Egy órán belül elérhető vonattal, kellemes a természeti és az épített környezet, van már hippi szórakozóhely is alter koncertekkel, a szombati piac pedig tizenéve jó sztenderdet hoz az újhullámos termelői piacok világában. Nagymaroson nyugis és komfortos az élet, nem csoda, hogy a 2000-es évek közepétől sokan szívesen települtek ki oda Budapestről, vagy legalábbis vettek ingatlant – amíg találtak. Hasonlóan kedvelt helyek Zebegény, Kismaros és Verőce is, és azt mondják az odaköltözők, az a legjobb, ha az ember nem az egyik települést vallja az otthonának, hanem egyenesen dunakanyari identitást vesz fel.
„Az önmagában egy személyes kék zóna, hogy a mi több mint negyvenéves barátságunkat a Szimpla-alapítós kanyar sem tudta kisiklatni.” Bertényi Gábor és Zsendovits „Szimpla” Ábel ismeretsége klasszikus Bütyök–Tutajos-sztori a Tüskevárból. Gyerekkorában Ábelék családjának Balatonalmádiban volt hétvégi háza, Gábor – vagy ahogy ma mindenki hívja, Bert – pedig minden nyáron arrafelé nyaralt a szüleivel, így együtt kezdtek horgászni hét-nyolc évesen.
„Egy csónakban evezve töltöttük a nyarakat” – idézik fel most a nagymarosi Dunapart közelében. A Sakura Cukrászda teraszán fagylaltozunk és friss meggyet csipegetünk a júniusi melegben, utóbbit Bert éppen arra sétáló felesége, Veress Orsi hozta nekünk a szemközti zöldségestől. Akárhányan elhaladnak mellettünk, köszönnek a két pesti „gyüttmentnek”. Bár egymástól függetlenül és más-más motivációból, ma mindkettőjüknek van háza a Dunakanyar hangulatos kisvárosában. Bert 2006-ban telepedett itt le, akkor nősült meg ugyanis, és Orsi „őshonos” marosi volt. „Előtte is sokat jártunk errefelé túrázni, és én akkor éppen Berlinből jöttem haza másfél év kinti munka után. A sok urbánus ügybe én már biztosan belepusztultam volna, ha nem vagyok valahogy a természetbe bekötve. Városban élve nagyon hamar működésképtelen leszek, így kristálytiszta volt, hogy ideköltözöm.” Bert tíz éve kivált a Szimpla csapatából, azóta fenntarthatósági projekteket menedzsel Agri Kulti nevű kutatóműhelyében.
Eleinte a hegyoldalban, egy kisebb házikóban éltek, ám első gyerekük megszületésekor a praktikum azonnal felülírta a romantikát, miután rájöttek, hogy télen nem mindig lehet autóval megközelíteni a házukat. Most a folyóparttól alig száz méterre laknak, aminek az az előnye is megvan, hogy simán átkenuznak néha Visegrádra mozizni. „Ilyenkor evezőlapáttal üljük végig a filmet” – nevet Bert.
Anne Marshall Zwack, mindenki „nonnája” humorral éli életét Olaszországban, Ausztriában és Magyarországon, és erről könyvet is ír, egyelőre fejben. Derűs bölcselkedéseinek központi színtere egy karosszék.
Három fázisa van egy nő életének: amikor fiatal, aztán középkorú, és végül a „de klasszul nézel ki”. Anne Zwack bevallása szerint a harmadik fázisban jár, és ezért időnként harap. „Nemrég voltam Ausztriában, sok ismerősömmel találkoztam, és mindenki azzal jött, hogy de jól nézek ki. Magamban meg azt gondoltam, ha még egyszer valaki ezt mondja, ütök.”
Kacarászunk Zwack Péter özvegyével Budán, a Dérynében, szemerkélős júniusi reggel van, és hát mit mondjak, én sem tudom visszatartani a megjegyzést, hogy „de hát tényleg jól nézel ki”. (Angolul tegeződünk, Anne Cambridge-ben született, de amúgy magyar állampolgár.) Évekkel ezelőtti első találkozásunkkor is felfigyeltem rá, akkor is menő szemüvege volt, merész kiegészítőket hordott, és nyomot hagyott bennem fanyar humorával – hmm, egy temetést követő fogadáson.
Pedig azt állítja, hogy nem foglalkozik túl sokat a külsejével. Csak úgy van vele: „Attól, hogy öreg vagy, nem kell szürkébe és bézsbe öltöznöd, nyugodtan lehetsz bátrabb, de ha szuper alakod van, azzal sincs semmi baj, ha botrányosan feltűnő vagy.” Utóbbira nem hajt, nem eszik igazán tudatosan („na, én azt nem csinálom, de írd azt, hogy úgy kell”), közös reggelinken már a második kávénál tart („hát, hogy lehet úgy reggelizni, hogy nem iszol kávét?”).
