ISKOLATEREMTŐK
KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN:
Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter,
Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András,
Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra,
Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter, Lovász László, Péter Vladimir,
Lackfi János, Snétberger Ferenc, Uj Péter,
Küllői Péter, Bódis Kriszta, Romsics Ignác

A Csengery és a Király utca sarkán ácsorog, éppen mentőt hívott az antikváriuma előtt előtt fekvő férfinak, aztán áttámogatta a szemközti járdára, az árnyékba. Együtt várakozunk, közben megbeszéljük, hogy a 90-es évek második felében jártam nála házibuliban, ismeretlenül, közös rádiós barátaink vittek magukkal. Amikor később fotót mutat magáról abból a korból, mégsem rémlik az az arca. Jó néhány éve ugyanis, mióta láttam őt például a Zeneakadémián felkonferálni egy-egy koncertet vagy a tévében a Virtuózokat vezetni, a karakteres fekete keretes szemüveges, őszülő, hullámos hajú, szakállas, mindig mosolygó Bősze Ádám képe van a fejemben. Még azzal együtt is, hogy legtöbbször a rádióban hallottam.

„Van Szerbiában egy labdajáték, nagyon hasonlít a focihoz, de az a cél, hogy mikor már mindenkit kicseleztél, és a kapu torkában állsz, akkor fölé vagy mellé rúgj, ne a kapura. És én tipikusan ez a játékos vagyok, aki a lehetőség kapujában áll, és fölé rúgja” – meséli, mit mondott neki Litkai Gergely, a Dumaszínház alapítója, amikor Ádám mégsem szerződött le vele egy sorozatra. Ez a 2010-es évek vége felé történt, már a második, Bőszekund című klasszikus zenei standupját játszotta, és Litkai megkereste az ajánlattal.

Ádám azonnal elkezdett standupokat nézni – merthogy előtte valójában nem ismerte a műfajt. „Megijedtem – mondja. – Mert én minden sztorit, amit elmondtam, vagy az életemből vagy a komolyzenei életből vettem, vagyis kilencvenkilenc százalékban valóságos történetek voltak. És nem nagyon láttam magam a csabai kolbászfesztiválon valami vicces előadással.” (A mentő nagyjából tíz perc után elvitte védencünket a detoxba, így bevonulunk az antikváriumba beszélgetni.)

Annyira elment a kedve a standuptól, hogy úgy döntött, nem nevezi többé a produkcióját standupnak. Infotainment, így foglalja össze a műfajt. Szerinte abban mindenképpen más, hogy szintén van benne humor, de nem az minden egyes sztori végcélja, hogy nevessen a közönség. „Van benne csomó információ, szórakoztató köntösben, vetítéssel, zenei illusztrációval, és egyszer-egyszer humoros rész is belekerül, de az inkább csak fűszer vagy szín.” Más kérdés, hogy hiába váltott ő fejben, a közönség attól még ugyanúgy standupnak nevezi, amit Ádám előad.

Alapvetően üzletnek tekinti a fellépéseit, és főként ezekből él tavaly év eleje óta, amikor tizenöt év után eljött a Bartók Rádióból, „Az a mérvadó – mondja –, hogy amikor összerakok egy műsort, azt el tudjam adni annyiszor, hogy megérje a felkészülés.” Decemberig tele a naptár, és a legutóbbi évadban heti átlagban öt-hat este mesélt például Wagner, Haydn, Beethoven és társaik bulvárhistóriáiról vagy a zenetörténet legendás földön túli lényeiről a közönségnek, illetve zenetörténeti sétákat tartott a Zene­akadémiától Keszthelyig. Mozartról volt a legtöbb estje, de például Benjamin Brittent kevés helyen vállalták be a meleg szerelme miatt.

