„Mintha egy kvízműsorban szerepeltünk volna – emlékszik vissza Ungváry Krisztián, milyen érzés volt a 90-es években az akkoriban az ELTE-n oktató Romsics Ignácnál vizsgázni. – Többen ültünk egy szobában. Ha feltett egy kérdést valakinek, és az illető nem felelt öt másodpercen belül, valaki más leüthette. Tízből tíz helyes válaszra ötöst kaptunk, kilencre négyest, nyolcra hármast, és így tovább.”

Iskolateremtők
KORÁBBAN EBBEN A SOROZATBAN:
Fischer Iván, Dévény Anna, Csíkszentmihályi Mihály, Chikán Attila, Horn György, Korniss Péter, Halász Judit, Vitray Tamás, Lovasi András, Polgár Judit, Földessy Margit, Nádasdy Ádám, Vekerdy Tamás, Mikulás Ferenc, L. Ritók Nóra, Benkő Vilmos, Marék Veronika, Boldizsár Ildikó, Simonics Péter, Lovász László, Péter Vladimir, Lackfi János, Snétberger Ferenc, Uj Péter, Küllői Péter, Bódis Kriszta

Romsics ugyanakkor mindig felajánlotta azt is, hogy aki nem elégedett a jegyével, visszamehet javítani. Erre kényszerült az elsőre egyet hibázó Ungváry is, akinek presztízskérdés volt a jeles, de csak második nekifutásra jött össze. „Részben játék volt ez, részben véresen komoly. De sohasem éreztette velünk, hogy erőfitogtatásból teszi. Szigorúsága kifejezetten motiváló volt: fel sem merült senkiben, hogy ne a mi érdekünket tartaná szem előtt.”

Romsics sokat követelt, elvárta a maximális felkészültséget. Szigorú volt, pontos, és a pontosságot a diákjaitól is elvárta. „Nagyon komolyan vette, hogy akiben meglátott valamiféle tehetséget, annak az útját egyengesse – mondja Ungváry. – Nem nepotista módon, hanem úgy, hogy minden lehetőséget megragad ahhoz, hogy az érintett tovább tudjon lépni.”
„Már megjelenésében is megkapó volt” – mondta róla 2011-es, hatvanadik születésnapjára írt laudációjában egy másik tanítványa, Ablonczy Balázs. „Úgy festett, mint egy egyetemi tanár a Borostyánliga környékéről, kifogástalanul megkötött, decens nyakkendőben, ama titkos szerkezetű, ottliki tweedzakóban, és hozzá pompásan passzoló ingben. Az akkori mindennapi igénytelenségben már ezzel is feltűnő volt.”

Azzal is kilógott a sorból a 90-es évek bölcsészkarának tanárai közül, hogy nem tett úgy, mintha a „történészistenek leszármazottja” lenne, mondja Ablonczy. Romsics nemcsak abban volt tudatos, hogy szakmailag terelgesse a tehetséges diákokat – különösen odafigyelt azokra, akik egyszerűbb sorból jöttek –, hanem abban is, hogy közösséget építsen a gyakran nagyon különböző hátterű hallgatókból. „Nem bratyizott, nem mászkált velünk, de láthatóan neki is szüksége volt azokra az impulzusokra, amiket a diákoktól kaphat.”

Hogy mennyire így van, azzal kapcsolatban Romsics Ignác a 19. századi német természettudósig, Alexander von Humboldtig kanyarodik vissza. „Humboldt azt állította, hogy az az igazi, amikor a kutatás és a tanítás kéz a kézben jár – mondja. – A kutató ember az eredményeit közvetlenül átadja a diákoknak, a diákok pedig a frissebb szellemükkel inspirálják a kutatókat. Ez a humboldti elv az én esetemben teljes mértékben működik. Ha bármelyik hiányozna, az egyoldalú lenne.”

I.
Kalocsa melletti Alsómégyen a legtöbb ház padlója ugyanúgy agyagos sárból készült, mint a Romsics családé. Az 50-es, 60-as évek itt sem teltek egyszerűen: állandó kemény munka a szántóföldön és az állatok körül, szőlőművelés, tőzegkészítés, kukoricatörés, majd ugyanezek a munkák, csak már a téeszben.

Idősebb Romsics Ignác a falu éltanulója volt, tehetsége miatt 1942-ben egyike lett annak a kétszázötven szegény falusi környezetből származó gyereknek, akik Hóman Bálint akkori kultuszminiszter kezdeményezésére ingyen kezdhették meg a középiskolát. A háború miatt a gimnáziumi nyolc évből végül csak kettőt fejezhetett be, utána mint mindenes kezdett dolgozni az egyik falubeli gazdánál.

