Egy lány fekszik a színpadon, majd becammog egy papírmasészerű anyagból, bambusz- és rafiacsíkokból készült életnagyságú jegesmedvebáb, pont úgy, mintha élő állat lenne. Csak pár másodperc után látom, hogy lábaiban artisták és táncosok bújtak el, koreografált mozdulataik sorozata olyan, akár egy tánc. A díszlet egy ódon katedrális oszlopait idézi, hátul sok ezer kis szalagból álló függöny lebeg, hol a víz alatti világot, hol egy amorf, lélegző élőlény mozgását imitálva.

Egy másik jelenetben a kontyánál fogva lóg egy artistalány, és pörög, én meg szinte oda sem merek nézni, ahogy a többi légi produkciónál sem. Van gurtni, magas drót, lebegő kínai rúd – egy idő után úgy érzem, mintha magam is repkednék a szereplőkkel. A Solus Amort nézem a Müpában, a magyar Recirquel újcirkusztársulat egyik újabb előadását, és arra gondolok, milyen jó, hogy a cirkusz ma már nem kopott bundájú, öreg, valódi medvét, ijesztő bohócokat és mokány, cseppet sem légies artistákat jelent.

„A Falk Miksa utcában vettem egyszer egy antik kártyatartó tálat, a szélén egy jegesmedve állt, a közepére pedig színes örvényt festettek. Olyan volt, mintha a tál magába szippantotta volna a világot, a medve meg nézte, és tudta, hogy hosszú távon ő – vagyis a természet – fog győzni. Ledöbbentem, hogy 1918-ban valaki olyan kerámiát alkotott, aminek ma is erős a szimbolikája.” Vági Bence, a Recirquel alapítója és koreográfusa ezt a kerámiát gondolta tovább, amikor megkereste a nemzetközi hírű dél-afrikai bábtervezőt, Janni Younge-ot. Ő készítette például a londoni West Enden nagy sikerrel játszott War Horse című produkció élethű lóbábjait is.

Egy óbudai gyártelep egyik régi raktárépületének emeleti irodájában beszélgetünk, Bence éberen figyel minden kérdésemre, megjegyzésemre, néha érdeklődve visszakérdez, és amikor mesél, nem kalandozik el. Szívesen használ nagy szavakat, csodáról, szeretetről beszél, nem mindig pátosz nélkül, és egy-két ponton maga is elérzékenyül, ahogy a Recirquel első éveit felidézi.

A földszinten hatalmas próbaterem, a falakon óriásplakátok a társulat külföldi fellépéseiről, körben lámpák, függesztőeszközök. Ottjártamkor éppen befejezték a Solus Amor újabb előadássorozatának összpróbáit, közben a Kristály című családi darabot napi kétszer-háromszor játszották a Millenáris üvegcsarnokában. Persze nem ugyanazok a művészek szerepelnek e két előadásban: a tizenkét állandó csapattag mellett a világ legkülönbözőbb részeiről szerződtetett artisták és táncosok, a Recirquel Master Studio diákjai és mostanában Ukrajnából Magyarországra költözött fiatal művészek is részt vesznek egyik-másik produkcióban.

A lábam nem bírta, hogy nem mozog
Bence édesapja kenuversenyző volt, és amikor fiuk hat-hét évesen bejelentette, hogy élsportolás helyett inkább táncolni szeretne, a szülei jól reagáltak rá, hogy másfajta mozgást választ. „Az a vízió, hogy a tánchoz színházi körítés társuljon, szintén kicsi koromban bennem volt – mondja. – Állandóan színházzal kapcsolatos játékokat játszottam, lekerítettem a nappali sarkát, és ott jegyet gyártottam, díszletet készítettem. Pedig a családban nem volt semmiféle kapcsolódás a színházhoz. Szerintem minden emberben van valamiféle kód, ami különlegessé teszi.”

Németországban Pina Bausch stúdiójába járt balettórákra. „A gyerektagozatot nyilván nem a neves táncművész tanította, de Wuppertal városnak fontos volt, hogy a modern tánc kultúrája gyökereket verjen benne, és mi ennek csak egy morzsája voltunk.” Kilenc volt, amikor a család hazaköltözött, ekkor jó pár évre abbahagyta a táncot, és mivel a Római-part közelében laktak, nyilvánvaló volt, hogy mégiscsak valamiféle vízisportot kellene űznie.