A világ kábé tíz zenei antikváriumának az egyike az övé, rendszeresen jár nemzetközi szakmai kiállításokra, külföldi gyűjtőkkel üzletel. Az antikváriumnak nincs rendes nyitvatartása, bejelentkezésre jönnek hozzá vevők. „Egyetlenegy komoly, értő magyar gyűjtő volt, aki bizonyos rendszerességgel járt hozzám: Kocsis Zoltán.” Annál többször megy ő zenei hagyatékot felvásárolni, ha hívják. „Sosem tudom kiszámítani, mit találok a hagyatékban. Ezért tisztában kell lennem a kuplékkal, a Strauss-keringőkkel, a Bartók-kéziratokkal, vagyis fel kell lennem vértezve mindennel. Picit olyan ez, mint a rádiózás volt. Mivel nem én állítottam össze a zenéket, hanem kaptam a műsorhoz egy zenei listát, képben kellett lennem mindennel.” Többezres zenei szakkönyvtára van otthon is. „Más traktort vesz a vállalkozásába, én meg zenei könyveket.”

De mi lesz a nőkkel meg a családdal?
„Mondhatnám, van annak üzenete, hogy mindig vonattal megyek a fellépéseimre, mert tessék tömegközlekedni, biciklivel vagy autómegosztóval járni, de nem vagyok ilyen missziós alkat. Valójában csak nem szeretem, ha az autózással pocsékba megy az időm. A vonaton tudok olvasni, készülni” – mondja, amikor bedobom, hogy láttam a Facebookon, hogy mindig a vasutat reklámozza.

Az még jobban meglep, hogy egyetlen előadását sem késte még le a MÁV miatt. Már csak azért sem, mert mindig jóval előbb elindul. Aztán elmeséli, hogy azért egyszer már lemaradt a produkciójáról – bár akkor pont kocsival ment. Abban az időben történt, amikor a késői vidéki fellépések és a hajnali rádiózás miatt sokszor sofőrrel utazott, és épp benzinhiány volt az országban. „Nagy nehezen találtunk egy benzinkutat, ahol árultak gázolajat, erre a sofőr, bizonyos Sanyi, teletankolta az autómat benzinnel. Szerencsére nem indította újra, mert időben észrevettem, de meg kellett várnunk a szerelőt, hogy lecsapolja, így jól elkéstünk.”

Nevetve legyint, amikor bedobom neki, hogy akár lehetne a MÁV reklámarca vagy legalábbis a vonatozás influenszere. Azt mondja, talán jobb, hogy ezt még sosem ajánlották fel neki. A legnagyobb punkság, amit életében véghez vitt, éppen a MÁV-val történt. Egy időben utcazenész volt, és nyáron Badacsonyban, a vasútállomás melletti téren Beatles- és Simon and Garfunkel-dalokat adott elő, amikor egyszer kiszóltak neki a vasutasok: „Ön a fehér csíkon belül áll, az a MÁV területe, álljon kívülre.” „Én meg mondtam, hogy rendben, máris, de közben azt éreztem, hogy mekkora rock and roll figura vagyok, hogy összeütközésbe kerültem egy hivatalos személlyel.”

Ádám tízéves volt, amikor az édesapja meghalt. Addig Balaton­aligán laktak, apja a Badacsonyi Állami Gazdaság főmérnöke volt, a családi legendárium szerint ő hozta be Magyarországra a Traubisoda márkát. Az apa nélkül maradt fiút – miután piros-zöld hajából úgy ítélték meg, hogy elindult a züllés útján – beíratták az esztergomi Ferences Gimnáziumba, hogy a szigorú egyházi nevelés majd segít rajta. Érettségi után nem vették fel a Színművészetire, így szerzetesnek állt. „Az egyházi munkában ugyan a téma más, de azzal, hogy egy templomnyi ember elé ki kell állni, pont ugyanolyan, mint a színpad. És minél többen vannak, én annál jobban élvezem a beszédet.”

Az első, szigorú noviciátus év után felkerült Budapestre, és szellemileg rendkívül magas szintű társaságba keveredett. A szocializmus idején az állam és az egyház közötti megállapodás értelmében csak azok nyerhettek felvételt egy szerzetesrendbe, akik tanítani tudtak. A négy szerzetesrend úgy maradhatott fenn, hogy iskolákat vittek, tehát aki szerzetes lett, annak tanárnak is kellett lennie.

