Két harmincas éveiben járó fiatal pár fővárosi karrierjét cserélte vidéki életre a Bükkben. A Horhos-Völgyi Ökobirtok és a mályinkai Iszkor étterem alapítói ma már barátok és üzlettársak is. A hetvenhektáros birtokon szabadtartásban nevelkedett állatok húsát, tojásait dolgozzák fel az Iszkor környékbeli alapanyagokra építő, sokszoros díjnyertes konyháján. A két pár már biztosan megfejtette a hosszú élet nem is annyira nagy titkát: a receptben első helyen az egészséges élelem, a szabad levegőn végzett munka és a közösség ereje áll.
Gulyás Anna, a Horhos-Völgyi Ökobirtok gazdasszonya szinte született suttogóként bújik a tehenekhez, sőt még a tekintélyt parancsoló kárpáti borzderes bikákat is meg tudja simogatni. Ebben talán ő az egyetlen. Nem jön zavarba, amikor arra kérem, sorolja fel a marhák nevét. A tehenek kifejezetten kedvesek, de hát milyenek is lennének, hiszen reggeltől estig a mesés tardonai dombság dús füvű, Natura 2000 védettségű és ökológiai minősítésű rétjein legelnek, itt a birtokon pedig igencsak tisztelik őket. Akárcsak a negyven merinó és dorper juhot, a tyúkokat és a libákat. A vágásra tenyésztett állatoknak azonban nem adnak nevet, hogy ne kötődjenek hozzájuk.
Nincs időm bennük gyönyörködni, a vihar félelmetes sebességgel közeleg. Iszkolunk is a tanya közepén álló házikó felé, ahol Anna cseresznyés pitéje vár – no, meg Günther, a házőrző német vizsla. Anna és férje, Kaczkó Dániel a covidjárvány kezdetén szeretett bele a bükki tanyába, és Dani szüleinek segítségével sikerült megvásárolniuk a mára hetven hektárra bővült területet. Igaz, ebben a hetvenben vannak bérelt földek is.
A szigorú bükkiek gyüttmentnek nevezték őket, amikor Tardonára jöttek, pedig Dani – ahogy mindenki szólítja – a közeli Miskolcon született és nőtt fel. De hát az mégiscsak egy város! Anna viszont Dömsödön, háziállatokkal körülvéve cseperedett fel, neki már gyerekkorában sem okozott fejtörést, hogyan vágnak le egy tyúkot. Ez ma is az ő dolga. Kezdettől mindent megtettek, hogy beilleszkedjenek a közösségbe, Anna a templomban építette a kapcsolatot a helyiekkel, Dani a falusi férfiakkal beszélgetett a termelőszövetkezeti időkről.
Lakatos István, a Bravogroup Holding társtulajdonosa, a Cápák között egyik befektetője harminchét éve teniszezik. Néhány éve minden napját ezzel kezdi, sőt sokszor első tárgyalásaira is a pálya mellett ül le. A végletekig a számok embere, már azt is tudja, hány évesen indulna a szenior atlétikai világbajnokságon.
Jövő hét péntek, Park Teniszklub, 8:30 – ezzel a címmel írtunk portrét Lakatos Istvánról, becenevén Focusról és a Bravogroupról 2017-ben. Hétfő, Park Teniszklub, 9:30 – lehetne ennek a cikknek a címe, Istvánnal most is fővárosi törzshelyén találkozunk. Pár éve már nemcsak heti kétszer jár ide, minden napját tenisszel kezdi. Azt mondja, nála ez kevésbé feszültséglevezetés, inkább a napi rutin része. Fiatalabb korában középtávfutó volt, edzője a sérülésveszély miatt nem igazán engedélyezett neki más sportot, így csak huszonhét évesen (ekkor került a Bravogroup elődjéhez, a Műszertechnikához) kezdett teniszezni Széles Gábor cégalapító ösztönzésére. A tenisz mellett 2001-es gerincműtéte óta heti két-háromszor úszni és gyógytornázni is eljár.
„Gyakran a teniszpályán kezdődik a napom üzleti része is” – mutat a pálya melletti épületre, afféle home office irodája van az emeleten. Sokszor szervezi ide a tárgyalásokat a reggeli meccs utánra, és a korai maileket is itt olvassa el, mielőtt bemegy az irodájába. „PÉTER!” – így van beírva a telefonjába Lakatos Péter neve. Tulajdonostársa – mutatja István a kijelzőn – már aznap is 6:54-kor hívta. Istvánál nincs olyan, hogy munkaidő, őt bármikor lehet hívni, ez az utóbbi évtizedekben nem igazán változott. Ugyanakkor – Lakatos Péter szavaival – „űzött vadként” éli a mindennapjait, soha sincs ideje, hogy nem konkrét dolgokban elmélyedjen, morfondírozzon. Viszont a konkrét feladatoknál az elejétől a végéig meg akar érteni mindent, több órát is eltölt egy problémával.
