Amikor egy októberi csütörtök délután letáboroztunk Aljezur mellett egy inkább farmnak beillő miniszálláson, majd hat óra tíz perckor megpillantottuk Praia da Arrifanát, az Atlanti-óceán egyik párában úszó vad partszakaszát, még nem tudtam, hogy állítólag a jomo az új trend az utazásban. A fomo (fear of missing out) ellentéte, amikor pont azt hajkurászod, amit más nem nagyon hajkurász, és abban leled örömöd, ha nincs sok látnivaló (joy of missing out). Pontosabban nincs sok klasszikus turistamágnes – templom, kastély, múzeum, város, építmény –, csak te magad vagy, és az istenadta természet.

Hirtelen véget érő, a vízbe meredeken beleszakadó partok, magas sziklafalak övezte finomhomokos öblök és alig néhány ember, az is fekete neoprén ruhában a vízben, messziről mintha fókák lennének. Apró sötét pontok a horizonton, még este hétkor is ülve, fekve himbálóznak a deszkájukon, türelmesen várják az ideális hullámot, amin kilovagolhatnak a part felé. Napnyugtakor aztán deszkával a hónuk alatt, mezítláb sétálnak a parton, esetleg beülnek valamelyik étterembe vagy bárba, ami errefelé az infrastruktúra, vagy csak visszavonulnak a lakóautójukba, és elteszik magukat másnapra, hogy aztán kezdjenek mindent elölről.

Szörf és szörf:
az öt leggyakoribb típus
Szörf vagy hullámlovaglás: ez a klasszikus (igazi) szörf, és nem az, amit a Balatonon látunk, és annak hívunk. Itt nincs vitorla, csak egy csupasz deszka, ami a hullámok erejével suhan a vízen.

Boogie board vagy body­board: a szörfös fekvő pozícióban lovagolja meg a hullámokat.
Windsurf: ez az, amit a legtöbben szörfnek ismerünk itthon. Itt már vitorla van a deszkán, a szörfös a szél energiájával dolgozik.

Kitesurf vagy sárkányszörf: itt is szél adja az erőt, de a vitorla magasan a levegőben van, a szörfös egy rúddal a kezében mozgatva a zsinórokat tud irányt változtatni.

Wingfoil: A szárny alakú vitorla nincs rögzítve a deszkához, de nincs is magasan a levegőben, azt a szörfös fogja a kezében. A deszka alján uszony helyett hydrofoil van, ami – miután a szörfös befogta a szelet – kiemeli a deszkát a vízből.

A nyugati parton a csücsökig
Meg kellett szokni a reggeli hangokat. Először egy kakas kukorékolt, aztán bekapcsolódott pár rikácsoló páva, majd a teraszunkon feltálalt reggeli közben megjött a háziak két afrikai oroszlánkutyája, és a macskáik is úgy jártak át az apartmanunkon, mint akik pontosan tudják, hogy ők vannak otthon, és mi vagyunk a betolakodók.

Igazuk volt, szállásunk egy természetvédelmi területen – a száz kilométer hosszan észak–dél irányba elnyúló Parque Natural do Sudoeste Alentejano e Costa Vicentina közepén – volt. Háborítatlan környék, édenkerthatású farm, ahová bolti tojás csak akkor tette be a lábát, ha kínosan kicsit tojtak a helyi tyúkok a kertben, és ciki lett volna őket felszolgálni.

Ez volt egyhetes dél-portugáliai csavargásunk első négy napjának alaptábora, ideális bázis a dél-nyugati óceánpart felfedezésére. A legészakibb pont, ahonnan aztán elkezdtünk lecsorogni, Lisszabontól úgy 170 kilométerre délre, a Villa Nove de Milfontes nevű kisvárostól hét kilométerre északra feküdt. Ez Praia do Malhão: sziklák, homokdűnék, amerre a szem ellát, különböző zöld és rozsdabarna növényekkel, a dűnék között kilométeres sétákra csábító fapallókkal és lépcsős kilátókkal. Tipikus alentejói, szeles, zord táj, ember szinte nincs a látóhatáron, legfeljebb a deszkáján a távolban, vagy egy-egy magányos horgász térdig a vízben, esetleg egy szikla tetejéről lóbálva a botját.

