A fiatalok sokáig azt hitték, hogy az Emporium a nagymamák ruhaüzlete. Az utóbbi nyolc–tíz évben ez is kicsit megváltozott, ahogy az alapító, Csapkai Ildikó lányai beszálltak a családi bizniszbe. Kötés-hurkolás, blézerfétis és drága inganyagból készülő maszkok a klasszikus kollekciókkal operáló ruhamárka harmincéves sztorijában.
Amikor új otthonukat tervezték, Csapkai Ildikó külön ügyelt rá, hogy a konyhaablakból rá lehessen látni a kertkapura, hogy majd kiintegethessen az iskolából hazatérő három lányának. Egy időben nem akart más lenni, csak édesanya. Aztán mindössze másfél évig bírta ruhakészítés és üzlet nélkül. Azóta több mint harminc év eltelt, és ma is ebben a 11. kerületi házban tervezi és készíti a család Emporium nevű üzleteibe a mintadarabokat. A konyhaablakból pedig már hét unoka érkezését lesheti.
Ildikó anyai nagyapja a békéscsabai Glória harisnyakötő gyárban volt műszaki vezető, és amikor 1927-ben Budapestre költözött, a gyárat tulajdonló Emporium Rt.-től kapott ajánlólevelet. Mire Ildikó és édesanyja, Laura megtalálta a családi dokumentumok között az írást, már rég megalapították a maguk Emporiumát. Egészen addig fogalmuk sem volt a névazonosságról.
Apai nagyapja könyvkötő volt, édesapja a Kossuth Nyomdában nyomdász. Ildikó ezért az érettségi után – becsületből – nyomdai fényképésznek tanult. Ám hamar rájött, hogy a sötétkamrában végzett kétműszakos munka nem az ő világa. Esténként pluszmunkát vállalt, pulóvereket kötött egy szövetkezetnek. „Úgy éreztem, jobbakat is ki tudnék találni. Önálló akartam lenni” – meséli a Vígszínház melletti üzletük galériáján kialakított fogadótérben. Két évig tanult munka mellett, hogy megszerezze a kisiparosi munkához szükséges kötő-hurkoló ipari végzettséget.
Fritz Péter több mint hatvan éve emigrált Ausztráliába Aradról, „a nép paradicsomából”, mára kétmilliárd dollár forgalmú vállalatcsoportot épített fel. Nonprofit agytrösztje, a Global Access Partners többek között a Fehér Házzal, az OECD-vel és a Nobel Alapítvánnyal áll kapcsolatban, Magyarországon pedig utazási irodát működtet Péter az egyik kuzinjával. Nyolcvanévesen könyvet írt kiterjedt, Montághokat, Hatvanykat és Weisseket felvonultató családja életéről, de a világért sem költözne haza azok után, ami a második világháborúban errefelé történt.
„Úgy ötven éve, nem sokkal azután, hogy megalapítottuk a céget, nyertünk egy díjat. Mi lettünk a legjobb exportőr kisvállalat. Húsvét előtt két nappal felhívott egy Paul nevű úriember, hogy szeretne velem találkozni. Mondom: »all right, de miért?« Azt mondja: »Azért, mert megnyertétek ezt a díjat, én meg az adóhivatalból vagyok, és meg szeretném nézni a könyveiteket, hogy nem volt-e valami zűrös valutaüzletetek.« Gyönyörű sztori, igaz? Szép húsvétom volt, végig idegeskedtem, mert az ünnepek utáni csütörtökre jelentkezett be. Komoly razzia lett belőle, két hétig ott kutakodtak. Persze nem találtak semmit. És hogy mi ebből a tanulság? Az, hogy nem szabad kiemelkedni, mert azonnal célba veszik az embert. Még Ausztráliában is.”
Fritz Péter – vagy ahogy a névjegyén áll: Peter von Fritz – díszzsebkendős zakóban, makulátlan üzletember-öltözékben ül velem szemben az Open Books könyvkiadó irodájában, a hazai sztenderdhez képest szokatlanul sokat mosolyog, és időnként kedvesen érdeklődve át akarja venni a kérdező szerepét. Nyolcvanéves, több mint hatvan éve költözött el aradi szülőhelyéről Sydney-be, de pont úgy beszél magyarul, mintha csak a legutóbbi kivándorlási boomban hagyta volna el az országot. Mégsem hallottam még róla soha, és amikor ezt felvetem neki, akkor hozakodik elő Paul, az adóellenőr sztorijával.