A középiskolai évekből azonban megmaradt a könyvek szeretete, az irodalmi magyar nyelv használata és néhány latin kifejezés is. „Bizonyos értelemben meghasonlott ember lett: belekóstolt egy olyan világba, amelyre egész életében nosztalgiával gondolt vissza, ám amelyből már két év után kicsöppent” – írta fia 2022-ben kiadott kétrészes önéletrajzi („egotörténelmi”) könyvének első kötetében.

Sorsa később még nehezebbre fordult: felettesei utasítására akkori munkahelyén, a Dunai Flottilla újpesti laktanyájában részt vett a raktárhiány eltüntetésében, amiért aztán három év börtönre ítélték. Részben apja távolléte miatt Ignác anyás kisfiú volt. Greksa Mária is falubéli volt, de az oktatás neki még kevésbé adatott meg, mint férjének, a falusi gyerekek többségéhez hasonlóan csak hat elemit végezhetett el.

A nehézségek ellenére Romsics Ignác védett, szerető közegben nőtt fel. Egyik korai emléke is erre utal. A faluban ötéves korában beíratták a helyi óvodába, rögtön első nap azonban úgy döntött, megszökik. „Fejlett tulajdonosi öntudattal kispárnámat is magammal vittem” – teszi hozzá némi utólagos humorral könyvében. Kimászott az ablakon, és félve, szipogva, kispárnáját magához szorítva, kissé bizonytalanul elindult haza, a falu túlsó végére. Otthon elképedt nagyanyja fogadta, magához ölelte és megsimogatta a fejét. Többé nem küldték vissza.
Nagyjából ekkoriban tanult meg olvasni is, első könyvét, Jankovich Ferenc Szalmapapucsát édesapja küldte neki. Az olvasás szeretete hamar kialakult Ignácnál is, olyannyira, hogy szinte minden életszakaszában feljegyezte, hogy mikor mit olvasott, és gyakran arra is pontosan emlékszik, melyik könyv hogyan hatott rá. A villany még nem érte el a falut, olvasni elsősorban csak a nappali órákban tudott: ekkoriban alakult ki lelkesedése a márciusi ifjakért, a kurucokért vagy épp a végvári katonákért.

Hetedikes korára oda jutott, hogy a két–háromszáz kötetet rejtő iskolai könyvtárban már nem tudtak olyan ifjúsági könyvet adni a kezébe, amit ne olvasott volna – pedig egy időben csak napi legfeljebb húsz–ötven oldalt engedélyezett a legizgalmasabb könyvekből, a kedvenceit pedig gyakran újraolvasta.

A nyarak azontúl, hogy a környéken bóklászott és fürdött, munkával teltek: óvodás korától beszállt a könnyebb ház körüli munkákba, később pásztorkodott, és megfordult a helyi téesz magtárában is mint rakodómunkás. Az olvasással és álmodozással töltött órák mellett az iskolában is jól teljesített, bár készségtárgyakból legtöbbször rosszabb jegyet kapott.
Jó eredménnyel zárta a nyolcadikat is, a családban mégsem volt egyértelmű, hogy továbbtanulhat-e. Édesanyja annak örült volna a legjobban, ha kőműves lesz. A döntő pillanatban apja nem szólalt meg, nagyanyja is csak szomorúan hallgatott. A kérdést a Don-kanyart megjárt, ritkán megszólaló nagyapa döntötte el, unokája elkeseredését látva. „Hát, ha ennyire akar a gyerök, akkor tanuljon! Majd mi dolgozunk helyette is, és érte is.”

II.
kalocsai gimnázium, majd a kalocsai páncélosezrednél töltött sorkatonaság után megkezdte a főiskolát Szegeden, magyar-történelem szakon. Itt, a Történettudományi Tanszéken ismerkedett meg későbbi feleségével, az akkor negyedéves Pintér Évával. „Magas, Mick Travis barátnőjéhez hasonló, hosszú fekete hajú, csinos, attraktív és emellett okos, olvasott lány volt” – írja róla önéletrajzi könyvében a Ha című akkori kultfilm szereplőjére utalva.

A tanszéken mindketten bekerültek a politikai rendőrség látókörébe (Ignác már korábban, a sorkatonaság alatt is), közös barátjukkal ugyanis kitalálták, hogy Che Guevara meg­gy­ilkolásának harmadik évfordulója alkalmából Guevara-estet rendeznek a tanszéken. Az „anarchista történelem szakosokról” egy hozzájuk közel álló tanár jelentett, később azonban kikerültek a titkosszolgálat látóköréből, és Romsics a lázadóimidzs árnyalása végett ilyenkor hozzáteszi azt is, hogy később, 1979-ben párttag lett.

