A Magyar Államvasutak Nyugdíjintézete, Drechsler-palota, Balettintézet – és mostantól W Budapest Hotel. Az Andrássy út 25. neve és funkciója másfél évszázad alatt sokszor változott. Lechner Ödön és Pártos Gyula épülete majdnem húsz év hánykódás után menekült meg a pusztulástól, és szállodává alakult. Mi mutathatjuk meg először, mi fogadja majd a vendégeket.
Az Operaházon már az utolsó simításokat végezték, amikor a Sugár út túloldalán lévő telken hozzákezdtek egy bérház építéséhez. Finom díszítéseivel, nemes arányaival a szemközti épület méltó párjának szánták. A két tekintélyes épület tervezője a korszak talán két legmeghatározóbb mestere volt. A dalszínház építésze a pályája csúcsán lévő, 1814-ben született Ybl Miklós. Komoly irodát vezetett, és bár ezt az épületet tartjuk az egyik fő művének, ekkorra már sok jelentős templomot, kastélyt és palotát tervezett meg, mellesleg párhuzamosan folyt a Várbazár építése is.
A nála egy generációval fiatalabb, 1845-ben született Lechner Ödön tehetséges, de még pályája elején járó építésznek számított. Három évig tanult Berlinben, többek között Pártos Gyula társaságában, közös tervezőirodát is nyitottak, és több épületet terveztek együtt. Lechner ezután Franciaországban dolgozott. Csak az 1870-es évek végén tért haza, miután több mint három évig műemléképületek, egyebek mellett reneszánsz kastélyok felmérésében és felújításában vett részt.
Lechner szellemében „Lechnernek hazatérve nagy ambíciói voltak. Egyedi stílust kezdett kifejleszteni, és elkezdte tapogatni, hogy ki tud-e ebből alakítani egy nemzeti építészeti formanyelvet. Ezen az épületen már megjelentek a keleti elemek, például a szamárhátívek is, amivel a francia reneszánsz finomságát is meghaladja. Amit itt alkotott, az egyedi és megismételhetetlen lett. De nemcsak a formákkal kísérletezett, hanem az anyagokkal is. Elkezdte történelmi stílusú épületekbe beépíteni a modernnek számító cementet, műkövet, acélt. Hatalmas innovátor volt, így ebbe a gondolatiságba nekünk is könnyű volt belehelyezkednünk, kicsit talán felszabadító is. Amikor egy nehéz probléma megoldásán dolgoztunk, sokszor azt a kérdést tettük fel magunknak, hogy mit csinálna Lechner?” – mondja Bánáti Béla építész, a Bánáti + Hartvig Építésziroda egyik alapítója, a rekonstrukció vezető tervezője.
Maroknyi csapat köteleződött el az alig háromszáz fős, mélyszegénységben élő település, Bódvalenke mellett, hogy a legifjabb generációnak megmutassa a hosszú távra tervezést, a falun kívüli lehetőségeket és a tanulás erejét.
„Ma is nevetnem kell, ha az első alkalomra gondolok, amikor Tolmival ketten, két IKEA-s zsáknyi játékkal, félnapos utazás után megérkeztünk a faluba, hogy akkor mi most megváltjuk a világot. Nem tudom, honnan volt annyi erőnk, hogy mi azon a hétvégén tényleg minden gyerekkel játsszunk egy kicsit. Nyolcvan-száz gyerek él a faluban” – mondja Kocsis Zsófia, a Juszt-is Teszünk! Alapítvány egyik létrehozója. (Négyen vannak az alapítók, a többiek: Balázs Erzsébet, Szil Péter és Szil Tolmi). Izzó tekintettel, óriási szeretettel meséli, mit is csinálnak a többi önkéntessel havonta egy-egy hétvégén és a nyári táborokban az alig több mint 250 fős, szinte száz százalékban romák lakta kis borsodi faluban, Bódvalenkén, ahol a legtöbb ház közművesítve sincs.
ADAKOZOL? Minden hónapban írunk egy szervezetről, amit szerintünk érdemes támogatni. Miért teszünk így? Mert Magyarországon kevesen élnek jól (a jól élők közül sokan olvassák a Forbest), de nagyon sokan küzdenek mindennap. Ez így igazságtalan, és mindenkinek van egy kis felelőssége benne.
Zsófi sohasem tervezte, hogy egy mélyszegénységben élő faluba fog szenvedélyből ingázni hol Budapestről, hol tanulmányai miatt Pécsről a cigány gyerekekhez. De amikor 2016-ban meghívást kapott egy ismerősén keresztül az Új gyerektábor Bódvalenkén Facebook-csoportba, valami elkezdődött, aminek azóta se szakad vége. „Különleges érzés, amikor személyes, bensőséges kapcsolat alakul ki egy gyerekkel. Attól kezdve már nem tudod nem csinálni. Mostanra minden ismerősömnek a könyökén jön ki Bódvalenke. A barátaim körében megszületett a bódvalenkés ivójáték. Valahányszor kiejtem a számon a falu nevét, mindenki iszik az italából. Sajnos nagyon bele tudok jönni a mesélésbe, ha hagyják.”