Rejtőzködőnek mégsem nevezhető, hiszen vagy százötven céget alapított az elmúlt fél évszázadban, köztük Ausztrália legrégebbi IT vállalatát, a Technical Computing and Graphicsot (TCG), ami monumentális cégcsoporttá nőtt. Neve a 70-es évek elején nagyon avantgarde-nak számított, és olyan innovációk köthetők hozzá, mint az első lottóvalidáló terminál (1988), az első online részvényellenőrzési rendszer (1972), egy a biztonságos átutalások területén úttörőnek számító hitelkártya-ellenőrző rendszer, egy pénztárgépes memóriaegység megalkotása, és még sok hasonló, ma már félig-meddig értelmezhetetlen találmány. Aztán elkezdett tech startupokba fektetni, akcelerátorként tevékenykedni, űrprogramokban részt venni, ingatlanüzlettel foglalkozni. „Dacára annak, hogy ismeretlen vagyok, több társaságunkat a tőzsdére is bevezették” – mondja.
Péter üzleti tetteiért már két fokozatát is megkapta az Ausztrália Rendje kitüntetésnek (négy szint van). Lányával, Cathrinnel hozták létre a Global Access Partners nevű nonprofit agytrösztöt. Ez Ausztrália egyik legnagyobb lobbiszervezete, és legutóbb a Nobel Alapítvánnyal működött együtt egy sydney-i konferencia megszervezésében. Emellett dolgozik az OECD-vel, az ausztrál kormánnyal és számos óriáscéggel. „Nem értek egyet azzal, hogy pénzzel lehet jótékonykodni – mondja. – A híres kínai mondásban hiszek: ne halat adj valakinek, hanem tanítsd meg halászni.”
Montágh, Weiss, Chorin, Hatvany, Welish Pétert néhány éve kezdte érdekelni a genealógia, és egy online portál segítségével rokonokra bukkant. Azóta szinte nem tud betelni vele, mennyi gyökere-ága van a családjának. Anyai nagyszülei például a magyarországi földbirtokos Montágh dinasztia leszármazottjai voltak, felmenői távoli rokonságban álltak többek között az építész Welish, a nemesi Hatvany és a Chorin családdal – utóbbi Arad egykori híres rabbiját adta –, valamint Weiss Manfréddel, a 19. század végének és a 20. század elejének legbefolyásosabb zsidó származású magyar iparmágnásával.
Szegedy-Maszák Marianne Amerikában élő, magyar származású újságíróval néhány éve rokoni szálat fedezett fel Péter – azóta szorosra fűzött kapcsolatukból született a családjaik történetét leíró Korok és életek című könyvük.
„1640-ben megkaptuk a bárói rangot, mert toboroztunk a törökök ellen egy hadosztályt, 1848-ban az egyik szépapám kilencszáz huszárt fegyverzett fel a szabadságharcnak, 1917-ben a nagyapám Montenegró főpostamestere volt a világháborúban” – szemezget a pedigréjéből. Gyerekkorában viszont még szinte semmit sem tudott a származásáról. Akkoriban, a második világháború alatt és után, veszélyes téma volt, mert egy véletlenül elejtett mondat is bajba sodorhatta a családot.
Péter nemesi felmenői asszimilált zsidók voltak, de valahogy elkerülték az atrocitásokat. A kommunista Romániában meghúzták magukat, nem akartak potenciális osztályellenségként feltűnni. Példának elmesél egy esetet, amikor gyerekkorában kenyérért álltak sorba, és valaki felismerte az édesanyját. Megszólította: „Bárónő!” A sztálinizmus idején egy ilyen üdvözlés miatt könnyen a Gulágon köthetett ki az ember, így azonnal elszaladtak a helyszínről.
Szülei először 1948-ban próbáltak emigrálni. Sikerült kiküldeniük Bécsbe az első ezüstöt és perzsaszőnyeget, de mielőtt maguk is kimentek volna, a vasfüggöny leereszkedett, és a rossz oldalon találták magukat. Apja egy tejüzem főkönyvelője volt, de a vízumkérvény beadása után, afféle büntetésként, titulus nélkül, negyedannyi fizetésért kellett végeznie ugyanazt a munkát. Elkezdett hát pálinkát árulni a feketepiacon, hogy kiegészítse tejüzemi bevételét. Péter Temesváron járt egyetemre, gépészmérnöknek tanult, mert az ötéves terv azt mutatta, hogy Románia acélt fog gyártani nagy mennyiségben, úgyhogy gépészmérnököket kell képezni.
Négykarátos gyémánt az őrlőfogban Végül 1961-ben kapta meg a család az engedélyt, hogy – Péter kifejezésével – „a nép paradicsomából” Ausztráliába vándorolhasson. „Egy novemberi estén hívtam a szüleimet a kollégiumból, ahogy szoktam, de apám a szavamba vágott: »Ülj fel az esti vonatra. Segítened kell pakolni!«” Apja unokatestvére, Imre – a Bayer gyógyszergyár magyarországi vezető kémikusa – asszisztált az utazás megszervezésében. Ő már 1939-ben elhagyta Romániát, és némi kerülővel megérkezett Ausztráliába.
