Én Miska bácsinak hívom egyébként

A 9-es buszon ülök, úton vagyok Vitray Tamáshoz, aki hatvan éve mindenkinek jelent valamit ebben az országban. Mama, neked mi jut eszedbe Vitrayról? „A hangja maradt meg, volt benne valami mindentudás. De az a jóindulatú.” Anya, neked mi jut eszedbe Vitrayról? „Hát mi? Gyere, Egérke, gyere, kicsi lány.” Vajon hányan vannak még így vele?


Nekem az egyetem jut eszembe, ahova jártam. A televíziós műsorkészítő szak, amit ő alapított Horváth Ádámmal. És a tanáraim, akiket még ő tanított, és akik annyit idézték őt nekünk is, hogy szinte mitikus lénnyé épült a fejünkben. Sosem láttam élőben, sosem beszéltünk, és mégis csengenek a fejemben a mondatok, amiket ugyan tőle tanultam, de nem tőle hallottam. Mantrák, krédók, tanmesék a szakmában létezésről és boldogulásról. A személyiség erejéről, a természetesség és a természetesség látszatának különbségéről. A kontrollmonitor fontosságáról, a klisék felismeréséről. A tanulságot sosem mondjuk ki. Aki felülkerekedik, alulmarad. 


De most találkozni fogunk, és nekem kell őt kérdeznem. Aztán később kiderül: nem könnyű őt kérdezni. Kérdezgetni nem is lehet. Lerázza magáról az értelmezéseket, néha az érdeklődést is. „A riporterek nagy része úgy ül le, mintha komponálna, mintha egy mű készülne. Nem készül mű. Beszélgetni kellene csupán” – mondja aztán a beszélgetésünkben. Szerencsére még az elején. Beszélgetni sem könnyű vele, de nagyon jó, amikor sikerül.