Az első nyári gyerektábort Szil Tolmi óvónő indította el. Eredetileg egy másik csoporthoz akart csatlakozni, ők viszont épp abbahagyták a munkát a törpefaluban. Tolmi nem akarta magára hagyni a gyerekeket, hamar új csapatot verbuvált, ebbe csöppent bele Zsófi. A tábor után elkezdtek havonta egy hétvégére eljárni Bódvalenkére. Az első hétvégén a két huszonéves lány végigjárta a falut, bekiabáltak a gyerekekért, és kikérték őket a szülőktől. Ez fizikai teljesítménynek sem utolsó, de idővel kitapasztalták, hogyan tehetik könnyebbé a munkájukat. Ma már ugyanúgy, ahogy az egyhetes nyári táborokban, a hétvégenkénti programokban is idősávokra vannak beosztva a korosztályok. A legkisebbekhez házhoz mennek, a többiek az alapítvány házának kapujára kihelyezett papírokon olvashatják, mikor jöjjenek játszani a készségfejlesztő játékokkal. A legidősebb, akivel foglalkoznak, huszonegy éves.
„Különleges érzés, amikor személyes, bensőséges kapcsolat alakul ki egy gyerekkel. Attól kezdve már nem tudod nem csinálni.”
A fiúk a kőműves- és ácsmunkát ismerik Önkénteseik közt van nyugdíjas kutató fizikus, középiskolai tanár és pszichológus is, hétvégente személyesen mennek le játszani, szabad idejükben korrepetálják, tanítják, segítik a gyerekeket online és a helyszínen, vagy követik a helybéli két önkéntes anya munkáját. Utóbbiak egyike a pesti önkéntesek által tartott órákon segít, a gyerekek keze alá dolgozik a számítógép előtt: megosztja a képernyőt, ha arra van szükség, eléjük teszi a füzetet, ceruzát. A másikuk az elsős és másodikos diákok egyéni kompetenciafejlesztő foglalkozásainak, a Napközinek a koordinálásában vesz részt.
„Két olyan embert választottunk, akiben megbíznak a faluban, és megbízhatunk mi is. Nála a laptop, a nyomtató, fontos, hogy tisztelet övezze a közösségben.” Zsófi büszkén meséli, hogy az elsősök tanítását koordináló helyi önkéntes úgy döntött, leérettségizik. Bódvalenkén a befejezett középiskola különleges dolognak számítana. Ezeknek a hátrányos helyzetű gyerekeknek nagyon gyenge a kapcsolati tőkéjük, ezért tesz nekik különösen jót, amikor IKSZ-es (iskolai közösségi szolgálatos) középiskolások jönnek hozzájuk, hogy meséljenek a terveikről, a továbbtanulásról. „Nagyon nem ismernek szakmákat, mert be van szűkülve a mozgásterük a falujukra meg a közeli településekre, ahova iskolába járnak. A lányok női szabóban, virágkötőben, bolti eladóban gondolkodnak, a fiúk a kőműves- és ácsmunkát ismerik.”
Ezért is viszi őket minden évben jutalomkirándulásra a kampányokkal összegyűjtött pénzből, illetve a Visfontis osztrák egyesület és más civil támogatók segítségével. „Most még nem tudjuk, miből lesz idén kirándulás, csak az a biztos, hogy lesz – mondja Zsófi. – Ezt nem vonhatjuk meg tőlük. Egyszer egy kislánnyal sétáltam Miskolcon, az egyik ilyen kiránduláson. Azt mondta, nélkülünk a tábor és ez a nap sem lenne. Akkor nem lenne mire várniuk egész évben.”
Az elsős-másodikosokat minden évben a miskolctapolcai Maya Játszóparkba viszik. A játéktérbe a felnőttek nem mehetnek be, a kicsik bent középosztálybeli gyerekekkel találkoznak és játszanak együtt. „Olyan jó látni, hogy már összebarátkozva jönnek ki. Ilyen korban még nem ismerik a rasszizmust.” A nagyobb iskolások kirándulásához az online órákon és programokon való minimális részvétel a feltétel, őket idén Lillafüredre viszik.
Juszt-is teszünk! Alapítvány a Hátrányos Helyzet Csökkentéséért Az alapítás éve: 2016 óta működik, 2018-tól bejegyzett alapítvány A csapat: 35 aktív önkéntes Éves költségvetés: kb. 5 millió forint Mit kezdenének 10 000, 100 000 és 1 000 000 adománnyal? 10 000: Egy hétvégi foglalkozásuk kézműves-alapanyagait vásárolnák meg. 100 000: Egy táborban a kézműves foglalkozások alapanyagainak árát és a gyerekek étkeztetését fedezné. 1 000 000: A kert kialakítására költenék.
