Egy lány fekszik a színpadon, majd becammog egy papírmasészerű anyagból, bambusz- és rafiacsíkokból készült életnagyságú jegesmedvebáb, pont úgy, mintha élő állat lenne. Csak pár másodperc után látom, hogy lábaiban artisták és táncosok bújtak el, koreografált mozdulataik sorozata olyan, akár egy tánc. A díszlet egy ódon katedrális oszlopait idézi, hátul sok ezer kis szalagból álló függöny lebeg, hol a víz alatti világot, hol egy amorf, lélegző élőlény mozgását imitálva.
Egy másik jelenetben a kontyánál fogva lóg egy artistalány, és pörög, én meg szinte oda sem merek nézni, ahogy a többi légi produkciónál sem. Van gurtni, magas drót, lebegő kínai rúd – egy idő után úgy érzem, mintha magam is repkednék a szereplőkkel. A Solus Amort nézem a Müpában, a magyar Recirquel újcirkusztársulat egyik újabb előadását, és arra gondolok, milyen jó, hogy a cirkusz ma már nem kopott bundájú, öreg, valódi medvét, ijesztő bohócokat és mokány, cseppet sem légies artistákat jelent.
Vági Bence
A kortárs táncot és a cirkuszművészetet ötvöző Recirquel
alapítója a társulat óbudai próbatermében, kivételesen fények, díszletek, csillogás nélkül.
„A Falk Miksa utcában vettem egyszer egy antik kártyatartó tálat, a szélén egy jegesmedve állt, a közepére pedig színes örvényt festettek. Olyan volt, mintha a tál magába szippantotta volna a világot, a medve meg nézte, és tudta, hogy hosszú távon ő – vagyis a természet – fog győzni. Ledöbbentem, hogy 1918-ban valaki olyan kerámiát alkotott, aminek ma is erős a szimbolikája.” Vági Bence, a Recirquel alapítója és koreográfusa ezt a kerámiát gondolta tovább, amikor megkereste a nemzetközi hírű dél-afrikai bábtervezőt, Janni Younge-ot. Ő készítette például a londoni West Enden nagy sikerrel játszott War Horse című produkció élethű lóbábjait is.