1973-ban Évával Kecskemétre költöztek, Ignác a levéltárban kapott munkát. Ebben az időszakban készült el doktori disszertációjával is, ezt már nem Szegeden, hanem az ELTE-n adta be. A legjobb úton haladt, hogy beolvadjon a kecskeméti értelmiségbe. „Ez azonban csak a látszat volt – írja visszaemlékezésében. – Vágyaim messzebbre röpítettek.” Környezetében többször is kijelentette, hogy ha harmincéves koráig nem sikerül főállású kutatóvá vagy egyetemi oktatóvá válnia, feladja minden történetírói ambícióját.

Akkoriban megszerzett felsőfokú nyelvvizsgájával, a doktori diploma finisében megszaporodtak az ajánlatok, Budapestről hárman is megkeresték. Végül az akkoriban a magyar történetírás fellegvárának tartott MTA Történettudományi Intézetéhez szegődött el 1977-ben – ugyanabban az évben, amikor megszületett fiuk, a később szintén történésszé lett Romsics Gergely –, és ott is maradt kilenc évig.

Abban, hogy végül szakmán kívül is ismert lett, fontos szerepet kaptak Bethlen Istvánról végzett kutatásai. A téma a progresszívnek számító TTI-ben is jelentős vitát generált. Az intézetvezető, Ránki György az egyik kéziratvita hevében egyenesen azt mondta, vagy változtassa meg Bethlenről, illetve a Horthy-korszakról alkotott véleményét, vagy távozzon – igaz, utólag ezt visszavonta.

„Ha elfogadta volna az intézet a véleményem, lehet, hogy abbahagyom a téma kutatását – mondja. – De nem fogadták el, én pedig úgy éreztem, hogy nekem van igazam. Ebből lett aztán a könyv. Azt hiszem, sikerült is sokakkal ezt a Bethlen-képet elfogadtatnom.” Bethlennel több mint másfél évtizeden át foglalkozott intenzíven, olyan mélyen beleásta magát, mint akkoriban senki más, nemcsak itthon, de washingtoni, londoni, párizsi, bonni és persze erdélyi levéltárakban is kutatott utána.

„A 80-as években Bethlen nem volt mainstream téma – mondja Ablonczy. – 1991-ben jelent meg először a teljes életrajz, és a történettudományi rendszerváltás paradigmatikus művévé vált. Nem volt benne rendkívüli módszertani újítás, nem az történt, hogy megcsavarta háromszor a forrásokat, mégis teljesen máshogy kezdtünk el nézni Bethlen Istvánra. Ez a módszeresen feltáró, objektív életrajz sokaknak új élmény volt.”

A téma Ignác számára túlmutatott Bethlenen. „Segített egy másik világot felfedezni – magyarázza. – Amikor Kecskeméten voltam levéltáros, és az 1918–19-es parasztmozgalmakkal foglalkoztam, az az én világom volt. El tudtam képzelni, milyen lehetett ötven évvel korábban egy parasztlázadás, mert ugyanazok az emberek voltak, mint akik között én felnőttem. De Bethlen Istváné egészen más közeg, más szint volt. Megértettem, hogyan tud egy nagyon szűk mozgástérrel rendelkező, eszköztelen kis állam profi politikusa tárgyalni a nagyhatalmi vezetőkkel. És megértettem azt is, hogyan néz egy nagyhatalom diplomáciája egy kicsi, alig számító ország vezetőjére, a sakktábláján lévő egyik parasztra, mint amilyen Bethlen, illetve a trianoni Magyarország volt.”

III.
70-es évek végétől szinte minden munkahelyén eljutott néhány hét vagy hónap erejéig külföldre is, az NSZK-ban, Svájcban, Angliában és Franciaországban is volt lehetősége kutatni. (A TTI után az újonnan megalakuló Magyarságkutató Intézet igazgatóhelyettese lett, öt évvel később az ELTE docense.) A 90-es évek közepén aztán az ELTE-vel párhuzamosan állást kapott a bloomingtoni Indiana Egyetemen, megszakításokkal összesen négy és fél évet töltött ott, először családostul, majd fia közelgő érettségije miatt egyedül.

Amerikából nemcsak az Ablonczy által is emlegetett tweedzakós stílust hozta haza, hanem azt a hozzáállást is, hogy a tanár nem szívességet tesz a hallgatónak azzal, hogy bemegy és megtartja az órát, hanem szolgáltatást nyújt neki. Hetvenötperces óráiért félévente ezer dollárt fizettek a hallgatók. Mivel nem a tandíjat fizették ki, hanem az órákat, sokkal tudatosabban állítottak elvárásokat az oktatók elé, mint itthon. Ignác ismert tanárt az ELTE-n, aki alig vagy csak ímmel-ámmal tartotta meg óráit, és – talán megbocsáthatóbb módon – olyan diákokat is, akik ezt rendkívül díjazták.