Néhanapján felhörpint egy Unicumot is („az tényleg jó, nem csak kitaláltuk”), de azért nem olyan ritmusosan, mint hajdanán bizonyos Mici néni, született Zwack Emma Mária tette. Ő a családi legendárium szerint azontúl, hogy ragyogó szépség volt és Ady Endre Mylitta-ciklusának múzsája, úgy élt kilencvennyolc éves koráig, hogy minden áldott nap pontban délelőtt 11-kor felhajtott egy kupicával.
Ami pedig a mozgást illeti, nem mondhatni, hogy Anne megszállottan sportolna. Lányától kapott egyszer a születésnapjára egy tízalkalmas jógabérletet, majd miután lebukott, hogy nem kezdte el használni („nem nagyon látom magam, ahogy sárkánypózba rakom a lábaimat”), Izabella elcipelte a következő órára. Ott meg az derült ki, hogy épp „alvó jóga” gyakorlatokat vesznek, így aztán „yes!” felkiáltással – amit huncutul elő is ad – nagyjából ki is pipálta a műfajt, és maradt a sétánál az osztrák hegyekben, vagy a kutyasétáltatásnál olaszországi háza körül.
Anne tehát nem holmi tankönyvi diéta-, alvás- vagy mozgástippek szigorú követése miatt tűnik frissnek és derűsnek, hanem mert irigylésre méltó békesség van a fejében és a lelkében. „El kell fogadnod, hogy már nem vagy pont ugyanaz az ember, aki voltál. Ha mindennap futottál hat kilométert, de már kattog a térded, nem kell erőltetned. Nem kell emiatt dühösnek lenned, és főleg nem kell harcolnod betegségek, öregedés, semmi ellen. Azt csináld, amit a tested mond, és fogadd el a változást. Nem szükségképpen, és mindig boldogan, de sajnálkozás nélkül.”
Ennek szerinte az az egyik kulcsmomentuma, hogy senki se keseregjen, ha egyszer csak úgy ébred fel, hogy már nem ő a cég CEO-ja, hogy nincs telepakolva a naptárja találkozókkal, és senki sem hívja fel, mert nem vár el tőle már senki semmit. „Ettől nem leszel kevesebb, mert a legfontosabb dolgok nem abból fakadnak, hogy te vagy valaminek a CEO-ja.”
Sőt, úgy van vele, hogy ebből a helyzetből rengeteg jó dolgot ki lehet hozni. „Az is tök oké, ha csak létezel. Egész életedben arra vagy kondicionálva, hogy feladatokat végezz, máskülönben nem vagy fontos. Engedd el – mondja –, élvezd, hogy tökéletesen szabad vagy, értékeld, ami van, ne sajnálkozz azon, ami nincs, és csináld azt, amire korábban sohasem volt időd!”
Jótékonykodás, hobbik, nyelvtanulás, új életcél („de nem kell annak kilenctől ötig tartania”) vagy kertészkedés, amiről egyszer azt olvasta, hogy az angol nők akkor kezdik űzni, amikor már nem érdekli őket a szex. Efféle ötletei vannak, de ami talán fontosabb: nem kell végre rohannod, és elengedheted, amiken korábban rágódtál. A nem fontos dolgokat. „Hogy valaki hogyan viselkedett, vagy hogy eltörött egy értékes porcelán.”
A maga részéről – noha szívesen tenné – nem vesz tangóleckéket („sose tudnék úgy hátrahajolni”), nem is kötöget. Sokat olvas, és ha itthon van, mindennap bejár a Zwack-gyárba, hogy a dolgozók lássák, érezzék, ez még mindig családi cég, mert az szerinte mindenkinek fontos. De a legjobban a szabadságot élvezi. „Végre szabadon áramolhatnak a gondolataid is. Ezért is üldögél olyan sok idős ember csak úgy a padon. Ülnek, és hagyják, hogy kalandozzanak a gondolataik. Én is felfedeztem ezt. Nem konkrétan egy padra ülök, hanem egy kényelmes karosszékbe.”