„A lábaim nem bírták, hogy csak ülök a kajakban, és nem mozognak” – mondja. Tizennégy évesen újrakezdte itthon a balettet neves hazai mestereknél, Bakó Gábornál, Czakó Jánosnál és Jeszenszky Endrénél. A középiskola vége felé meglátott a Stern magazinban egy cikket a Liverpool Institute for Performing Arts nevű művészeti egyetemről, és megfogta, hogy ott nem kizárólag a táncra fókuszáló képzés folyik, hanem kreatív gondolkodást, csapatmunkát tanítanak.

Bence kiutazott a felvételire, és a hatszáz jelentkező közül a tíz sikeres közé került. Azt mondja, nagy szerencséje volt, hogy kettős állampolgár, miután hatéves korától évekig Németországban élt a családjával. Így ugyanis – holott Magyarország akkor még nem volt EU-tag – ugyanolyan anyagi feltételekkel tanulhatott Liverpoolban, mint a helyiek. „Komoly ösztöndíjat kaptam, aminek persze a szüleim nagyon örültek, hiszen amúgy megfizethetetlen lett volna a kint tartózkodásom.”

Emlékszik rá, hogy a felvételi papíron szerepelt az a kérdés: mivel szeretne foglalkozni, ha majd végez. „Azt írtam, hogy szeretnék egy társulatot, amivel bejárhatom a világot. Eltelt tíz év a végzés után, mire realizáltam, de nem adtam fel soha.”

Komoly fórom volt
Pure. Ennyi volt a címe annak a kortárstánc-előadásnak, amit Bence felvételije utáni évben, 2000 tavaszán a liverpooli egyetem elsős diákjai bemutattak – tanáraik nem kis megrökönyödésére. A Paul McCartney által alapított művészeti egyetem szabályai szerint ugyanis az elsőévesek még nem vehetnek részt ilyesféle vizsgaprojektben. Bence, az egyetlen magyar diák azonban nyughatatlan volt, és két szerzőtársával, a svájci Kathrinnal és a spanyol Rebekával, valamint a német Tho­masszal mint producerrel titokban összeraktak egy előadást. Méghozzá nem holmi pinceszínházban, hanem egyenesen az egyetem szomszédságában álló anglikán székesegyházban állították színpadra. És persze meghívták rá a tanáraikat.

„Naná, hogy először megdorgáltak bennünket, hiszen nekünk akkor még az lett volna a dolgunk, hogy naphosszat álljunk a balettrúdnál, és korrigáljuk a technikánkat, ne azon pörögjünk, miként bizonyítsuk rendkívüli kreativitásunkat. Később persze hatalmas dicséretet is kaptunk.”
A szabályellenes vizsgaelőadás, meg persze a következő évek legális produkciói, amelyekben Bence jellemzően kezdeményező volt, és az egyetem más szakairól társultak be hozzá például díszletet, jelmezeket tervezni, táncolni és forgatókönyvet írni, jó tapasztalatot adtak neki a csapatmunkából. „Amikor aztán elkezdtem igazi társulatot építeni, komoly fórom volt. Az elmúlt tizenegy évben pedig még rengeteget tanultam arról, hogy ez milyen iszonyú áldozattal jár. Sokan nincsenek tisztában a felelősséggel, pedig ebben a műfajban tényleg életek múlnak azon, mennyire végezzük profin a munkánkat.”

Aki szerepelni akar, járnia kell balettórára
Hazatérés után először Duda Éva koreográfus asszisztense lett az Operettszínházban. „Húsz éve találkoztunk először. Egy szakmai és baráti társasággal Londonba utaztunk előadásokat nézni, és miután a csapatunk tagja ismerte Bencét, átugrottunk Liverpoolba is, ahol ő épp akkor csinált egy főiskolai vizsgamunkát. Szépen össze volt rakva. Bence pedig szimpatikus, tisztelettudó fiatalember benyomását keltette” – meséli Éva.

