„A tintahal – mutat tányérunkra kopaszodó és a hűvös helyiségben, januárban is kicsit gyöngyöző homlokú asztaltársunk –, a tintahaluk nagyon jó.” Ezt egyrészt ezen a ponton már tudjuk (kicsit túl van grillezve a hal, de van olyan friss, hogy ez se álljon neki rosszul), másrészt a szakvélemény afféle megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatásként cseng Jordi – mellé ültettek minket a taverna ajtajánál – többnyire teli szájából. Ha tudnánk katalánul, Jordinak minden titkát ismernénk már, mert a társaságunk helyett kihangosítóval whatsappozva dobja fel az ebédjét. Fél órával vagyunk szerda dél előtt, ő úgy a nyolcadik fogásánál tart, és természetesen egyik sem a tintahal volt: termetes rákok, fehérbab kolbásszal, fokhagymás-paradicsomos pirítós meg a rend kedvéért egy bomba.

A felszínt nézve nem egyértelmű, van-e Barcelonának a paellától a friss galíciai tenger gyümölcseiig ívelő pánhispán összeolvadásban, meg persze az összes globális hype-ot minden városban az asztalra tevő posztmodernben is érvényes kulináris identitása azon túl, hogy saját szószuk van a sült krumplira. Ám ha van, annak biztosan része a bomba, ez a másfél négyzetkilométeres területen, a ma bevándorlókkal színesedő, eleve alig pár száz éves egykori halásznegyedben, Barcelonetában elterjedt étel.

Egy darált hússal töltött, közepes túrógombócnyi krokettgolyóról van szó – eddig sima házias komfortkaja –, amit a legenda szerint itt, a La Cova Fumadában tálaltak először híg majonéz és egy sriracha-szerű csípős szósz keverékével, hogy aztán egy mintegy három háztömb sugarú körben mindenki másolni kezdje. Jól csúszik, pláne a ház kancsóból locsolt fehérborával – hogy miért nem kötelező kellék a Torontótól Budapestig a világban elszórt tapasozóklónokban, arra a legerősebb tippem az, hogy a végén még túl hamar és túl olcsón lakna jól a kedves vendég, bár a mindenféle sonkás-sajtos krokettek voltaképp ennek a felhúzott verziói.

Itt az étkezés elhúzása nem szempont, pontosabban inkább az ellenkezője tűnik annak. A bárpult melletti állóhelyekkel együtt harmincfős, egyetlen vécével és kézmosóval üzemelő, délután négyre már be is záró hely lényege, hogy kedélyes pörgés keretében minél többeket etessen meg egy olyan platniról, amit a Nébih fénykép alapján bezúzatna, de minden jóérzésű ember körbetunkolná, ha engednék.

A helyiek és a hozzánk hasonló, túl sokat internetező turisták aránya úgy négy az egyhez (helyesen és igazságosan), asztalfoglalás nincs, utcán sorban állás van. Mi tökéletesre grillezett szardíniákat eszünk a tintahal mellett, meg füstös ízű sült articsókavirágokat, és landolás után nem egészen két órával máris rendben van a világ.

Pálmás, vidámparkos ünnepeket
Kétféle iskolája van a gyerek néhány éjszakás lepasszolását megszervező kisgyerekes szülők utazásának: a negyedórákra lebontott, feszes programmal operáló, megszállott tekintetű élményhajhászat meg az „áldjuk az eget, hogy tényleg megpattantunk, felírtam pár helyet, aztán majd a metrón meglátjuk”. Az első változat is közel áll a szívemhez, de mi most határozottan a másodikat csináljuk: a tág család sokrétű ünnepi víruscsereberéje után az is vastagon benne volt a pakliban, hogy a kukába mennek a repjegyek, és csak az indulás előtti este hittük el a nagyszülőknek, hogy nem az unokának kell majd őket ápolnia.

Korábban, amikor még hittem a széttervezős változatban, olyasmi volt a tervem, hogy macskacápától sült ráján át tonhalmájig és importálhatatlan frissességű, ritkább kagylókig csak olyan tengeri alkatrészeket eszem három napig, amik Kelet-Közép-Európában szóba se jöhetnének, de kikacag az élet: a spanyol karácsonyi ünnepkör vízkeresztig tart, és ebben a tekintetben a katalánok is spanyolnak érzik magukat, úgyhogy január legelején három étteremből kettő még téli álmot alszik.