Az év közben jól végzett munkáért, egy-egy hétvégi rendrakásért, szorgalomért Jusztis-pontok járnak a gyerekeknek. Amikor az önkéntesek megérkeznek a hétvégére, kinyitják a „bazárt”, ami tele a felajánlásokból vagy a saját pénzükből vett ceruzákkal, sminkcuccokkal. „A pontokat nyilván apróságokra is elkölthetik, de a célunk az, hogy a gyerekek megtanuljanak hosszú távra tervezni. Bódvalenkén jellemzően napról napra élnek az emberek. De ketten is voltak nemrég, akik egy éven át gyűjtögettek, hogy »megvegyenek« egy-egy biciklit. Na, ezért megérte. Ilyenkor érzem, hogy elérheti a célját a projektünk.”
Az alapítvány 2019-ben megvásárolt egy helyi házat, így már ott tarthatják a foglalkozásokat, és ott szállnak meg a lejáró önkéntesek. Tavaly elkészült a tető, most a kertet rendezik. Az egész település lápos területen fekszik, egy nagyobb eső után használhatatlanná válik a telek, szeretnének biztonságos környezetet kialakítani. Az alapítvány bekerült a BME programjába, és a lakóépülettervezési tanszék hallgatói tervet dolgoznak ki az udvar fejlesztésére. „Az volt a kitételünk, hogy csak úgy vállalják el, ha egyszer eljönnek hozzánk önkénteskedni. Hogy lássák, mire van itt szükség, ne hiperszuper, de számunkra használhatatlan és életveszélyes dolgokat tervezzenek.” A kurzus vége egy egyhetes építőtábor lesz, magára az anyagköltségre és anyagokra még javában gyűjtenek, várják a felajánlásokat. „Az is sokat segít, ha valaki mondjuk kétméternyi kerítéshez szükséges nyersanyaggal tud segíteni, vagy akár csak egy Budapest–Bódvalenke-fuvarral járul hozzá.”
Zsófi szerint akkor lesznek igazán látványosak a változások, amikor a második generációt kezdik tanítani. „Mi már attól boldogok lennénk, ha minden generációval egy picit előbbre lépnénk. Ha a mostaniaknak át tudjuk adni, miért fontos a tanulás, az ő gyerekeiknek talán már lesz otthon egy zuguk, ahol tanulhatnak. Ezt csak velük, partnerként érhetjük el.”
2009-ben, három hónappal azután mentem Bódvalenkére, hogy elkészültek a freskók a házfalakon. „Széles szárnyú angyal röpül színes pónilovak között” – jegyeztem fel a kedvenc festményemről. Akkoriban a falubeliek nem voltak biztosak benne, hogy valóban fejlődést, fellendülést hoznak a színes freskók, de úgy tűnik, közel tizenöt évvel később is remek emberek tevékenykednek értük a településen.
Két dolog, ami mindenkiből kihozza a pénzgurut. Ezért is érdemes pár dolgot tisztába tenni, nehogy megégesd a kezed. Pörög rendületlenül a Forbes.hu, mutatunk három (vagyis négy) izgalmas anyagot.
A villányi borvidék egyik legismertebb családja és
márkaneve igazi szép, klasszikus
Forbes-történet. Indul a borkedvelő Opával, folytatódik az ambiciózus vővel, Gere Attilával, és tart a maga természetességében méltó utóddá növő lánynál. Gere Andrea nem borásznak készült, de zsigereiben hordozta a bor és a szőlő szeretetét, szinte észrevétlenül vette át a stafétát, és fogadtatta el magát a szakmabeliekkel. Egy húszéves, organikus generációváltás utolsó momentumainál járunk.
Van, aki a Nem akarok beleszólni trióból ismer, más a Vegamama csatornádról, vagy akár a mesekönyvedről. A Banán és a cserebere is kicsit a fenntarthatóságról mesél. Nem lehet könnyű mindig újat mondani. Nem unod néha a zöld témát?Magamat szoktam néha unni. (Nevet.) Az a nehéz, hogy ha belemegyek a konkrétumokba, akár hatórásra is nyúlhat egy vidó vagy interjú, ha meg a felszínen maradok, könnyen megreked azon […]
Idén tizenöt éves a Mito, ami egy pár tucat fős kommunikációs ügynökségből nőtte ki magát a nemzetközi ügyfélkörnek dolgozó Mito Grouppá. Magyarországon eleinte bankok, telekommunikációs vállalatok reklámjaiért feleltek, mára az önálló üzletági cégek digitális kampányokat vezényelnek le Ázsiától Amerikáig, légitársaságok és lottótársaságok online jelenlétét alakítják ki, ikonikus márkák stratégiáját és összetett lojalitásprogramokat gondolnak újra. Bárkivel […]
