátok füves-napos Facebook-posztjain az Alpokból, persze eszünkbe jut, hogy ettől a téltől hónapok óta mindannyian azt reméltük, hogy enyhe lesz – Putyint leszámítva –, hogy az európai energiaválság ne kényszerítse térdre a kontinenst. Nos, az európai gáztárolókból épp fele annyi gáz fogyott eddig, mint tavaly vagy tavalyelőtt ilyenkor. Hát persze, hogy nincs igazi hó az Alpok lábánál.
Kicsit elszégyelljük magunkat, hogy nekünk most a gyerekkori budai fehér karácsonyokon és az erdélyi tavi korcsolyázásokon jár az eszünk, de végül csak autóba szállunk – legalább hibrid –, hogy a gyerekeink is lássanak havat ezen a télen.
A világ legjobb (?) indiai étterme meglepő módon nem Indiában van, hanem egy olyan városban, ami nem épp a szívem csücske. De ez az étterem olyat tud, amit még az anyaországban sem tudnak.
Első találkozásunkkor szembetűnő volt, hogy Himanshu Saini nem felel meg semmilyen séfekkel kapcsolatos sztereotípiának. Szerény, szinte már szégyenlős mosoly, fiatal kor, sem tetoválások, sem látványos vágásnyomok nem díszítik a karját, és ráadásul rengeteg haja van. És olyan ételeket főzött – egy udinei rendezvényen volt vendégséf –, hogy azonnal elhatároztam, meglátogatom az éttermét.
Erre nem is kellett nagyon sokat várni, Tokióba indulva beiktattam egy húszórás megállót Dubajban. Közismert, hogy a város kifejezetten téli nyaralóhely, mint ahogy az is, hogy a minőségi alapanyagok és nyomukban a séfek is bizony a sok pénz felé gravitálnak. Az indiai koszt szinte helyinek számít, tekintve, hogy Dubaj lakosságának negyven százaléka indiai, de Himanshu olyat kínál, amit még otthon sem kapnak meg.
Ha nem sikerülne bejutni a Trèsind Studióba, a kistestvér Trèsind is nagyon ajánlható. Ott kicsit lazább, kevésbé ceremoniális, de nem sokkal kevésbé izgalmas ételeket kóstolhatunk. És semmiképp sem szabad kihagyni a Jövő Múzeumát, ahova két–három hétre előre be kell jelentkezni. Lenyűgöző építészetileg is, de a belső tartalom sem okoz csalódást, tökéletesen alkalmas arra, hogy izgalmasan teljen két étkezés között pár óra.
Alapos kiképzésben volt része a Himalájától délre levő területek legjobb éttermében, az újdelhi Indian Accentben, majd a szintén világhírű mumbai Masala Librarybe tette át székhelyét. Kis kitérő után pedig már az Emírségek következtek, ezúttal már konyhafőnökként. Óriási könnyebbség, hogy a cégcsoport többi éttermének az a feladata, hogy profitot termeljen, így a Trèsind Studio megmaradhat tisztán az ő játszóterének, ahogy maga is mondja. Azaz csak arra kell koncentrálnia, hogy a lehető legjobb ételek készüljenek itt. Ennek köszönhetően a mindössze húsz vendég fantasztikus élményben részesül, egy egész Indiára szóló – a prémium alapanyagoknak, a rendkívül kifinomult konyhatechnológiának és tudásnak, valamint a séf kiváló érzékének hála tényleg frenetikus – ízutazásban.
Himanshu biztos kézzel oldja meg, hogy az India különböző régióiból származó ételek ne veszítsenek semmit sem eredeti varázsukból, erőteljes fűszereikből és színeikből, de mégis tökéletesen elegáns, igazi fine dining menüsorrá álljanak össze. Aminek csípnie kell, az csíp is, ami savanyú vagy keserű, az sem csak jelzésértékűen az – óriási feladvány ez a sommelier-nek is, de mesterien veszi ő is az akadályokat. A vendég pedig csak kapkodja a fejét, ahogy jönnek az izgalmas tételek, a tisztított vajban sült tarisznyarák égetett fahéjjal és currylevél-ropogóssal, a kofta húsgombócok savanyított karalábéval és birscurryvel, de előkerül jó pár utcai klasszikus is, persze elegáns verzióban: például chaat (északi sós snack) virágszirmokkal, kathi (zöldséges palacsinta) nyers és érett banánnal, füstölt paradicsomchutney-val és perui sárgachili-szósszal (ají amarillo). A séf érti a teljes kulináris glóbuszt, és nem fél használni.
A tálalás pedig egy külön cikket érdemelne, nyoma sincs a japán vagy északi minimalizmusnak, brutális és gyönyörű műalkotások egytől-egyig. A több néha több.
A hazai gyapjúfeldolgozó ipar megszűnt a rendszerváltás után – ezt az űrt töltené be egy fenntartható fonalbolt, a Kis Kos Műhely. Bárkit megtanítanak kötni is.
Extravagáns tiktokker, videójátékokat nyüstölő hangos gyerek, kis faluból vlogoló szomszéd lány – az influenszerek szempillantás alatt lettek az internet új generációs sztárjai. Hitelesebbek, eredményesebbek a celebeknél, és lassan a szponzorgázsijuk is jobb. A Forbes első toplistája húsz digitális tartalomgyártóról, akik énmárkájukat üzleti sikerré, üzleti értékké kovácsolták.
2015 végén tanultam meg, hogy az elsőre könnyűnek tűnő foglalkozások mögött is gyakran kemény munka van. Mihalik Enikő és Axente Vanessa modellek szerepeltek a Forbes címlapján, és a Gresham Palotában tartott év végi gálánkon Vanessával beszélgettem a pódiumon. Stressz, utazás és a fotózások napján gyakorlatilag élsportolói teljesítmény – ez derült ki akkor a modellszakma csúcsáról. Az influenszerek krémjének helyzete is […]
Írta: Knittel Martin, a legértékesebb magyar celebek és influenszerek listájának szerkesztője Valószínűleg nem először botlasz meg a „legértékesebb influenszerek” vélt paradoxonjában, ha fintorgással, de legalább szemöldököt felvonva olvasod a szókapcsolatot. Olyan ez kicsit, mint cukorral enni a túrós tésztát: az influenszerjelenség heves, zsigeri, általában nem túl jóindulatú véleménycunamit vált ki. Az érték – hát még a legértékesebb – pedig sokaknak talán […]
Élhettek volna gazdag német Buddenbrook családként, ehelyett Magyarországra költöztek, hogy vagyonuk egy részéből intézeti gyerekeket támogassanak. Wirtz Ágnest lényegében német férje, Albrecht csábította haza 2006-ban, aztán alapítványt hoztak létre, és azóta évi százmillió forint körüli összeget költenek a Világszépjeikre. Azokra a gyerekekre, akikről csúnyán elfeledkezett a társadalom, akiknek nincsenek szüleik, hogy büszkélkedjenek velük. Ők megteszik. Portré a Bridge Budapest Egyesület és a Forbes Az Év Filantrópja díjának első nyerteseiről.