„Nem vagyok stresszes, de több dolgom van, mint időm, és olyankor fel vagyok pörögve. Bejön hozzám valaki, és érzi rajtam, hogy sietnie kell, mert van tíz percem, és a következő ember már ott áll az ajtómban.” Ha nem is meditatív alkat, monotonabb tevékenységekkel – például úszás közben – azért ki tud kapcsolni. „Olyan jól érzem magam ebben a közegben, hogy összefolyik a munka a magánélettel. Nekem ez az egész egy játék, meg rejtvényfejtés, meg verseny.” Mára megtanulta a top-down priorizálást. „A fontost elválasztani a fontostalantól – idézi Fiala Jánost. – Nekem nem lehet féloldalasnál hosszabb anyagot küldeni, mert visszaküldöm. Vagy beteszem a Chat GPT-be.” Arra a kérdésre, hogyan tudja összeegyeztetni a munkát a magánélettel (három felnőtt gyereke van), azt mondja: apósa nagyon szorgalmas, végtelen munkabírású ember volt, Istvánba is ugyanezen tulajdonságok miatt szeretett bele a felesége. „Sok mindent elviselt annak idején, amikor napi tizennégy, tizenhat órákat dolgoztam. Ritkán látott, tudomásul vette, hogy este nyolc előtt sohasem vagyok otthon.”
A munkatempójából 2001-ben vett vissza valamelyest, amikor meg kellett műteni a gerincsérvét. Ekkor érezte meg először, hogy nem sebezhetetlen. A sportban szerencsére nem vetette vissza nagyon a sérülése, sőt nyolcvanegy évesen szeretne elindulni a senior atlétikai vb-n. Itt is a győzelemre hajt, hetvenévesen még nem lenne sok esélye, mondja. „Láttam videókat, hogy nyolcvanéves emberek milyen fizikai állóképességgel rendelkeznek, hogyan futnak. Mai fejjel azt gondolom, ez nekem is meglesz. Arra kell figyelnem, hogy az izomzatom, a súlyom és minden rendben legyen.”
Ma alig néhány kilóval több, mint amikor tizenkilenc évesen leszerelt a katonaságtól. Egyáltalán nem hedonista, az étkezést a létfenntartás részének tartja, nem eszik sokat. „Általában háromnegyed háromkor elzavar a titkárnőm enni, mert háromkor bezár a konyha.” Azt mondja, sok klassz dolog van a világban, amire nem jut ideje, például szívesen zongorázna és lovagolna, de mindig annak örül, amit meg tud csinálni. „Valószínűleg ettől vagyok boldog és elégedett.”
Kevesebb inger és rohanás, több zöld, befagyó Balaton, amit jó megbámulni, az óvoda felé ugyanazok a szembejövő nénik, helyben termő paradicsom, frissen fejt tej. És munka, annyi, hogy az ember veséje leszakad, de élvezi, és értékeli a dolgos hajnalokat, mert igenis szépek. A Balaton-felvidékre költözők egy része azt mondja, nem kikapcsolódni kell vidékre menni, hanem úgy kell ott élni, hogy ne kelljen kikapcsolódni. Mások csak békés home office-nak használják a falusi otthont, vagy hátradőlnek, hogy a gyerekeik jobb környezeti hatások közt nőnek fel, mintha Budapesten maradtak volna. Már júniusban parasztbarnák, és ha a jólléthez még közösséget is találnak – az sem baj, ha nem a megszokott sznob, értelmiségi buborékukból –, szinte minden adva van a hosszú, boldog élethez.
MacPherson Évának is megvolt a maga baja, mielőtt természetgyógyász és táplálkozási tanácsadó lett. Hányt a sok stressztől, autoimmun- és onkológiai betegsége is lett. Felgyógyulása óta képezi magát. Üres kalóriákról, minőségi éhezésről, félreértett energiadeficitről, civilizációs betegségekről, elhízásról és arról is beszélgettünk, hogy nincsenek csodatévő pirulák. De van a nagyon jótékony napfény, a tiszta levegő és például a konzervszardínia.
Volt sikeres cégvezető és cégalapító, de sokkal boldogabb azóta, hogy adott az egójának egy nagyon kemény pofont, és lett egy törzse Costa Ricán. Karafiáth Balázs messze legtöbbször azt a szót ejti ki a száján, hogy: purpose.