A Hebrew Immigrant Aid Society nevű szervezet segített a családnak a vízumokat megszerezni. Apja beépíttetett az egyik őrlőfogába egy négykarátos gyémántot, azt Bécsben eladta, a feleségének vett egy karórát, Péternek és a húgának pedig egy tranzisztoros rádiót. De még mindezek előtt négy jegyet a Traviatára.
„Olyan meleg volt, hogy azt hittem, egy másik bolygón vagyunk – emlékszik vissza Péter a kikötésükre az ausztráliai Fremantle-ban, nem messze Perthtől. – Fogalmam sem volt, hogy néz ki a világ. Azelőtt sosem ültem taxiban, és tengert sem láttam. Mégis elégedett voltam az életemmel. Sokkal elégedettebb, mint a mai tizennyolc évesek.”
Az idősebb Fritz azonnal állást kapott, könyvelő lett. Sok frissen jött magyar bevándorló értékelte akkor és ott egy jó könyvelő szakértelmét. Péter első állása egy rőfösüzletben volt, de azt meséli, miután nem tudta a textíliák pontos nevét, a második reggel már az utcát söpörte, délután pedig kirúgták.
Árubeszerző lett apja cégénél – házaló ügynökökön keresztül ruhát és apró tárgyakat értékesítettek. Közben beiratkozott az egyetemre, és egymás után végezte el az alkalmazott tudomány, az alkalmazott matematika, majd a technológiakereskedelmi szakokat. Aztán programozni tanult, mert tudta, hogy annak a munkának jövője van. Egy barátja operátor volt az IBM-nél, tőle kapott kedvet az IT-hez. Először rendszerelemző lett a Scientific Computersnél. Bányacégekkel működtek együtt, de 1970-ben, amikor a bányalufi kipukkadt, a vállalkozás a csőd szélére került. Ekkor Péter és három társa megalapították a TCG-t, és átvették a szerződéseit és az ügyfeleit. „Az élet véletleneken múlik, igazgatott véletleneken, angolul sokszor használom ezt a kifejezést, hogy managed accident.”
Mások döntöttek az életemről A TCG-nél eleinte programozáshoz szükséges lyukkártyákat készítettek. Már az első évben 69 ezer dollár nyereséget termeltek. Sorra jöttek az innovációk, a szoftverkereskedelem és minden, ami az IT területén csak létezik. 1993-ban a hatvanöt cégből álló csoport néhány tagját TechComm Group néven bevezették az ausztrál tőzsdére, egy másik, egykori TCG-tagvállalat papírjaival a New York-i tőzsdén kereskedtek 1997-től, akkori kapitalizációja hatszázmillió dollár volt. 2010-re több mint hatezer alkalmazottja lett a társaságnak, és évi 1,3 milliárd dollár bevétele. Ma ötven cégből áll a csoport, és összforgalma kétmilliárd dollár felett van. A 80-as években már annyira jól futott a TCG szekere, hogy Péter üzleti kiválóság díjat nyert, majd különböző állami testületekbe delegálták, például a kisvállalkozások kormányzati tanácsadói közé is bekerült.
„A díjaimnál is, és a magánéletemben is általában mások döntötték el, mi történjen velem. Az első házasságom is úgy köttetett, hogy Anna – egy magyar lány holokauszttúlélő szülőkkel – azt mondta, házasodjunk össze. Aztán félreléptem, de ez végül mindenkinek jó lett.” Időközben megismerkedett ugyanis egy német gyáriparos család sarjával, és évekig párhuzamos életet élt, ráadásul úgy, hogy szeretője várandós lett, és Péterék ausztráliai otthona közelébe költözött. Most ő a második felesége.
Amikor 1987 körül a kamatlábak világszerte az égbe szöktek, Péternek sokszor eszébe jutott aradi nagyapja, Éles Géza. „Az ő története mindig arra emlékeztet, mennyire kicsi a különbség sok és kevés, siker és kudarc, élet és halál között” – mondja. A nagyapa az 1800-as évek végén feleségül vett egy nemesi származású Montágh lányt.
Nekik lett először autójuk Aradon, vagyonuk Lengyelországig elért. Ruhagyár és bank is jutott a portfóliójukba, sőt a híres pesti Orpheum is az övék volt. Ám miután a családi birtokaikat a második világháború után államosították, adósságcsapdába kerültek, és a házaspár végül öngyilkosságot követett el.
