„Egy éve kezdtem el írni a könyvet. Már tartott az orosz–ukrán háború, épp véget ért a covid, minden vállalatvezető tanácstalanul néz körbe, amiért nem érti a világot, amiért összedőltek az ellátási láncok, jött az infláció, a HR-problémák, a fogyasztók pénze elfogyott… Amikor mindenki épp azt gondolja, hogy eljött az Armageddon, belefutottam egy olyan családtörténetbe, amelyik nem egy válságot túlélt már. A napóleoni háborúkat, a kolerát, a 19. század forradalmait, a krími háborút, az első világháborút, a gazdasági válságot, a második világháborút… és végül az államosítás állította meg őket.”

Iglódi Csaba újságíróként kezdte, az utóbbi években személyes vezetői tanácsadással foglalkozik, tavaly pedig úgy döntött, megírja élete első könyvét, méghozzá a Dreher családról. A regény alapját a sörfőző dinasztia négy generációjának kulcsfigurái ihlették, de természetesen az olvasónak nem derül ki, hogy mi az, ami a valóságban is megtörtént velük. Csaba hagyta, hogy a szereplői vezessék a tollát, de a Dreherek másfél évszázados története a fikciós elemek nélkül is meglehetősen izgalmas.

„A 30-as években Dreher Jenő volt az ország egyik leggazdagabb embere, a ti listátokon is biztosan ott lett volna az első háromban. 1949-ben aztán nincstelenül halt meg. Megvan a történetükben az a bizonyos közép-európai balsors.”

Csaposból vállalkozó
„Ezek csak a legfontosabb díjak, ennél természetesen jóval több van” – mondja Török Róbert történész-főmuzeológus, és a háta mögé int, néhány egymás mellett sorakozó, fényesre suvickolt trófeára. A Dreher kőbányai telephelyén, a Söripari Emléktár Dreher Sörmúzeumban vagyunk. Róbert olyan büszkeséggel beszél a cég elmúlt másfél évszázadban elért sikereiről, mintha nem is mint főmuzeológus vezetne körbe, hanem mint egy sok mindent megélt vállalatvezető.

Dreher Antal 1854-ben vetette meg a lábát Kőbányán, de a cég története már jóval hamarabb elkezdődött. A két világháború között a Dreher család sörgyárainak több mint hetvenszázalékos piaci részesedése volt, a vállalkozás aranykorában csaknem nyolcezer embert foglalkoztattak az egykor még kőbányákat rejtő vidéken. Nem csoda, hogy Török így foglalja össze az egyórás tárlatvezetést: „Ami a magyar söriparban történt, az mind itt történt.”
Bár a márkáról sokaknak a sörkirályként is emlegetett idősebb Dreher Antal juthat elsőre az eszébe, a dinasztiát nem ő, hanem még apja, Franz Anton Dreher alapította. „Franz Anton Dreher, az alapító, idősebb Dreher Antal, a sörkirály, ifjabb Dreher Antal, az innovátor és Dreher Jenő, az egyesítő, aki mindent megtett azért, hogy fennmaradjon a birodalom” – sorolja Török a Dreher-dinasztia főszereplőit.

Franz Anton Dreher vendéglőscsaládba született a baden-württembergi Pfullendorfban, a család falusi főzdéjében tanulta ki a sörfőzést. De ennél többre vágyott. El is indult, de nem nyugatra, hanem az akkori hagyományoknak megfelelően keletre. Egy ideig csapos volt, míg az 1760-as években sikerült kibérelnie a Bécs mellett lévő klein-schwechati sörfőzdét, amit még jóval korábban, 1632-ben hoztak létre. A sörfőző kezdeti szárnypróbálgatásaiból végül egy cég is kinőtt, miután 1796-ban megvásárolta a kisvárosi sörházat. A tőkét a sörfőzés első éveiből, illetve felesége hozományából teremtette elő.

Jó ideig úgy tűnt, hogy a helyi szakmai körökben hamar nagy tiszteletet kivívó Franz Antonnak nem lesz örököse, végül hetvenöt éves korában megszületett fia, Dreher Antal.

„Nem volt olyan kúra, amelynek Franz Anton ne vetette volna alá magát, nem volt olyan étrend, amit ne tartott volna be szigorúan, és nem volt az a babona, amelyben ne hitt volna körömszakadtáig, hogy végre fia születhessen. Férfierejének ugyan nem volt híján, de az eszével tudta: kifogyhat az időből. Nemzőképessége korlátlan, élete azonban véges. Tették azt, amire esküdtek: összebújtak és ölelkeztek. Hogy szaporodjanak és sokasodjanak. Minden hónapban kivárták a megfelelő napot, a javasasszony és a doktor rendelésének megfelelően. Sokáig mozdulatlanok maradtak a beteljesülés után, hogy az Isten nyugalomban végezhesse a dolgát.