Aki ennél nagyobb társaságra vágyik, annak vissza kell autóznia Villa Nove de Milfontesbe – egyébként érdemes például egy vacsorára. Dugóba ott se fog kerülni, de a fehérre meszelt házak és szűk utcák között relatív nyüzsgésre és kellemes tapasbárokra bukkanhat. A Ritual nevűt például melegen ajánlom, egyik legjobb lazactatárunkat és cevichénket ott költöttük el, pedig még az előző esti tonhaltatár emléke is élénken ragyogott bennünk az O Paulóból, a Praia da Arrifana legszélső szirtjére települt halas étterméből.

A következő praiát (ami a strand, beach, playa portugál megfelelője, de magyarul inkább fürdésre ritkán alkalmas, elképesztően látványos, jéghideg óceánpart) Zambujeira do Mar partjainál érintettük. Azon kevés öblök egyike, ahol van értelmezhető település is, sőt a sétálóutca és a templom tere egy óriási szikla tetejére fut ki, alatta meg ott csapkod az óceán. Szép napos szombat lévén épp nagy esemény volt Zambujeirában, délutántól zenei fesztiválra készültek, és már hangoltak is javában, előtte pedig a falu gyerekeinek rendeztek boogie board versenyt.

Szülők, nagyszülők messzelátóval követték a magas parti sétányról, mit ügyeskednek a legfeljebb tizenévesek a tajtékon a sziklafalak között. Nekünk meghökkentően bátor, nekik mi sem természetesebb – ahogy az alpesi bölcsődések is repesztenek az osztrák sípályákon, itt se lehet elég korán kezdeni a hullámok meglovagolását.

A városkát leszámítva Zambujeira környéke is kies, vad vidék. Sőt ahogy dél felé csorog az út, úgy válik egy darabon, ha lehet, még drámaibbá a táj, bár a parttal párhuzamosan futó autóútról ebből semmi sem látszik. A teljes száz kilométeres parti sáv – a Praia do Malhãótól a déli csücsök Sagresig – kizárólag akkor fedi fel magát, ha nagyjából minden, többé-kevésbé kitáblázott praia irányába lekanyarodunk róla, és bevállaljuk néhány kilométeren az időnként rázós földutakat a vízig. Nem kell hozzá terepjáró, mi egy elég lanyha teljesítményű Fiat500 cabriót béreltünk erre a célra, kicsit zötyögött, de egyszer sem kapott tengelytörést.

Akinek több ideje van, és jobban megmozgatná magát fizikailag, az gyalog és biciklivel is kihozhatja a maximumot a vidékből: legalább ezer kilométeres mountain bike úthálózat szeli keresztül-kasul a két délnyugati tartomány, Alentejo és Algarve partközeli hegyeit könnyű, közepes, nehéz és fekete pályákkal. Sinestől Lagosig le is lehet sétálni a magas sziklapartokon húzódó Fishermen’s Trail útvonalán, összesen 226 kilométer, szűk kéthetes túrázás fantasztikus látványban, erős szélben, este és reggel menetrend szerint leszálló sűrű párában, és úgy, hogy az introvertáltak is lubickolnak az életben, embertársaik számát egy kezükön megszámolhatják.
De vissza Zambujeiráig és a következő állomásig, a nehezen kimondható Odeceixéig. Itt megint nem maga a település, az álmos kis falu a nagy szám, bár egészen elképesztő fekvése van egy völgyben, vízszintes utcája talán nincs is, az egyik viszont tele van igen minőségi szállásokkal és egy, a Michelin-kalauz által javasolt étteremmel (Näperõn) pompás kilátással az egyetlen látnivalóra, egy régi nagy szélmalomra a hegytetőn.

