„Már hetekkel az ukrajnai háború kitörése előtt ki volt készítve a bug out bagünk, amit az ukrán nevéből kiinduló szójátékkal csak »szorongós hátizsáknak« neveztünk. A legszükségesebb használati tárgyainkat és az óvóhelytérképünket pakoltuk bele arra az esetre, ha menekülni kell – meséli Vonnák Diána kulturális antropológus, Ukrajna-szakértő. – Ott ültünk lőtávolban a határon felsorakozott százezernél is több orosz katonától, de mivel nem éltünk még át hasonló helyzetet, nem tudtuk, hogyan kellene felmérnünk, minek mekkora a kockázata. Haditudósító barátaink, néhány veterán és azok, akik nagyon módszeresen tájékozódtak, persze mondták, hogy vegyük komolyan, de nehéz volt ebben a bizonytalanságban döntéseket hozni.”

Végül pár héttel azelőtt, hogy az oroszok tavaly februárban lerohanták Ukrajnát, a legtöbb nemzetközi szervezet hazaparancsolta onnan az alkalmazottait. Diána is elhagyta Ukrajnát, de azóta is visszajár abba az országba, ahol 2014 óta rendszeresen évi több hónapot töltött, és főleg kulturális, műemlékvédelmi projekteken dolgozik.

Diána gyerekkorában is inkább felfedezős, fiúsnak mondott regényeket olvasott, mintsem pöttyös könyveket. Igazi tomboy típusú lány volt, nem voltak neki komfortosak a klasszikus lányos dolgok, nem szeretett habos-babos rózsaszínbe öltözni, rövid haja volt, sportolt, sokat olvasott.

„Mindez nem okozott volna konfliktust, ha nem annyira erős az a szereprepertoár, amibe lányként a 90-es években bele kellett volna passzolnom. Hiába vettek körül a családomban erős dolgozó nők, nyomasztott a kelet-európai minta, hogy egy nő legyen szép, kedves, teremtsen otthont, és lehetőleg ne legyen senkinek se útban. Én nem akartam semmiből kimaradni, csak mert lány vagyok” – mondja némi iróniával.

A búskomor csevegéshez keleti ízesítésű limonádét rendelünk a Pingrumbában, Dia egyik kedvenc budapesti helyén. Már amikor nagy ritkán hazalátogat aktuális otthonából, Edinburghből, ahol a Stirling Egyetemen kutat. Most is csak két napra, a Müpa-estre jött, ahol lényegében elköszönt a Látlak című novelláskötetéért tavaly ősszel megkapott Margó-díjától. Legalábbis átadta a stafétabotot az idei díjazottnak.

Szülei mindketten vidékről kerültek Budapestre, lányuk biológusnak készült, miután tizenkét éves korában megismerte Jane Goodall munkásságát. Mivel a gimnáziumi fakultáción lehetetlen volt a neki kedves matematika-magyar-biológia kombinációt választani, végül irányt váltott, és filozófia alapszakra ment. Aztán mesterszakon az angliai Durhamben tanult kulturális antropológiát. „Magyarországon a klasszikus kulturális antropológiának nincs hagyománya, inkább néprajzos gyökerei vannak” – magyarázza.

Kelet-európai problémacsomag
Amikor 2012 nyarán megérkezett Delhibe, hogy onnan menjen tovább a himalájai terepmunkájára, elsőre olyan érzése volt, hogy amit ott lát, azt már mind ismeri. „Ezek képkockák mondjuk a National Geographicból, útirajzokból. De arra sohasem tudsz felkészülni, hogy milyen valóban ott lenni. Absztrakt módon tisztában vagy például a szegénységgel, hogy sok a gyerekkoldus, de nem tudod, ki leszel abban a helyzetben, amikor kezek nyúlnak be az autódba a piros lámpánál. Valahogy válaszolnod kell, és nem biztos, hogy olyan jóember módon fogsz, mint ahogy elképzeled. Markáns bevésődés volt, hogy a valóság kontaktsport, az értés, a fantázia, az empátia nem él meg tapasztalat nélkül” – meséli mesterdiplomájához elvégzett terepmunkájáról.

Delhiből Ladakba, India legészakibb tartományába utazott tovább, és az ott élő szerzetesnők életét tanulmányozta. A kutatáshoz az ösztöndíjat egy brit energiakutató intézettől szerezte, ahol az energiahasználat társadalomtudományos oldalát vizsgálták. Ladak esetében azt, hogyan változtatta meg a kolostor életét a napenergia.

Arrafelé ugyanis nyáron kell egész évre elég élelmiszert előállítaniuk, és a gyerekeknek télen lett volna idejük az oktatásra – akkor viszont sok helyen nem tudják kifűteni az iskolákat. Az ezredforduló környékén kezdtek passzív szolárházakat építeni, többek között egy magyar szervezet, a Csoma Szobája is fontos volt ebben a munkában. A kelet-nyugati tájolású üvegfalak télen is beengedték a nap melegét. Mindez kisebb forradalmat indított el, egy-két évtized alatt erősen átalakította a társadalmi viszonyokat is, így a szerzetesnők életét is.