Cserébe miután hetekig ecseteltem a négyéves lányomnak, hogy Barcelonában januárban hideg lenne a tengerparton homokoznia, és elég nyomik a játszóterek, az egész városban nincsen olyan metrómegálló, ami mellé ne települt volna ki egy vígan karistoló pop-up vidámpark. A legnagyobb a barcelonetai jachtkikötőben vert tanyát, hogy teljesen összeolvadjon a pálmafák közti sajátos atmoszférájú karácsonyi vásárral: az összhatás minden ízében olyan, mintha egy kizárólag óvodásokból álló szervezőbizottság tervezte volna.

Modellek és borotvakagylók
A legjobban nyilvánvalóan azt tennénk, ha végig maradnánk a sallangtalan, egynyelvű étlapos mikrovendéglőknél, de ez az estékre nem opció – a venezuelai mosogatónőknek is pihenniük kell valamikor. Hogy mélyre véssük magunknak a tanulságot, bedőlünk a fontoskodó foodbloggereknek és gasztromagazinoknak, akik 2023 végén unisonóban éneklik a Batea dicséretét.

Pedig az intő jelek számosak: Barcelona Oktogonján, egy sugárút mentén találjuk meg, egy szálloda aljában. És benne van a kalauzban, tehát nem időben érkezni kell, hanem foglalni, majd utána bírni az utazgató kisgyerekes ázsiai-európai családok jelenlétével, akiknek nem sikerült letenni a gyerekeiket, viszont egyértelműen nem való nekik sem a napszak, sem a hely.
A Batea ráadásul helyi mércével nyilvánvalóan túl is van árazva – ez azt jelenti, hogy nem három-négy euró egy pohár kifogástalan cava, hanem öt-hat, és ugyanez az árindex áll az osztrigára is. Arról az derül ki, hogy lehet japáncitrommal színezgetni, de ilyen minőség mellett ez ugyancsak távol áll a nélkülözhetetlentől.

Eszünk borotvakagylót, kagylóhússal és füstölt hallal töltött ropogós batyut, algafalafelt és óriás (tehát valójában: nem apró) szívkagylót – minden alapanyag valósággal harsog, a különböző ázsiai szellemiségű szószok, feltétek és kesernyés ellenpöttyök közül viszont kevés, ami tényleg indokolható. Aztán főbb ételnek ibériai sertésfüllel töltött raviolit kérünk, rajta teljesen pasztell koktélrákokkal, és mellette suquet, azaz katalán hallevest mártással. Ez egy jól felidézhető, egyértelmű ízekkel dolgozó fogás, fel is veti a kérdést, hogy hol lehetne a városban egy egyenes katalán hallevest enni a közben fejenként két unott modell társaságában megjelenő snájdig celebek jelenléte nélkül.

A mandula helyett mogyoróval készülő ajo blanco (hideg, pürésített andalúz leves) mártásra tálalt füstölt marhatatárból több dolgot is megtudunk: hogy a marha és a mogyoró barátok, és hogy a marhából készülő dolgok közül alighanem egyedül a pastramit érdemes füstölni. Az ilyen helyekre alkothatta meg még a covid előtt a Michelin-gyorsétterem kifejezést egy budapesti üzletvezető, akinek az érdemben személyesebb hangulatú helye azóta – ó, az az irónia! – szintén bírja a kalauz ajánlását.

Hazafelé aztán a hotelünktől egy sarokra telepszünk még oda egy bárpulthoz, ami azt meséli el, mivel lesz tele 2027 környékére a budapesti Madách tér vagy a Bartók Béla út: olyan kraftsörözőkkel, ahol natúrbort is csapolnak. (Utóbbiból itt, helyesen, csakis fehér és helyi fajtákat: a szektákon túli közmegegyezés akörül látszik kirajzolódni, hogy ezek a kezeletlenebb, természetesebb borok simán lehetnek kellemesen rostosak, szokatlan módokon autentikusak és izgalmasan elevenek, amíg fehér szőlőről van szó, de a vörösek kilencvenöt százalékába íz alapján valahogy mindig sikeresen belepisil egy macska.)