„Abban az időben inkább kétszakos tanári képzések voltak, és én olyan társaságba keveredtem, akik közben az ELTE-re jártak például matek-fizikára vagy biológia-földrajzra, vagyis szellemileg magas szintű környezet volt, én a kis Zeneakadémiámmal sehol sem voltam intelligenciaszintben – meséli. – Nagyon későn, tizenhat évesen kezdtem zenével foglalkozni, muzsikus már nem lehettem, maradt hát a Zeneakadémián a zenetudomány. Azt is leginkább azért végeztem el, mert a rendben elvárták, hogy valamiféle tanárképződ legyen.”

Utólag bevallotta magának is, hogy valójában azért lépett be a rendbe, mert nagyon megszerette a társait. „Hét év után rájöttem: jó itt velük, de mi lesz a nőkkel meg a családdal? Még ráhúztam egy évet, gondolkodtam, aztán kiléptem. Ma is álmodom azzal, hogy ferencesek közt vagyok, meg is maradt lazán a kapcsolat, volt, hogy beugrottam egy évre éneket tanítani Esztergomban.”

Ott ültem a kötött pulóveremben mint kiugrott szerzetes
„De hát maga egy szerzetes! – kiáltott fel Lőcsei Gabriella, a Magyar Nemzet kulturális rovatának vezetője, amikor a Zeneakadémián ötödéves Bősze Ádám 1995-ben bekopogtatott hozzá, hogy szívesen írna kritikákat. Addigra már épp kilépett a ferencesek rendjéből, így végül felvették a laphoz. Ezerrel belevetette magát a munkába, heti öt-hat koncertet nézett meg, és legalább három-négy kritikát írt.

A Magyar Nemzetben megjelent kritikái után felhívták az MTV zenei osztályáról – akkor még volt ilyen –, nincs-e kedve koncertet közvetíteni. „Ma is fent van a Nemzeti Audiovizuális Archívumban az első közvetítésem, a Filharmóniai Társaság Csajkovszkijt játszott az Operaházban, és nagyon érződik a beszédemen az egyház, olyan zártan ejtem a magánhangzókat – nevet. – Egyébként se vagyok teljesen kóser ember, egy csomó sérüléssel küzdök, de emlékszem, mennyire hátborzongató volt négy év kollégium plusz nyolc év szerzetesség után a világban helytállni.”

Büszke volt rá, hogy sokat dolgozik. Akkoriban menő volt névjegyet osztogatni, nyomtatott vagy nyolcfélét magának, hiszen vállalkozási szerződéssel sokféle munkája volt. „Aztán előkaptam őket, ha valakinek adni akartam, hogy válassz!” Habzsolta a világot. „Addig egyetlen dolog volt az életemben, a szerzetesség, utána jött az ide nekem mindent a világból! korszak.” (Ebben az időben tartotta azokat a házibulikat is.)

Egyszer megkereste például Gát György is, aki többek között a Linda és a Família Kft. sorozatokat rendezte, és felkérte Ádámot műsorvezetőnek egy tévés műveltségi vetélkedőbe. „Olyan is volt, hogy egy producer a lakására hívott egy megbeszélésre, kitették a pisztolyt az asztalra, én meg ott ültem a kötött pulóveremben mint kiugrott szerzetes.” Egy idő után ezekre a szórakoztatóipari munkáira már megharagudtak a zenei osztályon, le is állították Ádámot a koncertközvetítésekről. Volt helyette mindenféle vetélkedő, autószalonos műsorvezetés – és ő lubickolt a szereplésekben, meg jól is keresett.

2008-ban kezdett a Bartók Rádióban mint szerkesztő-műsorvezető, lényegében az volt az első és utolsó rendes munkahelye. „Volt szobám is, de sosem léptem be oda, mindig furcsálltam, ahogy a kollégák felvették a papucsot, és bementek, mintha második otthonuk lenne. Szerencsére hagyták, hogy ebben külön utakon járjak.” Azt viszont nehezen alakította ki, hogy milyen modorban szóljon a hallgatókhoz.