A Magasságosnak azonban hosszú éveken át számos más teendő előbbre való volt, mint hogy meghallgassa a Dreher házaspár fohászát. Aztán egyszer csak, végtelennek tűnő, idegőrlő évek után, Katharine méhében újra megfogant a mag.” (Részlet a regényből.)

Antal tízéves volt, amikor édesapja meghalt, de a sörfőzést csak évekkel később kezdte el kitanulni. Ausztriában, Bajorországban, sőt London legnagyobb sörgyárában is megfordult. Egy fennmaradó anekdota szerint ide nem csak a tudásvágy vitte el: Antal és barátja, Gabriel Sedlmayr, a Spaten sörgyár alapítója készítettek egy üreges botot, amibe napközben titokban sörmintát is vettek (Gabriel ügyeskedett a pálcával, Antal közben őrködött). A mintákat esténként elemezték ki, majd jegyzeteket készítettek. Hogy az Angliából elcsent tudást végül melyik sörükben kamatoztatták, arról nem szól a fáma; Antal 1836-ban, huszonhat évesen vette át édesanyjától az apja alapította céget és a kétszáz éves üzemet.

Dreher Antal munkássága jóval túlmutatott azon, hogy pusztán a családi hagyományokat vigye tovább – nemhiába ragasztották rá a sörkirály jelzőt. Jelentős fejlesztéseket vitt véghez az üzemben, bevezette az alsó erjesztésű bajor technológiát, 1841-ben pedig végleg sikerült lenyűgöznie a szakmát egy új sörtípussal. A bécsi malátából főzött, félbarna ászoksör (lagerbier) hamar népszerű lett Schwechaton túl is.

Miért éppen Kőbánya?
A környéken a 13. században kezdődött meg a mészkő kitermelése, hogy kőből építsék újjá a tatárjárás során elpusztított várost. A kitermelés a 19. században annyira felpörgött, hogy a bányák már kezdtek életveszélyessé válni, mígnem az 1890-es években megszüntették a bányászatot. „Részben azért jöttek ide a Dreherek, mert Pesten nagyon jó minőségű a víz, ami a sörfőzés alapanyaga – mondja Török Róbert. – Emellett húsz-harminc kilométer hosszan húzódik alattunk a pincerendszer, állandóan 12-13 fok van, ami ideális az árpa csíráztatásához, a malátagyártáshoz és a sör erjesztéséhez.”

Antal gyakran megfordult Budán, Pesten és az akkor már jónéhány korszerű főzdét rejtő Kőbányán. A lagerbierből nagy mennyiségben szállított Magyarországra is, így egyértelmű volt számára, hogy a kőbányai sörök konkurenciát jelenthetnek. Az 1850-es években ezért földbirtokot és pincét vett a vidéken, hogy itt is létrehozzon egy modern sörfőzdét. Néhány évvel később aztán eladóvá vált a szomszédos Kőbányai Serház, amire – az egyébként Török Róbert elbeszélése alapján „őrületesen hegyrajongó és túrázó” – Dreher Antal azonnal lecsapott.
1863-as hirtelen halála megakasztotta a kőbányai telephely fejlesztését, főleg, hogy a történelem megismételte magát: ismét egy kiskorúnak kellett volna a cég élére kerülnie. Ifjabb Dreher Antal tizennégy éves volt apja halálakor, és rögtön három országban is örökölt gyárakat, a schwechatit, a Csehországban lévő michelo­bit és a kőbányait. Apja munkatársai, August Deiglmayer Ágoston és Aich Ferenc egyengették a sörfőzdék útját – utóbbi ifjabb Dreher Antal nagybátyja és egyben gyámja is volt. Mire az örökös átvette a cégirányítást, a gyárak már évi százezer hektoliter sört gyártottak.

Létrejön a részvénytársaság
A fejlesztések a sörkirály fiától sem álltak távol. Irányítása alatt vált a kőbányai gyár az ország legnagyobbjává, és alapított egy negyedik gyárat is, Triesztben. Precizitását, következetességét és ambícióját bármelyik mai cégvezető megirigyelhetné. Több telket is megvett a gyár közelében, 1890-re már csaknem százezer négyzetméter pincéje volt. Igyekezett megfelelni a HR-szempontoknak is, lakóházakat építtetett, és gondoskodott az idénymunkások elszállásolásáról is.

Emellett a kapacitásnövelést is okosan tervezte meg, például rengeteg új kutat fúratott, hogy a vízhiány semmiképp se okozzon problémát a termelés során. Sikerült jégvágási engedélyt is szereznie a várostól, így egész nyáron tudták szállítani a jó minőségű sört olyan távoli helyekre is, mint a Havasföld vagy a Balkán. Tizenöt év alatt sikerült megduplázni a kapacitást (kétszázezer hektoliterre), 1890-re a termelési kapacitás és a terület is szinte elérte az ausztriai anyagyárét. 1905-re egy sor újabb fejlesztéssel (új malátaaszaló, levegőbefúvásos malátagyár, új főzőház építésével) megint csak szintet lépett a sörgyár.