Talán egy évvel később kezdődött itthon a legelső Walt Disney-produkció próbafolyamata, amit ő koreografált, és Bence mint asszisztense lelkiismeretesen és kreatívan vett részt a munkában. A Szépség és a Szörnyeteg azóta bejárta Európa összes német nyelvű nagyvárosát, és az Operettszínházban ma is műsoron van. Bence ezután önálló utakon indult el, kíváncsisága főképp a kabaré műfaja felé vitte, de Éva szerint lehetett érezni, hogy még ki fog sütni valamit.
Bence Skóciában, a rangos edinburghi Fringe fesztiválon látott először újcirkuszi produkciót.
„Együtt volt benne cirkusz, élőzene, kortárs tánc, akrobatika és varieté. Elkezdett izgatni a kérdés, hol vannak egyáltalán Magyarországon artisták” – mondja. Bekopogott a pesti Baross Imre Artistaképzőbe, aminek akkor még sokkal inkább a tradicionális cirkuszi gyökerei voltak erősek. A tanári kar szavazott az igazgató kezdeményezésére arról, hogy elengedjék-e a fiatalokat Bencéhez egy, a Sziget fesztiválra készülő előadásra. „Minden reggel balettórát tartottam nekik, utálták is” – nevet. Miután értetlenkedve ránézek, megmagyarázza: „Az artisták jellemzően kötött izomzatú, erős srácok, de az volt a kikötésem, hogy aki szerepelni és hozzánk tartozni akar, annak járnia kell balettórára.”

Miután elkezdett rendszeresen dolgozni az artistaképzősökkel, szép lassan másfajta szemléletet hozott a hazai oktatásba. Azóta nemcsak a világ tradicionálisabb cirkuszaiba mennek onnan szerepelni fiatalok, de híres nemzetközi varietékba, újcirkuszi társulatokhoz – akár a Cirque du Soleilhez. „Egyre több fiatal kacsintgat a kortárs műfajok felé, miután mindinkább művészi önkifejezésre vágyik” – mondja.

„Bence azzal keresett meg, hogy szeretne a hazai artistatehetségekkel egy előadást, ha lenne rá nálunk fogadókészség – meséli a Sziget akkori tulajdonosa, Gerendai Károly. – Meggyőző volt, az utazásai során nemzetközi tapasztalatokat szerzett, és az újcirkusz kezdett már hódítani a világban. És később tehetségesnek bizonyult abban is, hogyan lehet egy társulatot úgy összerakni, hogy nincs saját játszóhelye.”

Másfél hónap alatt hozták össze az első előadást, a Sziget Magic Mirror sátrában léptek fel vele, és azonnal annyira sikeres lett, hogy még évekig meghívták őket a fesztiválra. „Volt, hogy az egész nap tematikáját ők határozták meg, ekkor mutatták be a Párizs Éjjel című produkciójukat” – emlékszik vissza Gerendai. 2013-ban őket kérte fel a Sziget huszadik születésnapjára is fellépőnek – korábban mindig egy-egy külföldi zenekar szerepelt a rendezvényen. Itt figyelt fel rájuk Káel Csaba, a Müpa vezérigazgatója, és megbízta őket, hogy készítsenek egész estés újcirkuszi előadást a Tavaszi Fesztiválra. Ez lett A Meztelen Bohóc.

Azóta lényegében a Müpa égisze alatt működik a csapat, és évről évre újabb produkciókat hoznak létre. Nagyobb részben állami és egyéb támogatásból élnek, de az évi 340 fellépés bevétele ma már mintegy negyven százalékot tesz ki a közel egymilliárd forintos éves költségvetésükből. 2022-ben elindították a mecénásprogramjukat is, és az Ima című előadásukat már részben vállalati és magánszponzorok segítségével mutatták be tavaly az edinburgh-i Fringe-en.

Öt év hajhullatás és gyomorfekély
Bence szorongó típus, rendszeresen figyeli a statisztikákat, mert máig izgatja, hogy elfogynak-e a jegyek az előadásaikra. „Amikor indultunk, teljesen kétségbe voltam esve, hogy »úristen, ki fog eljönni egy névtelen társulat műsorára?« De hál’ istennek, Budapesten jól működik a száj­ról szájra programajánlás. Ahogy elmondjuk egymásnak, hogy érdemes elzarándokolni az Újpesti Rendezvénytérbe Pintér Béla előadásait megnézni, velünk is az történt, hogy pár hónap alatt masszív közönségünk épült fel.”

Abban pedig mázlijuk volt, hogy amikor az első Müpa-beli előadásaikra meghívtak néhány külföldi impresszáriót – „egyszerűen kinéztem a nevüket a webszájtjaikról” –, kiderült, hogy egyikük éppen Budapesten van. Philippe Genty megnézte őket, és azonnal meghívta a társulatot egy franciaországi turnéra.

Maga Bence nem táncol a társulatban egy régebbi belsőcombizom-szakadás miatt, amit nem műtöttek meg, így izomrövidülés lett a vége. „Rengeteget mozgok, de nem tudom feldobni a lábamat a magasba. Olyan ez, mint amikor egy teniszezőnek összerakják ugyan a sérült könyökét, de egy Grand Slamre már nem tud elmenni.” Azért egy eset akadt, amikor muszáj volt beugrania. Bogotában szerepeltek, és a társulat több tagja megbetegedett vérhasban, így nem volt elég szereplő, hogy a Párizs Éjjelt előadják. „Azóta is imádják visszanézni, ahogy a nyitányban csináltam az emeléseket” – nevet.

