Fahidi Éva tizenkilenc éves volt, amikor családjával haláltáborba hurcolták, majd szüleit és kishúgát gázkamrába vitték. Bár ő megmenekült, ötvenkilenc év kellett, hogy elhatározza, visszamegy Auschwitzba, és szembenéz a múltjával. Éva mára a holokausztemlékezet egyik legfontosabb alakja lett, két könyvet is írt, életéről film és táncelőadás készült.
Kedvenc, barna karfás szófáján ül, büszkén mutatja emléktárgyait és családi fotóit. Ez a legkedvesebb szeglete a lakásnak, innen az egész szobát belátja, és szerelme, Bandika (90) is csak egy karnyújtásnyira van. Éva a kilencvennyolcadik évében jár, de mosolyában még mindig gyermeki játékosság bujkál. Elegáns manikűrt és sminket visel, hevesen tiltakozik a magázási kísérletem ellen, az interjú után pedig tornázni fog. Azt állítja, hogy már nem úgy megy, mint pár éve, amikor még a Tünet Együttes Sóvirág című táncelőadásával turnézott, de nem hiszek neki. Szerintem száz fölött is meglesz az a spárga.
Szoktál még táncolni? Táncolni nem szoktam, de tornázni muszáj. Kétnaponta. Amikor a Sóvirágot próbáltuk a Tünet Együttessel, még aktívabb voltam, Cuhorka Emese, a táncpartnerem inspirált. Gyönyörű, finom volt vele a munka. Minden istenáldott nap próbáltunk, aztán vége lett, mert Emese elment babázni. Én még folytattam volna. Most már kicsit ellustultam, inkább csak nézek. Ahova lehet, megyek, főleg koncertre meg táncszínházba.
Pedig úgy tudom, az Auschwitzban történtek után hosszú ideig nem tudtál zenét hallgatni. Hát persze! Nagyon meg voltam sértve, a zenére haragudtam a legjobban. Még egy fekete lemezt se vettem magamnak. Nekem a zenére lett volna beállítva az életem, zongorista akartam lenni, de annyira fájt a gerincem a táborban való sok cipeléstől, hogy nem tudtam többé ülni. Pedig egy zongoristának öt-hat órát kell naponta ülnie, ha fejlődni akar.
Írta: Orbán Krisztián Az üzleti élet iránt érdeklődő magyar fiatalok előtt álló legnagyszerűbb karrierlehetőségről a döntő többség még csak nem is hallott. Ez részben érthető is, még a legjobb esetben is csak néhány százuk tudja majd bejárni ezt a pályát. Első hallásra sincs benne semmi szexi, se ingyen specialty kávé, se világmegváltó blabla, se a nevetséges ígéret, hogy tíz […]
Írta: Orbán Krisztián
Az üzleti élet iránt érdeklődő magyar fiatalok előtt álló legnagyszerűbb karrierlehetőségről a döntő többség még csak nem is hallott. Ez részben érthető is, még a legjobb esetben is csak néhány százuk tudja majd bejárni ezt a pályát. Első hallásra sincs benne semmi szexi, se ingyen specialty kávé, se világmegváltó blabla, se a nevetséges ígéret, hogy tíz év múlva milliárdos leszel. Pedig jó lenne, ha tudnának róla, csak azoknak sikerülhet, akik elég hosszan és kitartóan készülnek rá.
Itthon mintegy másfél ezer olyan hazai tulajdonú magáncég van, amelyik évente legalább félmillió euró készpénzt (free cash flow) termel. Ez minimum három–ötmillió euró vállalati értéknek felel meg. A legtöbb vállalkozásnak legalább tíz, de inkább húsz–harminc évbe telik, amíg ezt a szintet eléri. Tehát annak, aki a nulláról indul, munkával töltött éveinek nagy része arra megy rá, hogy eljusson ide. Ezen a vállalati szinten már valószínűleg van fenntartható üzleti modell, és van valamifajta, a vállalkozón túlmutató szervezeti kompetencia is. Egy ilyen cégben a rákövetkező húsz évben a megfelelő tulajdonosi és menedzsmenttudással teljesen reális lehet a készpénztermelő képesség öt–tízszerezése, ami minimum húszmillió eurós vállalati értéknek felel meg.
A húszas éveikben járó magyar fiatalok közül több százan reálisan ambicionálhatják, hogy a következő két évtizedben ilyen vállalatot vásároljanak, majd az azt követő húsz évben kiaknázzák a bennük rejlő potenciált. Ez egyszerre jelenthet szabadságot, értelmes munkát és anyagi függetlenséget. Szabadságot, mert a saját vállalatát építő ember minden fontos kérdésben maga dönt, a kapitalista hierarchiában nincs felette senki. Értelmes munkát, mert a feladata az építkezésről szól, arról, hogy a környezetében emberek tucatjainak, esetleg százainak boldogulását biztosítsa, és a szélesebb közösség sorsát alakítsa. És természetesen anyagi függetlenséget, mert húszmillió eurós vagyonnal a maga ura lehet bárki.
