„Mi van veled, fiacskám, eltévedtél?” – szólította meg egy torzonborz figura a tizennyolc éves magyar srácot a párizsi külvárosi egyetem böhöm nagy aulájában. Akár egy mese is kezdődhetne így a szerencsét próbáló legkisebb szegénylegényről, aki úgy vándorolt ki nyugatra spanyolt tanulni, hogy egy kukkot sem beszélt a kiszemelt nyelven. A nyelvi felvételi teszten persze kiesett, és zenei szakra sem jutott be, mert nem volt elég zongorája a több mint harmincezer diákot oktató iskolának.

„Miután mindezt kétségbeesve elpanaszoltam neki, a torzonborz alak kedvesen megkérdezte: »És egyébként mi érdekel téged, mivel foglalkoznál szívesen?«” – meséli Gáspár Máté több mint harminc évvel később. Gimnáziumi diákszínjátszós múltjával azonnal azt vágta rá, hogy színházzal. És szerencséje volt, pont, mint egy mesében: jótevője éppen a színházi képzés egyik vezetője volt.

A 90-es évek elejének Párizsában különösen inspiráló – és váratlanul intenzív – volt az egyetemi színházi képzés egy magyar fiatalembernek. A dramaturgiától a szcenográfián, a fénytervezésen és a kreatív íráson át a bohócmesterségig a színházművészet minden vetületével foglalkoztak, ráadásul mindezt olyan emberektől tanulták, akik később, amikor Máté nemzetközi fesztiválokra kezdett járni a Krétakörrel, mint meghatározó szakmai figurák jöttek szembe vele. „Láttam közelről Peter Brookot és Ariane Mnouchkine-t dolgozni, ők már akkor is a legnagyobb rendezőknek számítottak, és igazán erejük teljében voltak.”

Mégsem akart ott ragadni, pedig rengeteg haver nyüzsgött akkor Párizsban, az emigráció egyik nagy hulláma zajlott a rendszerváltás utáni években. „Többen azóta is kint vannak, próbáltak megtapadni. De nekem nagyon határozott vágyam volt, hogy itthon csinálok színházat, mert akkor már mindent felülmúlóan az izgatott.” Két évet halasztott érettségi után az ELTE francia–magyar szakán, ezalatt el is végezte a párizsi alapképzést, így utána itthon élhette tovább az egyetemi életet. Igaz, vagy tíz év alatt végezte el aztán a két szakot, mert közben belevágott mindenféle színházi munkákba.

Talán karmester leszek
Máté tősgyökeres újlipótvárosi értelmiségi, a Kárpát utcai lakótelepen nőtt fel, a 70-es évek végén költözött oda Újpestről a szüleivel, a nagymamájával és az öccsével (ő Gáspár Bence, az OTP kommunikációs igazgatója – a szerk.). „Hatalmas építési terület volt a környék – mondja –, akkoriban húzták fel a most is álló paneleket, és nekem pár évesen ez olyan dinamikusnak tűnt.” Az új beköltözőknek szánt Kék Iskola első évfolyamába járt, ma már nincs is meg, a helyén áll a RAM Colosseum.

„Volt egy olyan elképzelésem, hogy talán karmester leszek” – idézi fel. Édesanyja ugyanis a Magyar Rádióban dolgozott, és kisfia sokat járt be vele a legendás 6-os stúdióba felvételeket nézni. Egyszer, miközben a stúdió előtt várakoztak, az egyik „jó fej, laza zenész” a kezébe adott egy gitárt, majd kedvesen megdicsérte, milyen jól áll neki. Máténak meg több sem kellett, mondta az édesanyjának, hogy gitározni szeretne. Csakhogy az egyik barátjának zenész szülei villámgyorsan lebeszélték a muzsikuspályáról, mondván, azt csak a nagyon tehetségeseknek érdemes megreszkírozni.

