Kis túlzással minden gyerek szeret rajzolni. Aztán az iskolában almákat, gyűrt drapériákat kell másolgatni, még osztályzatot is adnak rá, és ez így együtt sokak kedvét elveszi. Meg aztán, felnőttként elveszítjük a játékosságot, a kreativitást, a szabadságot, és a legtöbben csak akkor veszünk a kezünkbe ceruzát, ha nincs jobb dolgunk az IKEA-ban. A Budai Rajziskolába mindenki járhat, a képzés több szintje elég nyitott, hogy valaki csak firkálgasson, és elég profi, hogy mást meg felruházzon a legkomolyabb szakmai ismeretekkel.

Az alapítók, Formanek Zsuzsanna, Hajdú Zsófia és Lázár Zsuzsa középiskolás koruk óta barátok. Együtt jártak az Iparművészeti Főiskolára is, aztán diploma után mindhárman művészpályát építettek. Néhány év után ismét összehozta őket az élet, és 1992-ben megalapították a Budai Rajziskolát. Kicsiben kezdték, először egy, később már négy bérelt lakásban működtek, majd 2001-ben vették bérbe a megüresedő iskolaépületet az Alkotás utcában. Harminckét év alatt legalább húszezer diák rajzolt náluk, a legfiatalabb öt, a legidősebb nyolcvanöt éves volt.
„Tudományos vizsgálatok igazolják, hogy alig akad olyan tevékenység, ami ennyire összetetten és koncentráltan mozgósítja az agyi pályákat, mint a rajzolás. Javul a koncentrálóképességünk, a strukturált gondolkodásunk, a döntésképességünk is. Megtanuljuk analizálni a látványt és összegezni, szintetizálni a róla alkotott képünket” – mondja Lázár Zsuzsa.

Szerinte ez különösen fontos ma, amikor a digitális kultúra miatt mozaikszerűen érzékeljük az információkat és instant várjuk a megoldásokat az élet különböző területein. Míg a multitasking tevékenységnél huszonöt másodpercben határozzák meg a figyelem átlagos idejét, a rajzolás három–négy óra koncentrált munka élményét adja. Ez a gyakorlat később adaptálható. A másik az érzelmi vonal. „Ha valaki nem tudja szavakba önteni az érzéseit, a rajzolás sokaknak valóban felszabadító erejű alternatíva lehet” – mondja Lázár Zsuzsa.

A rajziskola három rendszerben nyújt képzéseket: szabadiskola, alapfokú művészetoktatás és művészeti szakmai oktatás keretében. A szabadiskolai képzésekre sem felvételi vizsga, sem felső korhatár nincs, az órákat bárki látogathatja. Az alapfokú művészetoktatásban képzőművészeti ágon, grafika és festészet tanszakra járhatnak a diákok. A művészeti szakgimnáziumban pedig az érettségizettek nappali vagy esti tagozatot látogathatnak.

A kétéves művészetigrafikus-, festő-, művészeti- és médiafotográfus-, valamint ötvösképzéseken, illetve az egyéves aranyművesképzésen szerzett ismeretek felkészítenek a különböző művészeti egyetemek felvételi vizsgáira, de ahhoz is elegendő alapot adnak, hogy valaki önállóan elkezdje valamelyik szakmát.

Van diákjuk, aki szabadidős tevékenységnek tekinti az alkotást, de a legtöbben művészeti, tervezői pályára készülnek. Akad például marketinges tanulójuk, aki azért akar grafikát tanulni, hogy ezzel alakítsa a látásmódját, de van olyan jogászdoktor is, aki egyszer csak gondolt egyet, és ötvösmesterséget kezdett tanulni – sorolják a példákat tipikus és kevésbé tipikus karrierutakra.

Fuchs Lehel A Szellemkép alapítója neves fotósokat tanított.

A sötétkamra meditatív csendje
A Szellemkép Szabadiskola sosem akart betagozódni a hivatalos oktatási rendszerbe, három évtized alatt mégis a hazai fotográfia legfontosabb műhelyévé nőtt. Barakonyi Szabolcs, Gombai Gellért, Illés Barna, Pályi Zsófia, Szilágyi Lenke. Az Oscar-díjas Mindenki című kisjátékfilm operatőre, Maly Róbert. Vagy épp Aknay Csaba, az Orbital Strangers egyik tagja, aki tíz évig fotózott a magyar Forbesnak. A közös pont az, hogy mindannyian „szellemképesek” voltak. (Magam is jártam oda, ez pedig arra jó példa, hogy azért nem lesz mindenkiből az új André Kertész, aki megfordul itt.)

„A fotográfia nem gyorsvonat. Inkább kerékpár és időgép. Olyan közlekedési eszköz életünk díszletei között, ami nem engedi észrevétlen elsuhanni a tájat. És persze minden egyes kép azonnal elindít egy filmet, egy történetet, és előhívja az előtte és az utána kikövetkeztethető pillanatot. Tehát olyan varázslat, ami velünk rokon, belőlünk, és általunk jön létre, mégis önálló életet él” – mondja Fuchs Lehel, az iskola alapítója és művészeti vezetője, végzettségét tekintve festőművész, operatőr és fotográfus.

A Szellemképben alkotói fotográfiát tanítanak, azt vallják, hogy az nemcsak szakma, hanem kreativitásfejlesztő örömforrás is. „Létezik alkotói fotográfia, önkifejezés, de ez mégsem pusztán szubjektív kérdés – mondja Fuchs Lehel. – Egy értékrend, ízlés mentén fel lehet építeni azt a tudást, amivel az ember biztosan halad, és megkülönbözteti az értékest a konzummédia értéktelen, vizuálisan szennyezett környezetétől.”