A Dreher mint márkanév eleinte hivatalosan még nem létezett. Idősebb Dreher Antal különleges lagerbierjeire elkezdtek Dreher sörként hivatkozni, és ezen a néven nyert díjat az 1867-es Párizsi Világkiállításon is. A védjegyet végül 1889-ben jegyezték be a bécsi kereskedelmi és iparkamaránál, és nemcsak az osztrák, hanem a kőbányai termelésű sörökre is vonatkozott.

Ifjabb Dreher Antal mindhárom fiát (Antal Jenőt, Jenőt és Tivadart is) bevonta a cégbe, amit 1905-ben részvénytársasággá alakított át. A kőbányai gyárat középső fia, Jenő vette át, ő beházasodott egy másik nagy „sörös” malátagyártó svájci dinasztiába, a Haggenmacher családba.

„A valláskülönbség alóli felmentés megszerzése fáradsággal járt, de a szív és az ész parancsa erősebb volt, mint az, ami szétválaszthatta volna őket. A szív parancsát nem kellett magyarázni. A fiatalok sokadik látásra ugyan, de egymásba szerettek. Talán nem olyan hévvel és szenvedéllyel, mint Jenő apja és Katharina, de tiszta szívvel és igaz szerelemmel szerették egymást. Az ész parancsa egyben a vagyon szava is volt.”

Két évvel később a kőbányai részt önálló részvénytársaságba szervezték, a nem túl rövid, Dreher Antal Serfőzdéi Rt. Budapest-Kőbánya nevet kapta. Bár a gyárat menet közben akkorára bővítették, hogy elméletben akár egymillió hektoliter sört is termelhetett évente, ezt sohasem érték el. A legtöbb sört 1914-ben főzték, több mint 660 ezer hektolitert. A kőbányai sörváros többi főzdéje is virágzott, a világháború előtt a Dreher, a Részvény, a Haggenmacher, a Polgári és a Fővárosi sörfőzdék a hazai piac kilencven százalékát látták el söreikkel.

Konyak, tej, csoki, szálloda
A világháború alatt a kereslet jelentősen visszaesett, a gyár egy része pedig mint hadikórház működött. A gyárak takaréklángon és az alapanyaghiány miatt romló minőségben folytatták a termelést, de a régi pályára már nem tudtak visszaállni a háború után sem. A Trianon utáni új országhatárok kettévágták az addig kialakított cégműködést: hiába maradtak országhatáron belül a gyártókapacitások, a fogyasztói réteg nagy része már a határon túl élt. A túlélés érdekében a Dreher, a Részvény és a Haggenmacher úgy döntöttek, összevonják tőkéjüket, létrehozva a Dreher konszernt, más néven a „Concentrációt”. A termelés viszont nem a névadónál zajlott tovább, hanem a tulajdonukban lévő modernebb Részvény üzemeiben, ahol ma is főzik a sört.

Ifjabb Dreher Antal összesen ötven éven át vezette a családi vállalatot, végül hetvenkét éves korában, 1921-ben halt meg. Legidősebb fia, Antal Jenő lépett a helyébe, de néhány év múlva ő is elhunyt, így a cégbirodalmat az egyetlen, még élő fiú, Jenő örökölte. Ő volt az, akit húsz évvel korábban apja megbízott a kőbányai egység igazgatásával.

„Jenő a háború alatt megszállottan dolgozott. Egyetlen célja volt: életben tartani a vállalatot. Sejtette, hogy a sörfogyasztás kezdeti növekedése csak átmeneti lesz. Ügyesen használták ki a hazafias érzelmeket – persze a piac többi szereplőjével együtt –, de a hirtelen megjelenő új márkák, mint a Honvéd sör, a Somogyi virtus vagy az a plakát, amelyen ez a szöveg szerepelt: »Távirat. Tavasz részvénysör megérkezett, az ellenség megadta magát«, csak pirruszi győzelmet jelentett.”

Jenő arra jutott, továbbra is a magyarországi termelésre koncentrál, és túlad a külföldi gyárakon. 1926-ban eladta a dédapja által megszerzett schwechati sörgyár részvényeit, két évvel később pedig a trieszti és a michelobi sörgyárakat is. A vételárból bősz fejlesztésekbe vágott.