„Én meg nyilván azt éreztem, hogy nem leszek a legjobbak között.” Így végül letett az álmáról, de a komolyzene szeretete azóta is megmaradt az életében, és amikor lehetősége adódott, hogy foglalkozzon vele, kapva kapott az alkalmon. A 2010-es években a Budapesti Fesztiválzenekarnál dolgozott két évet, Fischer Iván hívta oda azzal, hogy kitalált egy új pozíciót, és vele töltetné be.
Naná, hogy a Szent István park melletti Dunapart kávéházban, a környékbeli elit kedvenc találkozóhelyén beszélgetünk, Máté előző este jött haza egy New York-i színházi fesztiválról, és lelkesen meséli, miket látott. Jó pár vendég ráköszön, amint belépnek, egyesek gratulálnak neki az új munkájához. Ami valójában annyira új, hogy csak jövőre kezdődik: idén márciustól Mácsai Pállal együtt készítik elő az Örkényben a következő évadot, aztán 2025 tavaszától Polgár Csaba művészeti vezető mellett mint ügyvezető irányítja majd Budapest egyik vezető művészszínházát.
Ennyi évvel későbbről visszanézve, Máté sorsa lehet, hogy nem is Párizsban dőlt el, de már a Trefort Gimnáziumban, ahol színjátszókörbe járt. „Volt egy tehetséges, karizmatikus magyartanárom, aki aztán később más miatt lett híres, de az én életemben is nagyon meghatározó volt. Úgy hívták, hogy Sipos Pál. Én vagyok az az ember, aki nem tud rosszat mondani róla.” Ő nem járt ugyanis azokba a bizonyos szendrői Epipo-táborokba, ahol, mint később kiderült, Sipos több fiút molesztált, az iskolában pedig, mint mondja, nyoma sem volt szexuális visszaélésnek. Amikor Sipos hirtelen távozott, Máté vette át a színházi projekteket, sőt egyetemista korában is visszament a Trefortba diákszínjátszót vezetni.

„Az iskolavezetés akarata ellenére képes volt ezt három éven át a diákszínjátszásnál magasabb színvonalon művelni” – mondja azokról az időkről Faix Csaba, aki gimnazistaként járt Máté csoportjába (ma, a Budapest Brand Zrt. vezérigazgatója lévén ő egykori mesterének a főnöke). „Akkoriban ugyanis a klub szinte mozgalom jellegű lett, és akkora felfordulást csináltunk a suliban, hogy végül az igazgató úgy döntött: kívül tágasabb” – nevet Máté.

Miután nem teljesen értem, mi lehetett a baj azzal, hogy a diákok drámajátékkal töltötték a szabad idejüket, elmagyarázza, hogy sokan, akik az iskolában amúgy nem teljesítettek, ott szárnyakat kaptak, és a drámás kreatív munkával annyira fölszabadultak, hogy ők lettek a menők, amit a jó tanulók nem mindig néztek jó szemmel.

„Nagyon sok készség- és személyiségfejlesztés volt a drámajátékban, és rengetegen jártak hozzánk olyanok, akiknek tényleg volt valamiféle kommunikációs vagy pszichés nehézségük. Itt fel tudtak oldódni, és magukra találtak.” Máténak volt annyi pedagógiai érzéke, hogy úgy lehetett igazán motiválni a színjátszós diákokat, ha nyilvánosan meg is mutathatták produkciójukat – és megtapsolta őket a közönség.

Schilling Árpád vagyok, és szeretnék veled beszélni
A diákszínjátszós évek után rövid időt eltöltött a Pinceszínházban, akkoriban kereste a szakmai helyét, de azt mondja, mindig próbálta picit a maga képére formálni a helyeket, ahová sodorta a sors, és ha valahol nem sikerült, akkor lépett.

Ekkoriban kezdte el rágni a Pesti Est tulajdonosainak a fülét, hogy kellene egy színházi lap. Így indult el a Súgó, aminek Máté a lapigazgatója és a főszerkesztője lett. „Igazából ezen keresztül ismertem meg a város színházi életét, és mindenkivel elkezdtem tárgyalni arról, ami akkoriban még nagyon gyerekcipőben járt: hogy mi az, hogy reklám, meg mi az, hogy hirdetés.” Még színházi plakátok is alig voltak, lényegében Máté vette rá a színházigazgatókat szép sorban, hogy kezdjenek el szlogeneket gyártani, kreatívot készíteni, kampányokat kitalálni.