Az iskola éppen harminc éve, 1994-ben jött létre (alapító tanárai Fuchs Lehel, Medgyesi Gabriella, Gulyás Miklós, Zátonyi Tibor és Miltényi Tibor), de nem előzmények nélkül. A Szellemkép nevű kortárs művészeti folyóirat 1989 óta létezett, és a körülötte kialakuló kör vált az iskola magjává. Bár a tantervet remek szakemberekkel, az Iparművészeti Főiskola akkori tanáraival állították össze, a hivatalos oktatási rendszerbe nem akartak betagozódni.
Ennek az az egyik oka, hogy az oktatás náluk úgy épül fel, mint egy fordított piramis: az első év egy, a második évfolyam két, a harmadik évfolyam három félévből áll. Ezek a képzések modulárisak, azaz egymásra épülnek, de önálló egységekben is elvégezhetők – és szakmailag sokkal többet érnek, mint az egykori OKJ-s tanfolyamok. Harminc év alatt az alkotói fotográfia nyolcvan jeles művelője tanított itt, és hetvenkét kiállítást szerveztek.

Az utolsó, úgynevezett mesterszak végén a hallgatók diplomamunkát készítenek, amit közös kiállításon mutatnak be. Ők választják ki a témát, ők világítják be a képet, és – ha analóg technikával dolgoztak – választják ki a nyersanyagokat, hívják elő a filmet, majd nagyítják le fotópapírra. Az iskolában felkészítenek az analóg és a digitális technika ismeretére is. A többség általában természetesen a digitális technikát használja, de magam is tapasztaltam, hogy mennyivel közelebb lehet kerülni a vágyott „jó” képhez a sötétkamra meditatív csendjében.

Édes építészet gumicukorral
Az Arkki története 1993-ban indult Finnországban. Nem lesz minden náluk tanuló gyerekből építész, de abban biztosak, hogy az ötletek megvalósításával, a kreativitás fejlesztésével tudatos, környezetére figyelő felnőtteket nevelnek. Az iskola tíz országban működik, tavaly óta már Magyarországon is.

Árnyszínház Az Arkkiban készült makettek egyike. Minden projektben van egy kis csavar, amitől izgalmassá válik, és gondolkodásra késztet.

Az elmúlt három évtizedben háromszáz építész húszezernyi gyerekkel foglalkozott, és Finnország után olyan országokban nyitottak központot, mint Csehország, Horvátország, Görögország, illetve Ázsiában Kína, Vietnám, Thaiföld vagy Szingapúr.
Négytől tizenkilenc éves korig járnak ide fiatalok heti egy délután, másfél órás foglalkozásokra. Az oktatók mind építészek, de a kurzusokon és workshopokon nem építészetet tanítanak, inkább abban segítik a gyerekeket, hogy az őket körülvevő világra ötleteléssel és kísérletezéssel, egymással együttműködve csodálkozzanak rá. 

Az iskola az amerikai eredetű, de finnek által továbbfejlesztett STEAM pedagógiai módszert alkalmazza. Az építészet és a dizájn nyelvén ismerkednek a jelenségekkel, és azt ígérik, hogy ezzel közelebb kerülnek a természettudomány, a technológia, a mérnöki tudás, a művészetek és a matematika (STEAM – science, technology, engineering, architecture, mathematics) elsajátításához.

A hazai iskola két alapítója Mikó Zsuzsanna Eszter és férje, a szintén építész Lipcsei Gábor. Három gyerekük révén maguk is sok foglalkozáson vettek részt, és egy idő után úgy érezték, jó lenne mederbe terelni a felhalmozódott tudást. Erre a legalkalmasabbnak az Arkki tűnt, aminek tevékenységét Zsuzsi az egyetem óta követte. Ő kereste meg Mészáros Zsuzskát, a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Gimnázium és Általános Iskola tanárát, aki régóta foglalkozik a diákok felkészítésével az építészmérnöki felvételire, valamint Bedecs-Varga Évát, a BME Középülettervezési Tanszékének meghívott oktatóját, akinek doktori témája részben az építészet „gyerekszempontú” megközelítése volt. Így állt össze az Arkki Hungary kezdőcsapata, és ősz óta máris több mint száz gyerek járt az óráikra. Azt mondják, hogy aki a kurzusaikat végigcsinálja, másképp viszonyul a környezetéhez és tágabb értelemben a világ dolgai­hoz is. 

A foglalkozásokon a gyerekek körülbelül tizenketten egy nagy munkaasztal körül dolgoznak, vágnak, ragasztanak, színeznek, festenek. Egyik leghíresebb témájuk a gumicukor és fogpiszkáló segítségével dolgozó Édes Építészet. Ezek az érdekes formájú szerkezetek a térgeometriai ismereteket fejlesztik, a pálcák és a gumicukrok a szerkezeti elemeknek, illetve a csomópontoknak megfelelően működnek. 

A kurzusokon általában ennél komplexebbek a projektek. „Bármekkora is a lépték, a gyerekek először egy lépték­figurát készítenek el, és ahhoz mérik az épületet, teret, amit kitalálnak. Minden projektben van egy kis csavar, amitől izgalmassá válik, és gondolkodásra késztet – mondják az alapítók. – Az állat alakú ház például azért állat alakú, mert a szokatlan formával olyan terek jönnek létre, amilyenekben ritkán mozgunk, amiket ritkán rendezünk be.”

Ennyibe kerül
(ezer forint):
Budai Rajziskola
Szabadiskolai órák (rajz, festés, portré és akt tanulmányrajz, haladó festés, felvételi előkészítő)
5
(2 óra)      
16,8/hó
(heti 2 óra)
Szellemkép
298/félév
(60 óra tanítás
 + ingyenes laborhasználat)
Arkki
80/kurzus
(tíz projektet és félévente 16 másfél órás foglalkozást takar)