„Azon a relatíve elzárt területen, ahol Kínával és Pakisztánnal is határviták vannak, és sokan nemrég még földművesek voltak, egy-két generáció alatt teljesen átalakultak a viszonyok – mondja Diána. – Engem elsősorban nem az energia érdekelt, hanem a nemi szerepek.” Egy generációval korábban ezek a szerzetesnők a férfikolostorokat szolgálták ki, aztán – részben a napenergiának, másrészt a turizmusnak köszönhetően – a 90-es évek végétől önfenntartók lettek, így be tudtak lépni a felsőoktatásba. A kolostoraik szövetkezethez hasonlóan működnek: a tagok beadják a pénzük egy részét, együtt élnek a közösségben, és oktatják a következő generációt. Az ott tanuló gyerekek egy része nagyon ritkán jár haza, mert a szüleik messzi falvakban, a pénzgazdaságon kívül élnek.

„Azt nem mondanám, hogy közel kerültünk egymáshoz a kolostorban élőkkel, arra pár hónap nem elég. Az első terepmunkánál egyébként is nagy feladat egyszerre elvégezni a tudományos és az önismereti munkát. Ott álltam huszonhárom évesen, próbáltam szakmailag is helytállni, emberileg is feldolgozni egy ilyen új helyzetet, mint az intenzív jelenlét egy teljesen idegen közegben” – mondja. Közben a biztonság is törékeny volt: a kínai határnál villongások voltak, a régióban erős volt a hadsereg jelenléte.

Aztán hamar rájött, hogy előbb azzal a tereppel van dolga, ahonnan ő jön: a kelet-európai problémacsomaggal. Doktori kutatásának helyszínéül Ukrajnát választotta. A rendszerváltás környékén született generáció tagja lévén nagyjából a diplomaszerzés idején csapódott az arcába, hogy a korábbi évek optimizmusának a régióban vége. Azt érezte, a hidegháborús éra és a rendszerváltás folyamatainak mélyebb megértése nélkül képtelenség a jelenben tájékozódni.
„Az érdekelt, hogy igazából mire volt jó a rendszerváltás, milyen intézményes formák élnek túl a pálfordulások, eltörölt múltak metaforái mögött, mi történik a generációk között, mi van a hatalmi átrendeződésekkor.” Azért kezdett a volt Szovjetunióval foglalkozni, mert ott brutálisabb volt az átmenet, és sok szempontból az a múlt is, amit új keretben kellett megérteni.
2013 őszén rakta össze a doktorijához a kutatási tervét, és már a donbaszi háború alatt, a minszki egyezmény aláírása után érkezett meg Lvivbe, más néven Lembergbe.

Az foglalkoztatta, mi történik az örökségvédelemmel mint szakmával, ha a rendszerváltás nyomán gyökeresen megváltozik a múlt értékelése, milyen egy város, aminek 1945 után nagyrészt újak lettek a lakói. A korábbi lengyel és zsidó lakosságot deportálták vagy megölték, miközben az épületállomány lényegében sérülésmentesen úszta meg a vérzivataros évtizedeket, az Osztrák–Magyar Monarchia uralmától a náci németeken át a szovjet fennhatóságig.

Klasszikus, hibrid vagy polgárháború
„A kelet-ukrajnai háború szelleme alattomosan, de ott volt mindenben. Sok veterán élt körülöttem, olyan történészekkel, muzeológusokkal dolgoztam, akik elmentek harcolni, aztán hazatértek. Szürreális volt, ahogy ők a harctéren vannak, közben Lvivben szemináriumokon vitatkoznak, hogy ez klasszikus, hibrid vagy polgárháború-e. Rengeteg diák menekült nyugatra a donecki és a luhanszki egyetemekről, és például a kutatóasszisztensemet, egy huszonkét éves ukrán fiút pár napig fogva tartották egy pincében, mielőtt elmenekült. Egyszerre volt nagyon közel és nagyon távol, életünk legváratlanabb pontjain jött elő a téma, miközben sok szempontból még békés, háborúmentes életet éltünk. Szóval picit skizofrén helyzet volt.”

Legújabban pedig egy EU-s projektben azzal foglalkozik, hogy az Ukrajnával határos országok hogyan vesznek részt az ukrajnai kulturális örökség mentésében, illetve hogyan lehetne európai szinten javítani ezt a munkát. „Az is a biztonságba helyezés egyik formája – mondja –, hogy a háborús országok kölcsönadják a műtárgyakat.” Madrid, Köln és Brüsszel után épp Londonban jár az ukrajnai modernizmust bemutató kiállítás, és a Louvre-ban is van egy ukrajnai múzeumokból evakuált tárlat bizánci ikonokból.