„Szia, Schilling Árpád vagyok, szeretnék veled beszélni, hogyha ráérsz” – szólt bele egy hang a telefonba valamikor 97-98 fordulóján. Máté a Súgó lakásirodájában ült, és nagyon jól tudta, hogy ki az a Schilling Árpád, hiszen a Krétakör addigi három előadását már látta a Szkénében és a Marczibányi téren. „És az, hogy engem fölhív a Schilling, hogy akar velem beszélni, hát, az nagyon izgalmasnak tűnt – idézi fel a sorsdöntő telefonbeszélgetést. – Azt mondta, azt hallotta rólam, hogy én egy ilyen színházas ember vagyok, aki ért a reklámhoz és a szervezési ügyekhez, nincs-e kedvem vele dolgozni. Én meg mondtam, hogy hát hogy a fenébe ne lenne.”

Schilling, aki vitathatatlanul a kortárs magyar színház egyik különleges tehetsége volt már a 90-es évek közepén, bevallotta, hogy egy társulat irányításához szükséges dolgok közül csomó mindenhez nem ért, és nem is akar foglalkozni velük. Keresett hát maga mellé egy menedzsert, akivel együtt tud gondolkodni. „A Retek utcában találkoztunk valami kicsi helyen, és már a második beszélgetésen az volt a téma, hogyan lehetne sikeres utazószínházat csinálni” – mondja Máté.

Egy IFA platóján járták körbe az országot 99 nyarán, még Erdélybe is eljutottak. A Szerelem, vagy amit akartok című Shakespeare-adaptáció volt az első közös krétakörös munkájuk, és olyan neves színészekkel kezdték, mint például Ónodi Eszter, Bodó Viktor, Láng Annamária, Terhes Sándor, Bánki Gergely, Sárosdi Lilla és Rába Roland.

Máté többek között a Krétakör nemzetközi turnéinak szervezésével foglalkozott. Sok francia nézőjük volt a szakmából, és mivel kiválóan tudott velük beszélni, hamar összejött az első franciaországi megmérettetés, méghozzá a híres avignoni fesztiválon. A másik meghatározó találkozás Patrick Sommier-vel, a párizsi Odeon színház akkori dramaturg-rendezőjével esett meg, és Sommier meghívta a Krétakör Baal című darabját.

„Elképesztő volt, amikor láttuk a plakátunkat mindenütt a párizsi metróban, rajta Nagy Zsoltot piros bugyiban” – nosztalgiázik Máté. Amíg volt Krétakör, minden évben volt előadásuk Párizsban, bármit csináltak, Sommier bemutatta ott, sőt koproducernek is beszállt. „Már nyugdíjas, írt egy memoárt, épp a múlt héten kaptam meg, és nagyon szép szavakkal beszél benne a velünk végzett munkáról. Lényegében Schilling nevét egy szinten emlegeti például Wilsonéval, Vasziljevével, a Krétakört pedig a Schaubühével vagy a Societas Raffaello Sanzióval.”

A Krétakör nemzetközi sikere alapozta meg, hogy Magyarországon szabadon létezzen a társulat. „Nem voltunk kiszolgáltatva annak a pályázati finanszírozásnak, aminek a többi színház” – mondja Máté. Az ott töltött tizenkét év alatt húsznál több olyan előadás jött létre, aminek ő volt a producere, és mind nemzetközi koprodukcióban készült. Azt mondja, ebből sportot űzött, hiszen bármekkora is volt a kereslet a Krétakörre külföldön, tudta, hogy nekik Magyarországon kell stabil közönségbázist építeniük.

Nem volt saját helyük, minden előadást különleges helyszínen valósítottak meg, ami az adott darabhoz leginkább hozzátett. Játszottak például a Sziklakórházban, a Fővárosi Nagycirkuszban és a Fészek Klub kupolatermében. Aztán 2010-ben átadta a stafétát Gulyás Mártonnak, a későbbi Partizán alapítójának.