Egyszer megállította a Pagoda előtt Such György, az akkori rádióelnök, megkérdezte, hogy van, ő mondta neki, hogy jól, csak nem tudja, mi a megfelelő hang. „Erre azt mondja: úgyis lesz hétfőn értekezlet, ahol ez is téma, majd eljön ő is. És tényleg megjelent, mindenki halálra rémült, mert épp leépítések zajlottak. »Hagyjátok az Ádámot, hadd csinálja, amit akar, ha nem jó, majd én kirúgom!« – ezt mondta. Innentől így hagyományoztak át főszerkesztőről főszerkesztőre, hogy a Bőszét, azt hagyni kell.”

A standupolása eredete is a Bartók Rádióhoz kapcsolódik. Egy koncertközvetítésnél felvetette neki az aktuális főnöke, hogy mi lenne, ha a rádiós élő közvetítést nem a stúdiósarokból mondaná, hanem kiállna a közönség elé. Innentől így ment. „Voltak nehéz pillanatok. Előfordult, hogy elkezdődött az adás, de még nem volt kész a zenekar. Ilyenkor át kellett hidalni a szünetet szöveggel, ami nekem jutalomjáték volt. Legszívesebben elhagytam volna a koncertet, és csak beszéltem volna.”

Aztán jött a Kaposvári Nemzetközi Kamarazenei Fesztivál (ma KaposFest), ami Ádám szerint annyira „kócos műsorrendű” volt, hogy Kokas Katalin úgy küldte ki őt konferálni: „nem tudjuk, mit fogunk játszani, te csak beszélj, és amikor befejezted, kimegyünk egy darabbal.” Ennél nagyobb lehetőség számára nem volt. Vérszemet kapott, gondolta, hogy összerak valami ilyesfajta előadást. 2017-ben, éppen a KaposFesten volt az első klasszikus zenei standupja.
„A komolyzenében a dolgok komolyan vétele már-már gyomorfekélyes méreteket ölt, ezért is üdítő, hogy Ádám behozza a könnyedséget az előadásaival. Már a rádióban is ezt tette – mondja róla László Ferenc kritikus, akivel negyedik éve lépnek fel duóban Páratlan párok című kultúrtörténeti sorozatukkal. – Szinte tüntetően mondogatja, hogy szórakoztatás, amit művel, de közben igenis kötődéseket hoz létre a közönség és a zeneszerzők, illetve klasszikus zenei műveik között. Nem beszél ájultan az alkotókról, de ettől az életművük fikarcnyit sem csorbul, csak nem maradnak meg szoboralaknak.”

A zenei ismeretterjesztésnek persze nagy múltja van, és olyan fekete öves képviselői voltak, mint Mihály András, Lukin László vagy Vásáry Tamás karmester, akikben megvolt a szándék, hogy közelebb hozzák a komolyzenei élményt a közönséghez. De László Ferenc szerint Ádám teljesen új műfajt hozott létre, még Nyáry Krisztián irodalomtörténeti ténykedésétől is különbözik: a poénok fajlagos aránya és a szerepfelfogásuk is markánsan eltér. „A közönség befogadóképessége is megváltozott, ezért is kell könnyedebben, mondhatni hangosabban beszélni, akkor is, ha esetleg a komolyzenei világ humorérzékkel meg nem áldott hányadának időnként nem esik jól.”

Nyáry Krisztián azt mondja, a zenetörténet még az irodalomtörténetnél is arisztokratikusabb világ, de Ádám kellő öniróniával tud beszélni a kritikákról, nevezte már magát a magyar zenetörténet Mága Zoltánjának is, és abszolút iskolateremtő a műfajjal. „Ilyen spontánnak tűnő stílusban csak az tud előadni, akinek nagy tárgyi tudása van. Miközben könnyedén sztorizik nagy zeneszerzők magánéletéről, igenis fontos infókat ad át, a kor nyelvén szól a mindennapi komolyzene-hallgatókénál sokkal szélesebb réteghez.”