Aki már látott újcirkuszi légibalettet (vagy csak komoly cirkuszi artistaműsort), értheti, miért kellett Bencének – ahogy ő fogalmaz – „öt év hajkihullás és gyomorfekély” ahhoz, hogy elengedje az állandó feszült aggodalmat a szereplők biztonsága miatt. „Sokáig úgy ültem az előadásokon, hogy mindenem összefeszült. Aztán rájöttem, hogy nem szabad. A veszély mindig ott lesz, ahogy a hegymászóknál is, de őket is hajtja az adrenalin. Nekünk azért kell mindent megtennünk, hogy a táncos artistánk a lehető legjobb állapotban legyen, amikor felmegy nyolc méter magasra.”
Azt mondja, ezért olyan nem történhet meg, hogy valamit gyorsan beszerelnek, de nem pontosan. Kőkemény protokollt alakítottak ki arra, hogy a fény, a hang, a biztosítóberendezések ott legyenek, ahol lenniük kell. Hiába kiabál egy színházigazgató, akinek az intézményében éppen fellépnek, hogy idő van, amíg bármi apróság hiányzik, ők biztos, hogy nem fogják elkezdeni a műsort. „Az még nem fordult elő, hogy emiatt elmaradt volna a show, de volt már, hogy sokkal később kezdtünk. Van egy sok pontból álló rider, amit előre elküldünk, és ha csak egy lámpa is pontatlanul áll, elölről kezdünk mindent, hogy százszázalékos legyen a biztonság.”

Absztrakció és csodatevés
Mire a Recirqel megalakult, a teljesen jogos állatvédelem már nemzetközi szinten megreformálta a cirkusz világát, és manapság igazán színvonalas cirkuszi produkciókban csak ritkán szerepelnek állatok. Az utóbbi évtizedben erősen megújult a cirkuszművészet, és az archaikus formák mellett megjelentek kísérletező, progresszív előadói műfajok is.

„De bármennyire is elvont kontex­tusban alkotunk, a cirkusz ősi formája azért nálunk is minden darabban megjelenik. A My Land című előadásban például a parafa talajborítás a cirkuszi forgácsra emlékeztet. Nem volt szándékos, utólag jöttünk rá a kapcsolatra” – mondja Bence. A Non Solusban pedig tükrök elhelyezésével ugyanaz a háromszázhatvan fokos látásmód jön létre a nézőtéren, ami a cirkuszban a körkörös ültetésből következik.

„A cirkusz ősi szimbolikája mindig megvan, én azt tiszteletben tartom, és szeretem, de ma már nagyon máshol tart ez a műfaj. Ám ahhoz, hogy a művész képes legyen az önkifejezés más módjaira, tudni kell az alapokat – mondja. – Nem volt kimondott célunk, hogy új műfajt alkossunk, egyszerűen figyeltük, mi esik jól egy olyan csapatnak, ahol artisták és táncosok is vannak. Mindkettőnél a fizikalitás a lényeg, de egyrészt meg kellett tanulni a cirkusszal is kifejezni azt a fajta absztrakciót, amire a tánc képes, a táncnak pedig hoznia kellett azt a csodát, amit a cirkusz tud. Absztrakció és csodatevés találkozik, így jön létre a cirque danse, ami nagyon nem kommerciális műfaj.”

A Recirquel első előadásai még populárisabbak, kevésbé elvontak voltak. Ma is látható ebből a vonulatból a Kristály című családi újcirkuszmese, amit karácsony környékén összesen hatvanhétszer adtak elő, egyes napokon három előadással. „Egy idő után tudatosan vittük el absztraktabb irányba a témákat – mondja Bence. – Az én szívemhez a jelenkorra reflektáló darabok állnak közelebb.” A most is futó Solus Amor és az Ima előtt már a My Land és a Non Solus is a cirque danse zsáner darabjai voltak. Bence az immerzív előadásokat szereti a legjobban, ahol a nézők benne vannak az előadóművész valóságában. „A fiatalokat ezzel lehet behúzni, az Imára is sok tizenéves jön, mert nekik az kell, hogy benne legyenek az élményben. Úgy érezhetik, mintha repülnének fél órát az univerzumban az artistával együtt.”