Ez a vállalatvásárlási ambíció azért lehet reális, mert közeledik az az időszak, amikor a 90-es években induló vállalkozók tömegesen teszik le a lantot. Bár elméletileg mindenki a családjában tartaná az egy élet munkájával felépített vállalatot, az ezzel foglalkozó felmérések szerint ez csak az esetek körülbelül húsz százalékában sikerül. A többiek vagy eladják, vagy bezárják a boltot.
Ezeket a cégeket – főleg a kisebbeket – azonban nagyon nehéz eladni. Rendszerint ugyanis minden az alapító-tulajdonos körül forog. Bár van egyfajta menedzsment, de az csak a mindent tudó és kontrolláló vállalkozóval együtt működőképes. Ilyen céget csak olyasvalaki vehet meg, aki vállalja, hogy átveszi az előző tulaj szerepét. Azaz heti öt-hat napban, napi tizenkét órában foglalkozik az ügyekkel. Mindezt ráadásul helyben, az eredeti lakóhelyétől távol kell tennie. Ergo a vevők nem fognak tolongani, ami azt jelenti, hogy tisztességes áron meg lehet majd vásárolni az adott vállalatot.
No, de hogyan lesz húsz éven belül annyi pénze bárkinek is, hogy egy ilyen történetet elkezdhessen, ha most még a lakásvásárlás is távoli remény csupán? A kulcsszó a hitel – a szó klasszikus értelmében. Csak akkor lesz elég tőke, ha addig sikerült „hitel”-ességet szerezni. Hitelességet olyan emberek előtt, akik az indulótőkét adhatják, valamint a bankárok előtt, akik pedig a bankhitelt. Ha ezt összekeverjük az LBO (leveraged buyout) már közel hetven éve ismert technikájával (amikor a cégvásárlásra felvett hitel fedezete pont az a cég, amelyiket a hitel segítségével megvásárolnak), meg is van a tranzakció.
Ilyen hitelességet építeni persze hosszú, gyötrelmes folyamat. Valamihez nagyon kell érteni, legyen az értékesítés, termelésmenedzsment vagy éppen mérnöki szaktudás. Emellett ismerni kell a cégvásárlások univerzális nyelvét, a vállalati pénzügyeket. Ezt a tudást konkrét tapasztalatokkal és üzleti sikerekkel kell tudni demonstrálni. Végül szükség van a szaktudáson túlmutató bizalomra, amihez személyes kapcsolódási képesség és mindenekelőtt tisztesség kell.
Aki belevágna, annak nemcsak tudatosnak, hanem kitartónak is kell lennie. Ezen a pályán lassabb a kifizetés, sokszor kell a magasabb fizetés ellenében a tanulási lehetőséget választani, miközben az ország rengeteg okot ad majd, hogy elbizonytalanodjon a választott célban. Végső soron azonban nem ismerek olyan üzleti karrierutat Magyarországon, ami akár csak megközelítően ilyen vonzó lenne egy függetlenségre, értelmes munkára és szabadságra vágyó fiatalnak.
A szerző az Oriens vállalatcsoport tulajdonosa. Előző két kéretlen karriertanácsát keresd itt: Forbes, 2022/9 és 2023/1.
A 2022–23-as Forgó tagjai Simó György, Pistyur Veronika, Tilesch György és Orbán Krisztián voltak. Egy év után lecserélődik a négyfős véleménycsapat, júniusban jön is a második etap első tagja.
Alig van nap, hogy ne hallanánk elemzését, vagy ne olvasnánk Facebook-posztját a fronton történtekről. Mit tesz azért Rácz András, hogy jobban megértsük a háborút?
„A vagyon csak azért fontos, hogy elég jövedelmet termeljen, mértéke önmagában nem számít.” Erős mondat, ami jól jellemzi Kulcsár Tibor szókimondását. A siker persze érdekli és motiválja, a Kulcs-Soft mint brand és sikeres cég kifejezetten fontos a számára. „Meztelenül jöttünk és megyünk, nem tudjuk a vagyont magunkkal vinni, csak a sikeres cégünk dicsőségét” – mondja. […]
Az alvás elvesztegetett időnek tűnhet, ha a produktivitásunk határozza meg, mennyit érünk. Egyre többen az alvástól veszik el a szórakozásra szánt időt, így állva bosszút azért, hogy napközben a kötelezettségeik miatt nem volt erre idejük.
Miközben a világ vezető fuvarmegosztó cége dollármilliárdokat költött a világuralom megszerzésére, Markus Villig éppen az ellenkezőjén buzgólkodott a Bolttal. Szűkös költségvetéssel gazdálkodva Afrika és Európa elhanyagolt piacain 8,4 milliárd dolláros vállalatot és hétszázmillió dolláros vagyont hozott össze – derül ki az amerikai Forbes cikkéből.