Ádám, most aludnod kell!
Még rádiózott, amikor már több ajánlatot kapott kiadóktól, hogy írja meg a zeneszerzős sztorikat könyvben. „A legutóbbi a Libritől jött, így amikor 2023 elején elköszöntem a Bartóktól, másnap írtam nekik, áll-e még az ajánlat. Nem igazán értettem, miért jó egy könyv, üzletileg nem kifizetődő, de most már látom, mekkora fegyvertény. Ma volt az első alkalom, hogy amikor mentem fallabdázni, megállított egy hölgy, és már láttam a szemén, hogy azt fogja mondani, mennyire hiányzom a Bartók Rádióból, mert ez a sztenderd, de azt mondta, isteni a könyvem, karácsonyra mindenki azt kapta a családban.”

Ahogy annak idején az egyedi rádiós stílus megtalálása, úgy most az is nagyon izgatta, hogyan tud kötetlenül írni, úgy, ahogyan előadásain beszél. Már készül a második könyve, ez a Muzikális bestiák című sorozatból íródott, és a harmadik témája is megvan, szintén egy műsorából. Tervez egy alapítványt, amihez közösségi finanszírozásból gyűjtene pénzt, és középiskolásokat vinne el hangversenyekre. Előtte benézhetnének a kulisszák mögé, belehallgathatnának a próbákba, és beszélgethetnének a zenészekkel. Mert szerinte ez az a kor, amikor még fogékonyak a fiatalok a zene megszeretésére. Rákérdezek a gyerekei viszonyára a zenéhez, erre nevetve mondja: „Szerintem az nulla. Tanultak zongorázni, de egyiket a szolfézs riasztotta el, a másiknál szimplán beláttam, hogy nem kell. Volt, hogy a lányom kettest kapott énekből.”

Ádám évekig nagyüzemben turnézott a standupjaival. Jellemzően este lépett fel, sokszor vidéken, a rádióban viszont reggel fél hatkor már kezdenie kellett. „Ez volt a sofőrös időszak, az utolsó két év horrorisztikus volt, de azt gondoltam, én mindent bírok. Mindenesetre nagyon sok pénzt költöttem Sanyira” – nevet. Egy idő után nem bírta tovább, azt mondja, neki annyira fontos az alvás, hogy anélkül képtelen normálisan élni. „Túltoltam az egész médiát, kiégtem benne, majdnem harminc évig csináltam, és ennyi bőven elég volt.”

2022 februárjában jelezte a Bartókban, hogy júniusban szeretne eljönni. „Mindent felajánlottak, hogy ott tartsanak. Átalakították úgy a műsorrendet, hogy csak reggel dolgozzak. Szegény kollégák Ádámka kedvéért mindent megtettek, én meg kilenckor befejeztem a műszakot, hazamentem, olvastam kicsit, aztán ebéd után megpróbáltam aludni az estek előtt. De az nem működött, hogy »Ádám, most aludnod kell« – úgyhogy 2023 március elején elengedtek.” Az antikváriumban volt a búcsúztatója, kapott a rádióvezetéstől egy mikrofont búcsúajándéknak, azzal, hogy szóljon, ha bármikor visszamenne.

De nem akar, bár azért kitalált egy tervet a visszatérésre, de nem a Magyar Rádió kebelében. „A Spotify-nak van egy Music and Talk nevű műsora, ahol összeállíthatsz listát, és a zenék közé beszédeket tudsz felvenni. Csak az a probléma, hogy Magyarországon még nem érhető el. De már csetelek spotify-os illetékesekkel, remélem, hamarosan megoldódik. Szívesen vezetnék így napi egy órában műsort, és mindenki akkor hallgatná meg, amikor szeretné. Nekem meg nem kéne korán kelnem, csak ideülnék a kanapéra egy laptoppal és egy mikrofonnal.”