Az étteremre teljesen váratlanul bukkantunk rá, de ha már ott volt – igaz, holtidőben –, betértünk egy friss narancslére meg némi olívára, és nem bántuk meg. Mondanám, hogy kis oázis volt, ha ez nem volna fura egy olyan régióban, ami eleve oázis a turistáktól nyüzsgő Dél-Európában, de itt valahogy még lassabban pergett az idő. Semmi sem történt, csak sütött a nap, egyedül voltunk, néha felénk nézett egy kedves pincér, és a végén annyit fizettünk egy nagy halom olíváért, mint amennyiért itthon veszünk egy üvegcsével a Sparban.

És hát az óceán. Ha a leglátványosabb beachet kellene megnevezni az egész partvidéken, talán az Odeceixe és Aljezur közötti Praia da Amoreira, illetve a rögtön mellette levő Praia do Monte Clérigo kerülhetne a dobogó tetejére. Utóbbi sokkal kevésbé van kitáblázva, jobban kell keresni, de nem szabad kihagyni, mert talán a legteljesebb, legszebb panorámát adja.

Itt nemcsak az addigra már megszokott part (magasról, meredeken és hirtelen a vízbe szakadó sziklák) képe felejthetetlen, hanem a tágas homokos öblöt ketté vágó folyóé is. Derékig érő vize kisgyerekes, kutyás pancsolásra is alkalmas, és a szörfösöknek is kényelmes útvonal a viszonylag távoli parkoló és az óceán között: műszak elején és végén könnyebb itt hurcolni a deszkát, mint fel-le mászkálni meredek fa lépcsőkön közvetlenül a parti szikláknál.

Ugyanis ezek itt kimondottan magasak, saccra mintha egy tízemeletes ház tetején érne véget a szárazföld. A helyi horgászokat ez kicsit sem zavarja. Egyrészt vájtak itt-ott pár láncot a sziklába, amin lejjebb tudnak ereszkedni (ki tudja, meddig, nem mertünk utánuk menni), másrészt fent ücsörögnek a platón, és onnan lógatják a botjukat.

Mindez naplementében egészen különös kontúrokat ad, csak bámulod őket megbabonázva, és azt az éles fényes csíkot is a távolban, ami elválasztja a vizet és az eget. Közben azt is kezded érteni, hogy itt, ahol 180 millió évvel ezelőtt kettétört az egykori szuperkontinens, miért is vágtak neki utóbb őseink e vad vizeknek, hogy megnézzék, mi van tőlük messze nyugatra.
Praia da Arrifana, a mi kis házi strandunk egy újabb festői öböl (lassan elfogynak a jelzőim) és szörfparadicsom. Fabódékban szörfiskolák, korláton száradó neoprén overállok, előbb a homokban, majd a vízben gyakorló tanoncok – utóbbiak alkalmi edzőtársak, bárki beállhat, aki vesz egy háromórás oktatást hatvan euróért. Huszonéves srácoktól hatvanas nőkig bőven akadt vállalkozó, a mi kétfős csapatunk fele is benevezett (én addig heverésztem, kocogtam a homokban, és a szűrt napban is leégtem). Ennyi elég, hogy az alapmozdulatokat megismerd, majd egyedül csiszolgasd őket.

A közeli Aljezur feledhető városka lenne (csinos fehér házakban nyugodtan élő kedves emberek), de a Koyo nevű kávézó miatt mégsem az. Azt ugyanis bizonyos Illés Gyula nyitotta 2021-ben, miután már öt éve Aljezurban élt. Kifejezetten menő, újhullámos, kicsit hippi hely – újabb váratlan felfedezésünk, céltalan lófrálgatásunk gyümölcse. Ha nem térünk be egy bicikliboltba, nem kezdünk el beszélgetni a tulajjal, nem kérdezünk rá, hogy ugye, Angliából jöttél, mert annyira britül beszélsz, ő meg nem kérdez vissza, hogy mi mégis honnan, sose tudjuk meg, hogy a kisváros legnépszerűbb kávézóját egy honfitársunk üzemelteti.