Máté többször elment a civil szférába is dolgozni, miközben nagyrészt a felesége vállalkozása kereste meg a családi kasszába valót. Egy Open Society-s kitérő után Polgár András romákat támogató alapítványánál vett részt a stratégia kialakításában, miközben Sárdi Dóra két barátnőjével a Pozsonyi Pagony könyvesboltot, vagyis ma már üzletláncot vitte. Évekig tanított az SZFE-n is.

Jelenlegi munkahelyén, a Budapest Brand Zrt. – korábban Fesztiválközpont – művészeti vezetőjeként pedig Máté megint azzal foglalkozik, ami az igazi szenvedélye: művészetközvetítéssel, programtervezéssel, az urbanisztika és a társadalmi aktivizmus határmezsgyéjén. „Ötven felett is képes újabb megközelítéseket, szempontokat bevenni a koncepciókba” – mondja róla Faix Csaba, az önkormányzati cég vezérigazgatója.

Nagyon rendben volt, ahogy működött
Máté és Mácsai Pál kevésszer találkoztak korábban, de volt köztük valamiféle távoli szimpatizálás, tisztelet. Máté meg is lepődött, amikor az Örkény Színház igazgatója tavaly nyáron elhívta kávézni. „Vagyis megint felhívott valaki” – jegyzem meg, nem először a beszélgetés alatt, mire most is szerény mosolyt kapok válaszul.

„A színházigazgatói hagyományból Magyarországon nagyon gazdag az egyik ág: a művész­igazgatói. De szinte teljesen hiányzik a másik: a menedzserigazgató. Ennek pedig több oka van” – magyarázza Mácsai Pál. Az egyik szerinte az, hogy a színházvezetéshez nagyon sokrétű ismeretek és képességek kellenek, hiszen az összetett és érzékeny művészeti felület mellett a színház műszaki intézmény is, ráadásul mindig együtt kell dolgozni a közigazgatás valamelyik ágával is. „Az ilyen erős képességű menedzserek általában nem a művészeti szférában helyezkednek el, henem az üzleti életben, ahol a többszörösét keresik meg annak, amit itt elérhetnek. A mi munkánkhoz tehát kell némi mánia is. Ez mind megvan Mátéban.”

Mácsai szerint az Örkény a két játszóhelyével, az ÖrkényKÖZ nevű civil alkotóműhelyével mára nagy intézmény lett, és jobb, ha a művészek nem vonják el az idejüket, az energiájukat a szakmájuktól, a művészeti vezetővé váló Polgár Csaba például a színészettől és a rendezéstől. „Máté a szaktudása, tapasztalatai, ízlése és hitelessége okán tökéletesen alkalmas a menedzserigazgatói posztra. Ráadásul erős európai kapcsolatrendszere van, amire az Európából éppen kipörögni látszó magyarországi közéleti gondolkodás miatt egyre inkább rászorulunk szellemileg, együttműködésekben, és előbb-utóbb akár anyagilag is.”

Máté azonnal azt mondta, hogy csak akkor kezd el egyáltalán gondolkodni az igazgatóságon, ha ez Polgár Csabának is oké, aki korábban egyedüli megoldásnak tűnt Mácsai utódlására. „És ha a társulat is úgy érzi, hogy én elfogadható vagyok nekik. Mert azért én tényleg kívülről jött ember vagyok, és bizonyos mértékig az is fogok maradni.”

Mindenkinek oké volt. Amikor tavaly ősszel kiírták a pályázatot, Mácsai összehívott egy társulati ülést, és ott bejelentette, hogy ő nem pályázik, másrészt bemutatta Mátét. „Kétféle reakció volt ott helyben – meséli Máté. – Többen természetesen lesokkolódtak, hogy Pali tényleg be akarja befejezni, még akkor is, ha sejtették. De sokaknak ez egy negyed évszázados közös sztori, és nyilván nem könnyű feldolgozni, hogy vége. Úgy láttam, olyanok is voltak, akik megkönnyebbültek, hogy van egyáltalán ötlet az utódlásra. Én eléggé érzelmi hatás alatt voltam, de emlékszem, hogy Csákányi Eszter például felszólalt, és valami olyasmit mondott, hogy mi már dolgoztunk együtt, és nagyon rendben volt, ahogyan az működött.”