Két harmincas éveiben járó fiatal pár fővárosi karrierjét cserélte vidéki életre a Bükkben. A Horhos-Völgyi Ökobirtok és a mályinkai Iszkor étterem alapítói ma már barátok és üzlettársak is. A hetvenhektáros birtokon szabadtartásban nevelkedett állatok húsát, tojásait dolgozzák fel az Iszkor környékbeli alapanyagokra építő, sokszoros díjnyertes konyháján. A két pár már biztosan megfejtette a hosszú élet nem is annyira nagy titkát: a receptben első helyen az egészséges élelem, a szabad levegőn végzett munka és a közösség ereje áll.
Gulyás Anna, a Horhos-Völgyi Ökobirtok gazdasszonya szinte született suttogóként bújik a tehenekhez, sőt még a tekintélyt parancsoló kárpáti borzderes bikákat is meg tudja simogatni. Ebben talán ő az egyetlen. Nem jön zavarba, amikor arra kérem, sorolja fel a marhák nevét. A tehenek kifejezetten kedvesek, de hát milyenek is lennének, hiszen reggeltől estig a mesés tardonai dombság dús füvű, Natura 2000 védettségű és ökológiai minősítésű rétjein legelnek, itt a birtokon pedig igencsak tisztelik őket. Akárcsak a negyven merinó és dorper juhot, a tyúkokat és a libákat. A vágásra tenyésztett állatoknak azonban nem adnak nevet, hogy ne kötődjenek hozzájuk.
Nincs időm bennük gyönyörködni, a vihar félelmetes sebességgel közeleg. Iszkolunk is a tanya közepén álló házikó felé, ahol Anna cseresznyés pitéje vár – no, meg Günther, a házőrző német vizsla. Anna és férje, Kaczkó Dániel a covidjárvány kezdetén szeretett bele a bükki tanyába, és Dani szüleinek segítségével sikerült megvásárolniuk a mára hetven hektárra bővült területet. Igaz, ebben a hetvenben vannak bérelt földek is.
A szigorú bükkiek gyüttmentnek nevezték őket, amikor Tardonára jöttek, pedig Dani – ahogy mindenki szólítja – a közeli Miskolcon született és nőtt fel. De hát az mégiscsak egy város! Anna viszont Dömsödön, háziállatokkal körülvéve cseperedett fel, neki már gyerekkorában sem okozott fejtörést, hogyan vágnak le egy tyúkot. Ez ma is az ő dolga. Kezdettől mindent megtettek, hogy beilleszkedjenek a közösségbe, Anna a templomban építette a kapcsolatot a helyiekkel, Dani a falusi férfiakkal beszélgetett a termelőszövetkezeti időkről.
Anne Marshall Zwack, mindenki „nonnája” humorral éli életét Olaszországban, Ausztriában és Magyarországon, és erről könyvet is ír, egyelőre fejben. Derűs bölcselkedéseinek központi színtere egy karosszék.
Három fázisa van egy nő életének: amikor fiatal, aztán középkorú, és végül a „de klasszul nézel ki”. Anne Zwack bevallása szerint a harmadik fázisban jár, és ezért időnként harap. „Nemrég voltam Ausztriában, sok ismerősömmel találkoztam, és mindenki azzal jött, hogy de jól nézek ki. Magamban meg azt gondoltam, ha még egyszer valaki ezt mondja, ütök.”
Kacarászunk Zwack Péter özvegyével Budán, a Dérynében, szemerkélős júniusi reggel van, és hát mit mondjak, én sem tudom visszatartani a megjegyzést, hogy „de hát tényleg jól nézel ki”. (Angolul tegeződünk, Anne Cambridge-ben született, de amúgy magyar állampolgár.) Évekkel ezelőtti első találkozásunkkor is felfigyeltem rá, akkor is menő szemüvege volt, merész kiegészítőket hordott, és nyomot hagyott bennem fanyar humorával – hmm, egy temetést követő fogadáson.
Pedig azt állítja, hogy nem foglalkozik túl sokat a külsejével. Csak úgy van vele: „Attól, hogy öreg vagy, nem kell szürkébe és bézsbe öltöznöd, nyugodtan lehetsz bátrabb, de ha szuper alakod van, azzal sincs semmi baj, ha botrányosan feltűnő vagy.” Utóbbira nem hajt, nem eszik igazán tudatosan („na, én azt nem csinálom, de írd azt, hogy úgy kell”), közös reggelinken már a második kávénál tart („hát, hogy lehet úgy reggelizni, hogy nem iszol kávét?”).
