Modern Sport Akadémiátok a gödöllői MATE-GEAC egyesülettel az országban elsőként egyetemi vízilabdacsapatot rakott össze, méghozzá pár nap alatt, a helyi uszoda megnyitása után. Az amerikai profi egyetemi sportcsapatok nyomdokába léptek?Állami uszodának kezdték építeni, de végül a gödöllői agráregyetemé lett, így aztán megegyeztünk, hogy egyetemi keretek között is felépítjük a vízilabdacsapatot. Szuper lendületet hozhat, erős fejlődési lehetőség az egyetemi […]
Modern Sport Akadémiátok a gödöllői MATE-GEAC egyesülettel az országban elsőként egyetemi vízilabdacsapatot rakott össze, méghozzá pár nap alatt, a helyi uszoda megnyitása után. Az amerikai profi egyetemi sportcsapatok nyomdokába léptek? Állami uszodának kezdték építeni, de végül a gödöllői agráregyetemé lett, így aztán megegyeztünk, hogy egyetemi keretek között is felépítjük a vízilabdacsapatot. Szuper lendületet hozhat, erős fejlődési lehetőség az egyetemi vízilabda a sportág hazai jövőjében.
És te is beugrasz néha a vízbe? Gödöllőn a férfi vízilabda-szakosztályt vezetem, nem oktatok. Azért néha be szoktam ugrani hozzájuk edzeni. 230 fiú és felnőtt jár hozzánk rendszeresen, a felnőttek ősztől a harmadosztályban indulnak, de bízom benne, hogy a profik közé fognak kerülni egy szép napon.
A Nagy Sportágválasztó ötpróbás rendezvényein együtt futsz a szabadidős sportolókkal. Nehéz volt átszokni a futásra? Régen pestiesen azt mondtam, hogy no way, a nagy, izmos, vízhez szokott felsőtestemmel nem fogok mindenféle nacikban szaladgálni. Amikor a Nagy Sportágválasztóhoz került az ötpróba, gondoltam, a legtöbben a futást választják majd, hát akkor én felvállalom, hogy az uszodából és az íróasztal mellől beállok, és életmódot változtatok. Három–öt kilométerekkel kezdtem, most öt–tizenegynél tartok. Mert nem úgy van, hogy ha versenysportoló voltál, akkor maratont is tudsz futni. Én felet sem tudok. Az a hétköznapok hőse, aki legyőzi önmagát, nem az, aki azon agyal, milyen gyorsan lesz belőle Messi, LeBron James vagy Brad Bitt.
Írta: Simó György Most vagy soha, fakadt ki a parlamenti ülésszak megnyitásakor Kisida Fumio japán miniszterelnök a minap. Ez alkalommal nem a Nemzeti dalból idézett. Arra utalt, hogy a japán népesség csökkenése már olyan mértékű, hogy ha nem tesznek valami hathatósat, akkor a „nemzet arra a pontra jut, ahonnan kétséges, hogy fenn tudjuk-e tartani a társadalom működőképességét”. Talpra japán, hí a haza! Japán […]
Írta: Simó György
Most vagy soha, fakadt ki a parlamenti ülésszak megnyitásakor Kisida Fumio japán miniszterelnök a minap. Ez alkalommal nem a Nemzeti dalból idézett. Arra utalt, hogy a japán népesség csökkenése már olyan mértékű, hogy ha nem tesznek valami hathatósat, akkor a „nemzet arra a pontra jut, ahonnan kétséges, hogy fenn tudjuk-e tartani a társadalom működőképességét”.
Talpra japán, hí a haza!
Japán az öregedő társadalmakról szóló elemzések szürke hölgye, mondhatnám, nagymamája, a legtöbb, a témával foglalkozó elemzés vezető példája. Nem vagyok biztos benne, hogy mi, mindig különös anyagból gyúrt magyarok tudatában vagyunk-e annak, hogy a 2020–2050 közötti népességfogyást prognosztizáló elemzésekben csak a kilencedik helyen áll, az előtte lévő nyolc helyet egytől-egyig kelet-európai országok foglalják el. Sőt, az utána következőket is, a lista első tizenöt helyén Japán és Görögország kivételével kizárólag közép- és kelet-európai országok sorjáznak a listavezető Bulgáriától (22,5%) a tizenötödik Lengyelországig (12%). Magyarország a tizennegyedik: kevesebb mint harminc éven belül több mint tizenkét százalékkal kevesebben veszekedhetünk majd egymással Nemesmedves és Battonya között.
Négyfős véleménycsapat váltja egymást hónapról hónapra a pódiumon. Márciusban Pistyur Veronika tér vissza!
Hol sírjaink domborulnak, nem nagyon lesznek unokáink. A népességfogyás a világ legtöbb, a modernizáció érett szakaszába jutott országában hasonló következményekkel jár. Kevesebb gyerek születik, mint amennyi a társadalom reprodukciójához szükséges, miközben a javuló életfeltételek következtében gyorsan nő a várható élettartam. Nemcsak kevesebben leszünk, de egyre öregebbek is. Magyarországon például a 65 éven felüliek aránya 21 százalékról 35 százalékra nő majd a következő harminc évben. A következmények drámaiak és hosszú távúak. Bonyolult és összetett, sokszor természetes társadalmi folyamatok rendszerébe kell beavatkozni ahhoz, hogy ez megváltozzon. Vagy alternatíva még a bevándorlók tömeges integrálása, és persze annak elfogadása, hogy elfogyunk, mint a gyertyaszál, ami – kell-e mondjam – elhagyott, üres szobában áll.
