Egy évekkel ezelőtti ebéd óta többször lett volna már kedvem behuppanni a Deák tér menti Madhouse-ba egy ételre-italra, megnézni, merre megy a hely, de jellemzően olyan, péntek vagy szombat esti időpontokban ötlött fel bennem, amikor ez foglalás híján mindig meddő próbálkozásnak bizonyult. Aztán ahogy teltek a hónapok, évek, a Mad Scientist sörfőzde a néhai Anker helyiségét elfoglaló sörözőjét szétválasztották egy kocsma- és egy bisztrótérre – igaz, csak a lofttér indusztriális hangulatát fokozó fémpolcokkal, a hangtér maradt közös.

Meg az itallap árfekvése is, ami a két–háromezres, három-négy decis pohár sörökkel a kocsmarészen determinálja, hogy elsősorban a sarkon megálló reptérbusszal érkezőkre dolgozzanak, és nem könnyíti meg a bisztróoldal dolgát sem: az önmeghatározás alapján ez egy gasztrokocsma, de úgy képzelem, egy gasztrokocsmában kevesebb részt kéne kitennie az estéből, hogy az ember kimatekozza, mi fog beleférni az étel mellé, hogy ne szaladjon egy olyan számlába, amilyenre csak kivételes estéken van felkészülve.

Hétfői foglalásunk az év és hét eleji időpontban egyáltalán nem bizonyul indokoltnak: minden foglalt asztalra jutna egy külön pincér, akik ehelyett az első öt percben egyesével megjelennek a miénknél, hogy ugyanazt kérdezzék meg, de ezután hamar kiegyenesedik a szerviz. Ennél nagyobbat döccenünk azon, hogy a dicséretesen rövid, leves-, bao-, steak- és japánosított rántottétel-fókuszú étlap alján ígért további táblás ajánlatok nincsenek – van helyette egy tematikus-kollaborálós, a tetoválás jegyében fogant fix menü, amiről viszont nem lehet egyesével fogásokat választani. Ez el is dönti, hogy akkor bevállaljuk a fix ételsort, meg mellé ízesített vajakat és a hely városszerte követőtábort építgető hallevesét az állandó lapról.
A menü feketére színezett, felettébb jóízű, ám egy határozott nézéstől apró darabokra hulló rizsropogósokra tálalt agyvelőpaszta-gombócokkal indít. Utóbbi krémben ha nem is egyértelműen sör, de valami kellemesen savanykás tónus is feltűnik, és a szintén feketére színezett, kaviárként roppanóvá főzött mustármagok is kerekítenek a képen.

A rendes étlap háromféle vaja közül mindegyik kifejezetten érdekes: ilyen a füstös-mizós, a kedvencünkké váló fermentált piros aranyas (kacsapecsenyezsír-szerű ízhatásával azt bizonyítja: az ízélmény előállítható szárnyasok leölése nélkül, ha beérjük négylábúak tejének elvételével), és a sós-citromos is újszerű a jóféle kovászos kenyéren, de alighanem tésztán vagy sült halon kerülne tökéletes szerepbe.

Jönnek a levesek: az alkalmi menü bárányrámenjében betétként nincsen hús, de remek tészta igen, és mint mondják, amikor a feketébe hajló mélybarna szín forrását firtatjuk, a kellemes lébe belefőtt pár birkafej. A jellegzetes bárányízt nem a keleti fűszerek takarják el, koncepciónak tűnik, hogy nem az ütközik ki.

A már említett halászlé esetében metéltre, zöldhagymára és két akkora darab rántott szürkeharcsára töltik a levet, ami érdemben segít értelmezni a leves szervizdíjjal együtt 7-tel kezdődő árcímkéjét. A lé kiindulópontja ugyanaz a dasi, azaz japán alaplé, ami például a rámenhez is elvezetett, de itt a paprikás-édesvízihalas irányba visszakanyarodva hoz létre új és valóban felettébb finom szintézist. A régebbi beszámolók káposztáról is szólnak, azt mi már hiányolni voltunk kénytelenek, de a tányér első fele így is nagyon működik.

Utána elkezdődik a fejemben a miért kell eláztatni a bundákat című, e hasábokon legutóbb a múlt hónapban lejátszott lemez – de elképzelhetőnek tartom, hogy előbb-utóbb átütő győzelmet arat Budapesten a szottykultusz, és ha így lesz, ennek a harcsának köze lesz hozzá.
Ezen a ponton jól lakunk, ami akár nyugtalanító is lehetne a menü tömören rib eye-ként szerepeltetett főétele előtt, de ebből a szempontból szerencsés, hogy két hüvelykujjnyi, villával vágható és ízes steakecskéről van szó: sűrű, melaszos állagú, de váratlanul halas ízvilágú mártáson ülnek.

A menü nem listázza, de minden fogásnak van borpárja, ehhez ki is kérjük – minthogy egy deci ára pont nem szerepel a lapon, nem tudjuk, hogy a lista legdrágább borába nyúlunk ezzel bele, és nem is kötik az orrunkra. Az organikus badacsonyi vörös, a mártás és a hús ízhármasa működik – a kilenceurós deciárról majd a piac megmondja helyettem, meddig fog működni.
A desszert kóstolópohár-desszert: hordóérlelt MadX sörből készült, habos krém, a menü szerint almával, pontosabban ízhatásra-állagra birsalmával az alján. Kóstolásra fanyar, majd az utóízben sörösen, váratlanul, de jólesően keserű. Tök jó geg, egy hosszabb menüben frissítőnek, nem csak lezárás gyanánt is működne.

Sörözőhöz illően nem finomkodók az adagok, célirányos választásokkal és az italok gondos beosztásával fejenként 12–15 ezerből is lehozható egy nem végtelen, de kellemes vacsora. Komolyabb tervekhez a céges bankkártya meglovasítását javaslom, és ha sikerül, másnapra a kifejezetten hívogató brunchot pastramis-savanyúkáposztás Benedek-tojással és korhely báránylevessel.

Madhouse
Budapest V., Anker köz 1-3.
A teszt időpontja: 2024. január 8.

Ezt ettük:
Séfmenü:
14 500
Három vaj:
1980
Mad halleves:
6780
Horizont IPA (0,33l):
2280
Egy-egy dl bor:
1290 + 3390
Szervizdíj:
4533
Összesen:
34 753 ft

Jó ideig kerestem, hogy az agyvelőpaszta az tényleg agyvelő-e, vagy olyan, mint húslevesben az eperlevél, de nem találtam választ. Jó ideig kerestem, hogy agyvelőpasztát (?) falatozva kiakadhat-e az ember árakon, meg a tejivás kegyetlenségén, vagy ez olyan, mint diétás kólával kérni a Big Mac menüt. Erre már inkább találtam választ.