„Amikor nem tudtam törleszteni a bankhiteleket, én is komolyan fontolgattam az öngyilkosságot, már a fegyvert is megvettem” – mondja Péter. Mint a tanácsadó testület tagja hiába lobbizott a kormánynál, hogy lépjenek közbe a magas kamatlábak mérséklésére, végül a hatvanötből tizenkét céget bevezettek a tőzsdére, ez segítette ki az anyagi mélységből a csoportot. Mostanában heti húsz órában a cégei ügyeivel, negyvenben a nonprofit világgal foglalkozik, és sokat jótékonykodik. Néhány évvel ezelőtt felújíttatta az aradi zsidó temetőt. Budapestre rövidebb időszakokra szokott jönni, az egyik unokatestvérével – ahogy ő mondja, kuzinjával – alapították a Viva nevű utazási irodát.
„Húsz évvel ezelőtt, amikor a Corvinus rektora voltam, meghívtam Pétert az egyetem nemzetközi tanácsadó testületébe, és az oktatás digitalizációjával, a fenntarthatósággal kapcsolatos ötletei igencsak előremutatóak voltak. Ma is csodálom az elhivatottságát, nagy harcosa a társadalmi fejlődésnek, és mivel befolyása is van, tud hatást gyakorolni” – mondja Chikán Attila, akivel legalább harminc éve ismerik egymást.
Fritz Péter az első feleségével, Anne-nal és két lányukkal, Carlával és Catherine-nel.Alexander, a második házasságából született fia, Wiebke, a felesége és Péter.1983-ban az ausztrál tőzsde akkori legnagyobb cége, a BHP szponzorálta üzleti kiválósági díjjal.
Sőt, Péter barátként hivatkozik a közgazdász-professzorra. Amikor csak hazatér, találkoznak, legutóbb a könyvmegjelenés apropóján vacsoráztak együtt. Jó néhány országból gyűltek össze a vendégek, és Péter mindenkit megkért, mondja el, merre tart a hazája. Chikán Attila szerint nem volt valami optimista az összkép.
„Szerettem volna Sopronban technológiai parkot felállítani, szépen haladt a terv, mígnem a városvezetés azt mondta: meg tudják csinálni nélkülünk is” – mondja Péter, miken dolgozik manapság, amikor nem a világ dolgait akarja megérteni. Mert leginkább azt próbálja, de azt mondja, nem könnyű. Arra a kérdésre pedig, hogy miért nem költözött vissza soha Magyarországra, azt válaszolja: „Ami itt történt a második világháborúban, azt nem lehet megbocsátani. És sajnos, amit ma látok, azt sem.”
Hol lehet kicsempészni egy gyémántot a vasfüggöny mögül, ha az ember nem akar semmit sem beledugni a fenekébe? Nem hittem volna, hogy erre a kérdésre pont egy Forbes-cikkből kapom meg a választ. Oké, az már inkább papírforma, hogy mellékesen az is kiderült, hogyan lett egy romániai magyar zsidó bárógyerekből ausztrál programozó, majd milliárdos.
A mesterséges intelligencia kitört a laboratóriumokból, a kutatóintézetekből, és sokszor láthatatlanul, hajszálerek módjára szövi át mindennapi életünket. A laikusok nem is gondolnák, miféle területeken van már ott feltűnésmentesen. És ez még csak a kezdet.
Tíz éve, amikor az első magyar Forbes nyomdába ment, 295 forint volt egy euró, és a fenyegető robotkereskedéstől paráztak a tőzsdéken. Mi történt az első magazin szereplőivel, és mit mutat ez meg az elmúlt tíz évről?
Nem vész el, csak átalakul. Két évvel ezelőtti listánkon alig akadt csökkenő becsült értékű cég, tavaly viszont már a szereplők ötöde volt képtelen növekedésre. Idén ez az arány tovább nőtt: a listán minden harmadik cégnek csökkent vagy stagnált a becsült értéke az elmúlt egy évben. Ezzel együtt a top 100 – száz százalékban – magyar cég összértéke jelentősen, csaknem tíz százalékkal tudott növekedni: már nemcsak megközelítik, hanem bőven át is lépik az ötbillió forintot.
Nem fognak eltűnni a személyes tárgyalások, ám a céges pénzügyek jó részét már most is könnyen lehet automatizálni – mondja Czimer Gergely, a Raiffeisen Bank vállalati digitálisés fizetési megoldások területének vezetője. Hogy áll most Magyarországon a vállalati pénzügyek digitalizációja? Nemzeti szinten összességében jól állunk a digitális ügyintézésben. A banki szolgáltatásoknál persze látni kell azt is, […]
Idén ünnepli harmincadik születésnapját a Concorde. A három alapítóval – Jaksity Györggyel, Borda Gáborral és Streitmann Norberttel –, valamint a Concorde-ot több mint egy évtizede vezető Régely Károllyal beszélgettünk többek között a rendszerváltás éveiről, az álmatlan éjszakák szépségeiről és a megegyezések fontosságáról. Közel tucatnyi ember gyűlt össze 1993 szeptemberében a Novotel szálló egyik kisebb termében […]