Sagresig, illetve az ország és Európa legdélnyugatibb csücskét képező Cabo de Sao Vicentéig már csak ötven kilométer van, odáig még egy újabb homokdűnés partot (Bordeira) érintünk, szokásosan sok szörfössel, de szokatlanul türkiz színű vízben. A part itt újra egyre magasabb, Sagresnél már durván hatvan méter (képzeljük el, hogy a budapesti Körszálló egy nagy sziklatömb, annak a tetején állunk), és mintha változnának a színek. A zord szürkéből innentől a sárgába hajló homokkő a domináns, és ami még feltűnőbb: idetaláltak a turistabuszok és a szuvenírárusok. A nomádba hajló introvertált zónának Sagresnél vége.

A csücsöktől Faróig
A déli part (újabb száz kilométer Sagrestől Faróig, Algarve repülőteréig), bár nem nélkülözi a szépséget és drámaiságot, barátságosabb, kevésbé egzotikus, és sokkal nyaralósabb. Az óceán itt is kijózanítóan hideg, de már vannak napágyak a strandokon (többet is süt a nap), városok és emberek bőségesen, ennek minden bájával és nyűgjével.

Második bázisunk Lagos volt, kellemes hely, nyolc-tíz belvárosi utcácskával, szép parti sétánnyal, kikötővel, stratégiailag is jó pont az újabb felfedezésekre. Utóbbiakhoz itt vízre is szálltunk, pontosabban kicsit még keletebbre autózva Portimão kikötőjéből hajóztunk ki motoros bárkával, a legtöbb kiszögellést és rejtett öblöt ugyanis a vízről lehet a legjobban megközelíteni.

Amitől itt menetrend szerint leesik a turisták álla (a miénk is), az a sziklaformációk látványa: barlangok, boltívek, hasadékok végig a part mentén, legalább ötven kilométeren át. Ügyesen navigálva az erősen csapkodó hullámok között be is lehet manőverezni egyikük-másikuk, például a Benagil-barlang mélyére. Katedrálisnak is hívják, természet adta kupolával, a kupola tetején kerek nyílással, besüt rajta a nap. Portimãótól körülbelül másfél óra ide eljutni, a legtöbb vízitúrának érthető módon ez a csúcspontja.

Egy ilyen hajókázás arra is ideális, hogy kinézd a következő szárazföldi célpontot a parton. Carvoeiróba például muszáj volt visszamennünk autóval is. Az odáig tartó út mentén hosszabb homokos strandok és osztrigafarmok, beljebb a magasodó dombok között pedig ott van Silves, egy középkori városka várral és egy olyan kis kávézóval a templom melletti fák alatt, ahol még el tudják hitetni veled, hogy örülnek a turistáknak (a visszatérőket még meg is ölelgetik).

Alatta a parton Carvoeiro, apró település, a sétálóutca és a főtér a meredek sziklákkal zárt homokos öbölben ér véget a strandon (Praia do Carvoeiro). Kaptatós utcáin fehér házak, lent a téren ott az óceán, a kisvárosi strand, vízibiciklikkel, bárokkal, munka után homokban sörözgető helyiekkel (is). Szerethető vidék, újabb bizonyíték, hogy van élet Lisszabon és Faro között is, sőt kicsivel odébb is, Olhãóban. Halászfaluból lett andalgásra csábító kisváros, ahol például egy helyi művész reggeltől estig dolgozik a mozaikműhelyében, és részben abból csinál pénzt, hogy másokat is az asztalához enged alkotni. Kétórányi elmélyült belefeledkezés az azulejo csempék összetöredezett világába (nyolcvan euró anyagköltséggel) olyan emlék, ami kicsit haza is vihető.

De Algarve mégis elsősorban a horizontjával hagy nyomot. Praia da Falésia – kalandozásunk utolsó kitérője – viharos széllel, szemerkélő esővel és újabb hasadékok kilométer hosszú látványával keretezte egyhetes utunk teljes parti panorámáját. A dél-portugáliai vidék képét, ahol nagyon kedves emberek élnek, de mindegyikük apró pici pont, és tényleg a természet az úr