Igaz, finoman szólva nincsen a helyen tömegjelenet: már pont pár sarokkal kijjebb vagyunk a turistadongástól, a környék ifjai meg inkább a sarki gíroszos plusz kiskocsma egység teraszán búcsúztatják az estét sima korsó Estrellákkal.

Banksy beájulna, de nem tud róla
Másnap, világosban, kiderül, amit előzetesen egyáltalán nem tudtunk: hogy tele van az utcánk jóvágású, Spanyolországon kívülről nézve ismeretlen outletekkel, pár óránkat és jó pár eurónkat el is nyelik. Aztán birkózunk egy sort a kártyacsippantóval a helyi járatos buszon, hogy újdonsült tudásunk birtokában délutánra már mi nyugtassuk fölényes nyugalommal a papírbérletükkel próbálkozó ijedt helyi néniket: a gép a ludas, éppen állítgatják őket.

A csak az olimpia idején Barcelonához forrasztott iparvárost, Poblenout cserkésszük be ebédre: mostanra jó léptékű lakó-, dizájn- és iroda­negyeddé érett, és a déli végén, egy autópályán átmászva itt is a végtelenül elnyúló, homokos tengerpart terül el, mint a városban mindenütt.
A világ egyik legjobb panorámájú McDonald’sának teraszáról is lehetne nézni a fövenyen sortban röplabdázókat, de mi inkább a ponyvával fedett teraszú haléttermek egyikéből tesszük. Polipos krumplisalátával és egy jól megtermett tál grillezett kékkagylóval kezdjük, utóbbit még füstölt, citrusos olajjal is meglocsolták, így sokkal barbecue-sabb az élmény a franciás verziónál, és veszedelmesen itatja a bort. Tömény, de emlékezetes.

Ámde az óriási konyhapulttal és rengeteg szimultán tűzhellyel és serpenyővel felálló hely elsősorban paellában utazik, és főképp amiatt jönnek a versenyzők a végtelen főre lefoglalt asztalokhoz. Mi pedig mi egyébre szavaznánk, mint az Escriba önmagáról elnevezett tengeri gyümölcsös változatára, rizs helyett rövid és vékony, a kevés lében csak fogkeményre főtt tésztával, a fideuàval próbáljuk ki.

A rizses paellához hasonlóan bennem ez is azt a benyomást kelti, hogy lehetne ötven adagonként is főzni és ideális vásári ételként beteríteni vele a világot, mert egy krémes rizottóval vagy friss tésztával ellentétben az első és a huszadik, az utolsó falatokon szuszogó percben is alapvetően ugyanazt adja, de azt magabiztosan. Ebéd után közelebbről is megnézzük, ahogy két, lányunkkal egykorú kölyök önfeledten rohangál ki-be derékig elmerülni a levegőhöz hasonlóan tizenöt fokos tengerbe, békében olvasgató szüleik csendes feladása mellett – mint általában a gyerekeknek, most is nekik van igazuk.

Poblenou ramblája, azaz főutcája a katalán főváros jól ismert, kirakat-evőpiaccal, fix menüs teraszokkal és újabban ismeretlen okokból ázsiai virágmagárusokkal megszórt központi turistaszínházával ellentétben egy árnyas, kisboltokkal és kávézókkal teli képeslap. Az a fajta korzó, amit Magyarországon rég kivégeztek – településmérettől függően – a plázák vagy a külvárosi diszkonttelepek.

Van kit és mit is ünnepelnünk az úton, úgyhogy az egyik vendéglő másfél kocsibeállónyi belső kertjében jár még egy cava – feleségem ugyan először sangriával próbálkozna, de a pultos megesküszik neki, hogy még életében nem készített olyat, és neki sem fog. Már csak a kiállást értékelendő is maradunk, meg azért is, hogy emésszünk, és erőt gyűjtsünk visszatérni a hoteltől két sarokra megrendezett Banksy-kiállításhoz.

Az pedig alapvetően megéri: a falakra fújt stencilkópiák értelemszerűen hatásosabbak, mint fotókat nézni az eredetikről, és nagyjából szerepeltetik is a teljes életművet egy értelmezhető, kronologikus íven. Ugyanakkor a kiírások angolságának botladozásából, a reklámpólók egészen abszurd módon félrenyomott mintáiból és az emlékezetes árverésen ledarált festményről szóló, a kőkorszaki internet felbontását idéző videóból is kiderül, hogy a névtelenségbe burkolózó provokatív utcai művésznek a világon semmi ráhatása nem volt a tárlatra, és fundamentális problémák lehetnek a szerzői jog képviseletével.