„Magyarországon súlyos deficit van hiteles Ukrajna-szakértőkből. Kiváló kisebbségkutatóink, földrajzosaink vannak, biztonság- és külpolitikai szakértőből vagyunk páran, de a háború társadalompolitikáját kevesen vizsgálják” – mondja Rácz András történész. Ő Diánától először egy „mély és emberi” Facebook-posztot olvasott. „Azóta azért követem az írásait, mert a közbeszédhez egyedi és hiteles hangot ad hozzá azáltal, hogy sokáig élt kint, így erős az országismerete, erősek az ukrajnai kapcsolatai. A kül- és biztonságpolitikai események társadalmi kontex­tusát mutatja meg, és úgy tud ukránul, hogy a nyelvhasználata nincs megfertőzve a katonai szókinccsel.” András szerint nagy érték, hogy – a tízmillió virológus után tízmillió ukránháború-szakértő országában – valaki ennyire közérthetőn és emberin, antropológus-szemszögből mutatja meg Ukrajna mai helyzetét.

Szenteket idéző érzékenység
A világ sokféleségét mutatja Diána Látlak című novelláskötete is. Történetei – Tompa Andrea író szavaival – lényegében egy nagy térképet adnak ki. Azokét a helyekét, ahol Dia eddig élt, így megjelenik például sok ukrán helyszín, az északskót szigetvilág, a magyar vidék és a Himalája is.
„Vonnák Dia azt tudja elmondani Ukrajnáról, amit én nem. A prózáját a középkori szenteket idéző érzékenység lengi körül. Engem lenyűgöz, és halálra rémít, ahogyan a világot látja. Az első olvasás óta tudtam, hogy íróként olyan dolgokat vesz észre, amiket én sosem fogok” – mondja Jászberényi Sándor, aki maga is sokat ír Ukrajnáról, a harctéri tudósítások mellett irodalmat is.
Dia most regényt ír, a Berlini Művészeti Akadémiától kapott rá ösztöndíjat. Korábban évekig lobbizott a magyar könyvkiadóknál, hogy jelentessék meg a kortárs ukrán költő, Szerhij Zsadan verseit. „Zavart, hogy senkinek sem tudom megmutatni ezeket a verseket, ezért elkezdtem fordítani. Érdekelt, hogyan szólalnának meg magyarul ezek a költemények szabadságvesztésről és arról, hogyan lehet egy féloligarchikus rendszerben élni. Sajnos, messze nem elég nyelvet és közeget ismerünk fordításban.” Háború kellett, hogy aztán a Jelenkor idén tavasszal előrukkoljon a Harkiv hotel magyar fordításával.

Azt mondja, nehéz dolog a ki- és bevándorlóélet, de az elmúlt évtizedben neki ez volt a legjobb megoldás. Eleinte a kíváncsiság vezette rá, hogy külföldön éljen, és az antropológia segítségével lehetőséget teremtsen magának, hogy más országokban is igazán mélyen otthon legyen. Meg persze hatalmas szabadságvágya is motiválta.

„Amíg a CEU-t nem rakták ki Budapestről, gondoltam rá, hogy jó lenne egyszer ott kutatni. De miután megtörtént, úgy érzem, egyre nagyobb ára lenne, ha visszajönnék. Az írók helyzete sem könnyű, egyrészt a kulturális intézmények einstandja miatt, másrészt mert anyagilag nagyon nehéz a víz fölött maradni. A kollégáim sokaságán iszonyú nyomás van. Én hálás vagyok, hogy sikerült úgy alakítanom az életemet, hogy ennek egy részéből ki tudok maradni.”
Nagy-Britanniában sosem próbált igazán asszimilálódni, bár érti, hogyan működnek a helyiek, és tudja, miként kell velük úgy beszélni, hogy értsék. „Nem érzem nagyon idegenül magam, de otthonosan sem. Az hamar kiderült, hogy románokkal, csehekkel, ukránokkal könnyű kapcsolódni. A kinti életemben fontos emberek közt többen idősebbek, 56-os menekültek, vagy olyanok, akik a 68-as prágai tavasz után emigráltak.”

Ukrajnában szívesen élne, de el sem tudja képzelni, milyen lesz majd, amikor véget ér ugyan a háború, ám rájuk szakad az újjáépítés terhe, és sok millió ember rengeteg démona, a traumák. Abban, hogy a korábbi angliai bázist Skóciára cserélte, szerepe volt annak is, hogy utóbbiban szabad vadkempingezni, mondja, és végre egy pillanatra gondtalannak látszik, ahogy elneveti magát. „Elképesztően jó késő délután kigyalogolni a tengerhez és reggel onnan menni munkába.”