Dreher Jenő a sörtermelés csökkenése miatt úgy kiszélesítette a cégbirodalom portfólióját, hogy azt sok mai milliárdos is megirigyelné. Jelentős mértékű malátagyártásba és -exportba vágott, és létrehozott egy csokoládégyárat (Dreher-Maul Csokoládégyár, később Duna Csokoládégyár), egy konyak- és likőrgyárat (Dreher-Fockink Konyak- és Likőrgyár), valamint kialakított textilüzemet, tehenészetet és tejgazdaságot is. A leszerelt Haggenmacher sörfőzdében pamutfonó üzemet hozott létre, és belekóstolt a szódavízgyártásba is. A szállodaiparba is betette a lábát, a Concentráció három nagy hotel többségi tulajdonosa volt, a Hungária Nagyszállóé, a Ritzé és a Nemzeti Szállodáé.

Mindegyik Dreher nagyon szerényen élt, és sokat jótékonykodott, pedig ekkorra a család a legnagyobb hazai adófizetők közé tartozott. Dreher Jenő Weiss Manfréd örökösei után a második legvagyonosabb ember volt húszmillió pengősre becsült vagyonával.

A válság miatt 1933-ra a hazai sörpiac gyakorlatilag összeomlott. A sörfogyasztás az első világháború előtti tizenhat literről évi fejenkénti két literre, azaz összesen évi 160 ezer hektoliterre esett vissza. A válság újabb összefonódásra sarkallta a tulajdonost: 1933-ban Dreher Jenő felvásárolta az Első Magyar Részvény Serfőzde és a Haggenmacher összes részvényét, ez a két cég tehát beolvadt a Dreher gyárba. Az így létrejött, szintén nem egyszerű elnevezésű Dreher – Haggenmacher – Első Magyar Részvény Serfőzde Rt. az ország nyolcadik legtőkeerősebb vállalata volt, a magyar sörpiac hetvenöt százalékát birtokolta.

A 30-as évek második felében rövid ideig sikerült is fellendíteni a céget, de a II. világháború újra megtépázta a csoportot. A kereslet beesett, a munkaerőt besorozták, a gyárak területére betört a hadiipar, a pincékben repülőgépmotor-összeszerelő hadiüzemet létesítettek. A háborúban a Dreher létrehozott egy vöröskeresztes hadikórházat a hazatérő sebesültek és rokkantak számára, a háború után pedig vízzel és árammal látta el a környékbeli lakosságot és a Maglódi úti kórházat.

A sörgyártás 1945 júniusában indult be újra, de Dreher Jenő nem örülhetett sokáig. Három évvel később meghozták a törvényt a száznál több munkavállalót foglalkoztató vállalatok államosításáról. Dreher Jenő saját kezűleg írta alá az államosítás tudomásul vételét, és sok cégvezetőtársával ellentétben nem is menekült el külföldre, egy évvel később, 1949-ben Magyarországon halt meg. Halálával férfiágon nem maradt több Dreher, felesége, Haggenmacher Berta Lujza és két lánya, Mária és Anna Mária családostul elhagyta az országot, és többet nem foglalkozott a söriparral. A Dreher név legközelebb 1987-ben bukkant fel újra, amikor a Kőbányai Sörgyár ismét piacra dobta a Dreher söröket.

Elfelejtjük a hús-vér embereket
A rendszerváltás után kiírt zárt körű tenderen a Dél-Afrikai Sörgyárak (South African Breweries – SAB) lett a befutó. Az akkoriban a világ ötödik-hatodik legnagyobb sörgyártó konszernjének számító gigavállalat lett az addigra már Kőbányai Sörgyár Rt. nevet viselő vállalat új tulajdonosa, és a márkanevet is megvásárolta Dreher Jenő leszármazottjaitól. Tíz évvel később újabb változás volt a tulajdonosi struktúrában, miután a SAB egyesült az amerikai Miller Brewing Companyvel. 2017-ben aztán az amerikai Anheuser-Busch InBev felvásárolta a SABMillert, de az Európai Bizottság kikötötte, hogy az üzlethez utóbbinak el kell adnia a kelet-közép-európai portfólióját. A pakk új tulajdonosa a több mint száz országban jelenlévő, japán Asahi Group Holdings lett.

„A felejtés ellen akartam írni – mondja Iglódi Csaba. – A Dreherre mint márkára emlékszünk, de elfelejtjük, hogy hús-vér emberek álltak mögötte, négy generáció ívelt át százötven évet. A Dreherek egy startupból építettek fel egy birodalmat. Skáláztak termékoldalon, skálázták földrajzilag, az értékláncban új pozíciókat szereztek, részt vettek a nyersanyaggyártásban és a mezőgazdasági termelésben, később a kereskedelemben is. Egy csomó forradalmi újítás és technológia fűződik a nevükhöz. Azt akartam elérni, hogy emlékezzünk ezekre az iparbárókra.”

A cikk megírásában a tárlatvezetés mellett a Drehertől Dreherig – A Dreher család és a 165 éves sörgyár kalandos története című kiadvány volt segítségemre.