Hátha mégis lehet segíteni egy kicsit ezen a világon

Kedvenc, barna karfás szófáján ül, büszkén mutatja emléktárgyait és családi fotóit. Ez a legkedvesebb szeglete a lakásnak, innen az egész szobát belátja, és szerelme, Bandika (90) is csak egy karnyújtásnyira van. Éva a kilencvennyolcadik évében jár, de mosolyában még mindig gyermeki játékosság bujkál. Elegáns manikűrt és sminket visel, hevesen tiltakozik a magázási kísérletem ellen, az interjú után pedig tornázni fog. Azt állítja, hogy már nem úgy megy, mint pár éve, amikor még a Tünet Együttes Sóvirág című táncelőadásával turnézott, de nem hiszek neki. Szerintem száz fölött is meglesz az a spárga.


Szoktál még táncolni?
Táncolni nem szoktam, de tornázni muszáj. Kétnaponta. Amikor a Sóvirágot próbáltuk a Tünet Együttessel, még aktívabb voltam, Cuhorka Emese, a táncpartnerem inspirált. Gyönyörű, finom volt vele a munka. Minden istenáldott nap próbáltunk, aztán vége lett, mert Emese elment babázni. Én még folytattam volna. Most már kicsit ellustultam, inkább csak nézek. Ahova lehet, megyek, főleg koncertre meg táncszínházba.


Pedig úgy tudom, az Auschwitzban történtek után hosszú ideig nem tudtál zenét hallgatni.
Hát persze! Nagyon meg voltam sértve, a zenére haragudtam a legjobban. Még egy fekete lemezt se vettem magamnak. Nekem a zenére lett volna beállítva az életem, zongorista akartam lenni, de annyira fájt a gerincem a táborban való sok cipeléstől, hogy nem tudtam többé ülni. Pedig egy zongoristának öt-hat órát kell naponta ülnie, ha fejlődni akar.