Néhanapján felhörpint egy Unicumot is („az tényleg jó, nem csak kitaláltuk”), de azért nem olyan ritmusosan, mint hajdanán bizonyos Mici néni, született Zwack Emma Mária tette. Ő a családi legendárium szerint azontúl, hogy ragyogó szépség volt és Ady Endre Mylitta-ciklusának múzsája, úgy élt kilencvennyolc éves koráig, hogy minden áldott nap pontban délelőtt 11-kor felhajtott egy kupicával.
Ami pedig a mozgást illeti, nem mondhatni, hogy Anne megszállottan sportolna. Lányától kapott egyszer a születésnapjára egy tízalkalmas jógabérletet, majd miután lebukott, hogy nem kezdte el használni („nem nagyon látom magam, ahogy sárkánypózba rakom a lábaimat”), Izabella elcipelte a következő órára. Ott meg az derült ki, hogy épp „alvó jóga” gyakorlatokat vesznek, így aztán „yes!” felkiáltással – amit huncutul elő is ad – nagyjából ki is pipálta a műfajt, és maradt a sétánál az osztrák hegyekben, vagy a kutyasétáltatásnál olaszországi háza körül.
Anne tehát nem holmi tankönyvi diéta-, alvás- vagy mozgástippek szigorú követése miatt tűnik frissnek és derűsnek, hanem mert irigylésre méltó békesség van a fejében és a lelkében. „El kell fogadnod, hogy már nem vagy pont ugyanaz az ember, aki voltál. Ha mindennap futottál hat kilométert, de már kattog a térded, nem kell erőltetned. Nem kell emiatt dühösnek lenned, és főleg nem kell harcolnod betegségek, öregedés, semmi ellen. Azt csináld, amit a tested mond, és fogadd el a változást. Nem szükségképpen, és mindig boldogan, de sajnálkozás nélkül.”
Ennek szerinte az az egyik kulcsmomentuma, hogy senki se keseregjen, ha egyszer csak úgy ébred fel, hogy már nem ő a cég CEO-ja, hogy nincs telepakolva a naptárja találkozókkal, és senki sem hívja fel, mert nem vár el tőle már senki semmit. „Ettől nem leszel kevesebb, mert a legfontosabb dolgok nem abból fakadnak, hogy te vagy valaminek a CEO-ja.”
Sőt, úgy van vele, hogy ebből a helyzetből rengeteg jó dolgot ki lehet hozni. „Az is tök oké, ha csak létezel. Egész életedben arra vagy kondicionálva, hogy feladatokat végezz, máskülönben nem vagy fontos. Engedd el – mondja –, élvezd, hogy tökéletesen szabad vagy, értékeld, ami van, ne sajnálkozz azon, ami nincs, és csináld azt, amire korábban sohasem volt időd!”
Jótékonykodás, hobbik, nyelvtanulás, új életcél („de nem kell annak kilenctől ötig tartania”) vagy kertészkedés, amiről egyszer azt olvasta, hogy az angol nők akkor kezdik űzni, amikor már nem érdekli őket a szex. Efféle ötletei vannak, de ami talán fontosabb: nem kell végre rohannod, és elengedheted, amiken korábban rágódtál. A nem fontos dolgokat. „Hogy valaki hogyan viselkedett, vagy hogy eltörött egy értékes porcelán.”
A maga részéről – noha szívesen tenné – nem vesz tangóleckéket („sose tudnék úgy hátrahajolni”), nem is kötöget. Sokat olvas, és ha itthon van, mindennap bejár a Zwack-gyárba, hogy a dolgozók lássák, érezzék, ez még mindig családi cég, mert az szerinte mindenkinek fontos. De a legjobban a szabadságot élvezi. „Végre szabadon áramolhatnak a gondolataid is. Ezért is üldögél olyan sok idős ember csak úgy a padon. Ülnek, és hagyják, hogy kalandozzanak a gondolataik. Én is felfedeztem ezt. Nem konkrétan egy padra ülök, hanem egy kényelmes karosszékbe.”
Ilyenkor szortírozza az emlékeit, néhányat kidob, másoknál hosszan elidőzik, és persze újakat is gyűjtöget. Ő sok mindenki „nonnája” – férje első házasságából hét „örökölt” (már huszonéves) és négy vérszerinti kisunokája, de még olaszországi cukrászda-kávézójuk főnöknőjének kisgyereke is így szólítja. Sok időt tölt népes családjával, mert „nagyszülőnek lenni valami csodálatos, az unokáid szépnek látnak, és őszintén azt gondolják rólad, hogy te vagy a világ ura. Különösen, amikor még kicsik”.