Mindezt – az okokkal és a következményekkel – már leírták és elprédikálták sokszor. Mégis az az érzésem, hogy miközben félrenézve nem veszünk tudomást arról, hogy a 21. század egyik legfontosabb (a klímaváltozáshoz és a technológiai evolúcióhoz fogható mértékű) társadalomformáló jelensége történik meg velünk, elmulasztjuk a kézenfekvő esélyét annak is, hogy a megoldás keresésében közösen új energiákat találjunk. Elég meghallanunk a „családpolitika” kifejezést, elolvasnunk a technicizált vagy ideológiailag fűtött elemzéseket a gazdasági hatásokról, az összeomló nyugdíjrendszerről, a kevesebb munkáskézről, az idősellátás költségeiről, esetleg az elvándorlók el- és a bevándorlók fejvesztéséről, máris előbújik belőlünk az iskolai tanévnyitók félig figyelő, közönyös diákja, rosszabb esetben a dühödt, politizáló troll.
Fényesebb a ráncnál a kard. Kár, hogy így van
Simó György
A magyar kormány, mint annyi minden másban, egy jó problémafelvetést követően mellbe böködő másra mutogatással kombinálva teremtette meg ennek a beszélgetésnek is a kereteit. A népességfogyás és az öregedés megoldandó kérdéseit gyorsan összekapcsoltuk néhány merev állítással a migráció kulturális elfogadhatatlanságáról, a család szerepéről, a magyarok sajátos természetéről. A mi „most vagy sohánk” kényszeresen kapcsolódik össze a „rabok legyünk vagy szabadok” dilemmájával, akár van értelme, akár nincs. „A Nyugat nem akarja fenntartani önmagát”, jelentette ki a miniszterelnök a budapesti Demográfiai Fórumon, szokás szerint nem tudomásul véve a tényt, hogy Olaszország kivételével a többi nagy nyugati országban a népesség csökkenésének aránya lényegesen elmarad a magyarétól.
Fényesebb a ráncnál a kard.
Kár, hogy így van.
Lehetne pedig ez nekünk, itt élő, mindenféle magyaroknak a legfontosabb beszélgetésünk egymással, egymásról, természetes szövetségben, mondjuk a következő évtizedeinkről. Beszélhetnénk azokkal, akik az elnéptelenedő, jobbára idősek által lakott falvakban már kicsiben megélték mindazt, ami nagyban az országra vár, vagy épp azokkal, akik hetven felett is tele energiával alakítják maguk körül a világot. Ez az egyik legbonyolultabb és legfelemelőbb probléma, amivel egy gazdaságilag, érzelmileg és érdekeiben összekötött emberi közösség – a nemzet, sőt ha úgy tetszik, minden nemzet – a maga létezése kapcsán összekapaszkodva foglalkozhat. Olyan téma lehetne, ahol az ellenzék és a kormány, népi és urbánus, fiatal és öreg normálisan ülhetne le együtt gondolkodni. Az elfogyni lassan kérdésére ugyanis csak egy normális válasz van: minden eszünket, energiánkat és ötletünket összeszedni annak érdekében, hogy élhető, erős és rugalmas társadalmat tartsunk fenn. Olyan országot, ami nemcsak örömmel itt tartani képes mindenkit, aki ide született, hanem befogadni és integrálni azt is, akinek kedve támad idejönni.
Egy olyat, ami csak a múltat akarja megbűnhődni, de nem a jövendőt.
A szerző a Day One Capital kockázatitőkealap-kezelő ügyvezető partnere.
A Forgó tagjai: Simó György, Pistyur Veronika, Tilesch György és Orbán Krisztián.
Amikor a gyülekezetében az Úrasztala nem illett stílusában a szószékhez, legyártatott egy passzolót a magánvagyonából. Máskor egykori iskolája diákjait küldte ki Amerikába tanulni, vagy laptopokat vett egy matekverseny győzteseinek. Legutóbb pedig kortárs gyűjteményt rakott össze Jézus életét bemutató műalkotásokból. Kovács Levente egykori teológus, ma bankszövetségi főtitkár az egyházi tized szerint adakozik, ahogyan szerinte egy elkötelezett polgárnak tennie kell. Meg is kapta ezt a különdíjat Az Év Filantrópja szavazásunkon.
Léhűtők, csavargók, kurvák, művészek és egy igazi Kurázsi mama Nagybányán, az első világháború végén. Románnak vagy magyarnak jó most lenni? És vajon meg tudja-e védeni magát egy kis közösség a rajta átsuhanó történelmi vihartól? Kályha Kati – avagy az erős nők – drámája a Radnótiban.
A hazai gyapjúfeldolgozó ipar megszűnt a rendszerváltás után – ezt az űrt töltené be egy fenntartható fonalbolt, a Kis Kos Műhely. Bárkit megtanítanak kötni is.