Utóbbit csak aláhúzza, hogy amikor aznap később halált megvető bátorsággal végigfurakszunk a plázákkal szegélyezett és bevásárlófalanxok totális rohama alatt álló Plaça de Catalunyán, még két másik Banksy-kiállításról látunk posztereket. Ennyi azért egy Barcelona méretű városban sem kevés, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy mondjuk, Párizzsal ellentétben, ahol szintén nyíltak ilyenek, járt és alkotott-e itt valaha az érintett. (Nem hát.)

Hurka, hering és a belül ropogós bébitintahal
Poble Secbe egy – tévesen – érdekesnek tűnő kocsma miatt metrózunk át este, vacsoránk meg úgy alakul ki, hogy közben nyomogatom a mobiltérképet, hol tudnánk a közelben elkerülni az aknára futást. Így lyukadunk ki a pintxózókkal (a baszk iskolához tartozó bagettszeletnyi vagy pár villányi falatok) teli sétálóutcában. Az elsőt benézzük – miniburgerek és gyerekseregek is vannak, a neve pedig három betűben különbözik a potensebb szomszédtól –, de még itt sem tud rossz lenni a polipos, a chorizós-fürjtojásos vagy a kecskesajtos-iberico sonkás.

Aztán az éhhalált elhárítva kiálljuk a gyors sort az igazibb egységhez, ahol centekért folyik a baszk cider, a sidra, és van például májas hurka sajttal vagy hering fermentált zellercsíkokkal. Idővel összeáll, hogy egy, a hithű baszkoskodástól a baszk–katalán interakciókig nyüzsgő pintxoszínteret szórtak szét nem csupán az utcában, de a városban is, és nehezen képzelek el olyan hosszú itt tartózkodást, ahol unalmassá tudna válni belőlük napi egy.

De az egyszerűségükben tökéletes dolgok keretes szerkezetét a kilépő ebéd adja meg a masszívan dzsentrifikált Gràciában, egy újabb kanonizált étteremben. A Llurritu sokkal inkább nekem való, mint a körúti szalonban finomkodás volt. Az atlanti parttól a Baleár-tengerig gyűjtik az alapanyagokat, amiket vagy meggrilleznek a látványkonyhán, vagy nyersen tálalnak fel, de vallásosan nélkülözik az egyéb eszközöket a konyhán: itt aztán nincs egy szál főzőlap sem, hirdetik. Angol fordítás nincs, sőt érdemben köretek sincsenek, minden a tenger ajándékairól szól.

Némi pácolt lilahagymával megszórt, éppen sült fésűkagylókat eszünk, majd tökéletesen leegyszerűsített cevichét: kilencvenöt százalék a feszes húsú marinált hal, és öt százalék a ballaszt. A tonhal carpaccio csak sókristályokat és egy mélyebb ízű olívaolajat kap, a sült rákok is egyből lekerülnek a platniról, amint átmelegednek. A névadó, egészben ropogósra sütött papagájhalnak nincs szezonja, de vörös márnával is működik a mutatvány.

Barcelona-szerte tombol a vermutláz, minden valamire valónak tűnni akaró étteremnek van sajátja (olyannyira, hogy amikor Poble Secben sherryt próbáltam kérni, szemforgatva eljátszották, hogy azt se tudják, mi lehet az az andalúz versenytárs), én viszont a gyógynövényes likőrök szkeptikusa lévén eddig inkább kitértem az útjából. Itt kapunk egyet az egyik fogáshoz, és bár nem huzalozza újra az ízlésemet, azt segít eldönteni, hogy még egy ételt ki kell próbálnunk.

Az opciók közül a bennük hagyott gerinchúrral együtt elropogtatható, tintájukkal elkészített bébi­tintahalaknak elég megosztó állaguk és erős ízük van, mondja a pincér, és ugyanolyan jól teszem, hogy bólintok, mint amilyen jól tettük úgy általában, hogy Barcelonában raktuk rá magunkat a napelemes töltőre. Egyedi, és vigyorogni kell tőle.