Ilyenkor szortírozza az emlékeit, néhányat kidob, másoknál hosszan elidőzik, és persze újakat is gyűjtöget. Ő sok mindenki „nonnája” – férje első házasságából hét „örökölt” (már huszonéves) és négy vérszerinti kisunokája, de még olaszországi cukrászda-kávézójuk főnöknőjének kisgyereke is így szólítja. Sok időt tölt népes családjával, mert „nagyszülőnek lenni valami csodálatos, az unokáid szépnek látnak, és őszintén azt gondolják rólad, hogy te vagy a világ ura. Különösen, amikor még kicsik”.
Maga se érti, miért is van ez így, talán a biztonság és az erő miatt, de újra és újra tapasztalja, hogy a magukat topisnak és vénnek érző nagyikat sem topisnak és vénnek látják az unokáik. És ezek nagy vígaszok. Az meg külön büszkeség, amikor egy „erdőnyi csodálatos huszonéves” időről időre körülveszi olaszországi villájában, alpesi házikójában vagy pesti lakásában.
Merthogy télen Budapest, a nyári hőségben az osztrák Alpok, tavasszal-ősszel Olaszország a bázisa, néha egy-egy távolabbi utazással színezve. Nemrég jött haza Üzbegisztánból, mert a rejtélyes nevű Szamarkand nagyon régóta izgatta, és mert kell a változatosság. „Nekem ez az adrenalin.” Persze fárasztja is már az utazás, és nem szégyelli bevallani, hogy egyszer a londoni Heathrow-n, ahol „két kapu között annyit kell gyalogolni, mint a Dérynétől a Parlamentig”, egy kerekes kiskocsiba is beült, és ölében a többiek motyójával a lánya tolta őt.
Ami másnak a végső kapitulálás, neki forradalmi felfedezés volt, ezért minden korabelinek szívből ajánlja. Az ezzel járó szégyenérzetet szerinte úgy kell megúszni, hogy iszonyú menőn kiöltözöl, és rikítóan vidám, színpompás ruhában vagy feltűnő kalapban huppansz bele a kerekesszékbe.
Anne Zwack nem hallotta még a „kék zóna” kifejezést, és nem látta az erről szóló Netflix-sorozatot, mégis sok elemében éppen azt csinálja, ami a görög Ikaría szigetétől a Costa Rica-i Nicoyáig sokakat akár száz évig éltet. Nem stresszel, van értelme a mindennapjainak – Zwack-gyár, olaszországi kávézó, könyvírás –, és intenzív családi, közösségi életet él.
Továbbá szereti ellesni és beépíteni életébe a szerinte jó gyakorlatokat. Például ami a New York Times szerint is a világörökség részéért kiált: az olasz családok vasárnapi családi ebédjét. Igen kedvére való a hagyomány, amikor is vasárnap elmennek a templomba, majd hazafelé vesznek egy süteményt, amit aztán megesznek, miután összeült a teljes família. Szerinte kifejezetten káros, hogy a világon sok helyütt az ebéd úgy általában kezd kimenni a divatból, és hétköznaponként ebédidőre is üzleti mítingeket szerveznek, vagy akkor jön a vízszerelő. „Olaszországban ez egyszerűen elképzelhetetlen, ott mindenki ebédel – mondja –, és ennek bele kellene férnie az életünkbe.”
És hogy hol van az a bizonyos karosszék? Szereti, ha mindenhol van egy igazán kényelmes, a hátat jól megtámasztó darab. Azt mondja, nem könnyű ilyet találni, a pesti lakásában még nincs meg.
A Római-parton nyaranta pezseg az élet, ám az egésznek a lassú elmúlás adja a hátteret. A partszakasz már jócskán túl van a fénykorán, és senki sem tudja, mi lesz egyszer a bezárt üdülők helyén. De van egy apró szeglete – szó szerint, hiszen egy saroktelek –, ahol kicsiben lepróbálták, mi lehet a Római jövője. És működőképesnek tűnik.
Két harmincas éveiben járó fiatal pár fővárosi karrierjét cserélte vidéki életre a Bükkben. A Horhos-Völgyi Ökobirtok és a mályinkai Iszkor étterem alapítói ma már barátok és üzlettársak is. A hetvenhektáros birtokon szabadtartásban nevelkedett állatok húsát, tojásait dolgozzák fel az Iszkor környékbeli alapanyagokra építő, sokszoros díjnyertes konyháján. A két pár már biztosan megfejtette a hosszú élet nem is annyira nagy titkát: a receptben első helyen az egészséges élelem, a szabad levegőn végzett munka és a közösség ereje áll.
Ultraprémium termék, szűk piac, óriási potenciál. Ifjabb Duda Ernő cége nem mást tud, minthogy mindent megmér rajtad, szétanalizál, és a végén azt is megmondja, meddig és mire számíthatsz, és hogyan nyújthatod meg az életed.