Maga se érti, miért is van ez így, talán a biztonság és az erő miatt, de újra és újra tapasztalja, hogy a magukat topisnak és vénnek érző nagyikat sem topisnak és vénnek látják az unokáik. És ezek nagy vígaszok. Az meg külön büszkeség, amikor egy „erdőnyi csodálatos huszonéves” időről időre körülveszi olaszországi villájában, alpesi házikójában vagy pesti lakásában.
Merthogy télen Budapest, a nyári hőségben az osztrák Alpok, tavasszal-ősszel Olaszország a bázisa, néha egy-egy távolabbi utazással színezve. Nemrég jött haza Üzbegisztánból, mert a rejtélyes nevű Szamarkand nagyon régóta izgatta, és mert kell a változatosság. „Nekem ez az adrenalin.” Persze fárasztja is már az utazás, és nem szégyelli bevallani, hogy egyszer a londoni Heathrow-n, ahol „két kapu között annyit kell gyalogolni, mint a Dérynétől a Parlamentig”, egy kerekes kiskocsiba is beült, és ölében a többiek motyójával a lánya tolta őt.
Ami másnak a végső kapitulálás, neki forradalmi felfedezés volt, ezért minden korabelinek szívből ajánlja. Az ezzel járó szégyenérzetet szerinte úgy kell megúszni, hogy iszonyú menőn kiöltözöl, és rikítóan vidám, színpompás ruhában vagy feltűnő kalapban huppansz bele a kerekesszékbe.
Anne Zwack nem hallotta még a „kék zóna” kifejezést, és nem látta az erről szóló Netflix-sorozatot, mégis sok elemében éppen azt csinálja, ami a görög Ikaría szigetétől a Costa Rica-i Nicoyáig sokakat akár száz évig éltet. Nem stresszel, van értelme a mindennapjainak – Zwack-gyár, olaszországi kávézó, könyvírás –, és intenzív családi, közösségi életet él.
Továbbá szereti ellesni és beépíteni életébe a szerinte jó gyakorlatokat. Például ami a New York Times szerint is a világörökség részéért kiált: az olasz családok vasárnapi családi ebédjét. Igen kedvére való a hagyomány, amikor is vasárnap elmennek a templomba, majd hazafelé vesznek egy süteményt, amit aztán megesznek, miután összeült a teljes família. Szerinte kifejezetten káros, hogy a világon sok helyütt az ebéd úgy általában kezd kimenni a divatból, és hétköznaponként ebédidőre is üzleti mítingeket szerveznek, vagy akkor jön a vízszerelő. „Olaszországban ez egyszerűen elképzelhetetlen, ott mindenki ebédel – mondja –, és ennek bele kellene férnie az életünkbe.”
És hogy hol van az a bizonyos karosszék? Szereti, ha mindenhol van egy igazán kényelmes, a hátat jól megtámasztó darab. Azt mondja, nem könnyű ilyet találni, a pesti lakásában még nincs meg.
Egy plusz kilókkal küzdő kétgyermekes édesanya és egy kiégés szélén álló orvostanhallgató eldöntötték, hogy felveszik a kesztyűt, és tesznek magukért és az egészségükért. Länger Jelena és Márky Ádám küldetése más-más időpontban indult, de végül a Longevity Projectben ért össze. Vállalkozásukban cégekhez viszik el nemcsak tapasztalataikat, hanem időközben megszerzett szaktudásukat is arról, hogyan éljünk hosszan és jól.
„A szúnak a fában kell maradnia.”(Anyai nagyapám arról, hogy miért nem disszidált 56-ban.) Csak politikus ne legyél!(Jótanács nagyapámtól, a sikeres külkereskedőtől egy lakótelepi ház 10. emeletén.) „Minden korosztálynak megvan a maga hátizsákja.” „Egy jó sztori útjába sose állhat az igazság.” „Mindig csak az aznapot kell tisztességesen és örömmel végigélni.”(Apai nagyanyám, aki megérte a menekülést Erdélyből, a kitelepítést, a nélkülözést és a nagycsalád […]
A színészmesterség mindenről szól, csak a kiszámíthatóságról nem, ennek ellenére Ónodi Eszter megtalálta azt a ritmust, amivel testileg-lelkileg egészségesnek mondhatja magát. A futást, úszást, biciklizést meditációnak használja, a stresszt átkonvertálja magában a színpadon kiadható erővé.
Sose ment nyugdíjba, és nem is tervez ilyesmit az ország legismertebb tévés geológusa. Már csak rövid túrákat tesz, de Juhász Árpád nyolcvankilenc évesen is kvázi főállása mellett készíti filmjeit és írja könyveit.