Ablonczy szerint az, hogy Romsics az egyetemi falakon kívül is ismert figura lett, és a hétköznapi emberek előtt is megjelenítette a hiteles történelmi tudást, részben annak köszönhető, hogy világosan és egyszerűen tudja megfogalmazni a mondanivalóját.

„Nincsenek benne felesleges szóvirágok, fura metaforák, és nem megy rá arra sem, hogy vicces vagy népszerű legyen. Jól követhető mondatokban, szabatosan beszél, ez nagy aduja volt, amikor elkezdett tévés ismeretterjesztésekben szerepelni. Egyszer magam is szemtanúja voltam, ahogy beült a stúdióba, és azt mondták neki, hogy három és fél percet kéne beszélnie a háborúról. Fejből levágott három és fél percet kerek mondatokban, takkra ott állt meg.”

Ablonczy felidézi, hogy Ignác mindig szívesen ment el vidékre előadásokat tartani, gyakran vitte tanítványait is. Ilyenkor mindig nagyon kollegiális, kordiális volt a vidéki fogadókkal, legyenek azok az elit tagjai, helyi tanárok vagy hétköznapi emberek. „De ez sose volt póz, sose úgy jelent meg, hogy eljött hozzátok a pesti isten, és nem volt leereszkedő sem. Halálosan fegyelmezetten megtartotta az előadását, válaszolt a kérdésekre, aztán egy óra negyvenöt perc után felállt. Ha meghívták, szívesen leült a fehér asztal mellé, ha nem, akkor ment haza.”

„Nagyon sokat adtunk egymásnak – mondja Ignác a diákjairól. – Az egyéniség húszéves korban még nem látszik annyira. Idővel viszont nagyon markánssá válik, hogy kinek milyen a habitusa, és hogyan éli meg a történészlétet. Másként éli meg az, aki a 12. kerületben született, és már tizennyolc évesen tud idegen nyelveket, mint egy vidékről származó parasztgyerek, aki sokkal inkább rászorul a támogatásomra. De ha tehetséges az illető, gyorsan kinövi magát.”

Jó néhány diákja volt, aki kezdetben kifejezetten rosszul fogalmazott, az első szövegeiket sokat javítgatta. „Két-három év alatt olyan ragyogó stiliszták lettek, hogy hihetetlen. Jobbak, mint én. Ami nehéz – mondja, és felnevet. – Volt egy szerkesztőm, aki meg is jegyezte már néhányszor, hogy ráismert a tanítványaim stílusában az enyémre. Kifejezetten jó érzés. De az, hogy ilyen sok tehetséges diákom volt, nem rajtam múlott, mert ők választottak engem.”

IV.
árom éve, 2021 tavaszán aprólékosan eltervezte, hogyan akar élni hetvenéves kora után. Reggel úszás Vácon, utána bevásárlás, posta, e-mailek. Napközben több óra olvasás, délután, ha az idő engedi, biciklizés a Duna-parton, kis szunyókálás, hetente egyszer-kétszer könyvtár, nemzetközi lapszemle, baráti találkozók, esetleg egy kis naplóírás, ha az írást túlságosan hiányolja.

Nem így alakult: hamar kiderült, hogy munka nélkül mégsem bírja. Heti egyszer órákat ad az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetemen, ahol 2008 óta tanít, heti fél napot a Magyar Tudományos Akadémián tölt, a maradék időben ír. Nemrég elkészült egy könyvvel az európai történeti gondolkodás történetéről (Hérodotosztól Harariig), és már írja a következőt, a téma egykori patrónusának, Kosáry Domokos történésznek és az MTA 1990 utáni elnökének az élete és munkássága.

Azt is tudja, mi jön azután, hogy ezzel végzett. Ahogy ötven évvel ezelőtt az irodalom a történelem irányába terelte, úgy tereli most a történelem az irodalom felé. „Mindig is az volt az érzésem, hogy ha egy társadalomról vagy társadalmi csoportról meg akarjuk tudni a fontos dolgokat, az irodalom gyakran többet segít minden más forrásnál.”

Rögtön sorolja is a huszadik század eleji példákat. Ha az arisztokrácia érdekel bennünket, akkor Bánffy Miklós trilógiáját (Erdélyi történet) érdemes kézbe vennünk. Ha a dzsentri, akkor Babits Halálfiait, ha a szegényparaszti élet, akkor Móricztól A boldog embert. Ha az uradalmi cselédség, akkor Illyés Gyula: Puszták népe, ha a munkásság, akkor Kassák Lajos: Egy ember élete című munkája az irányadó.

„Népszámlálási adatokból meg lehet állapítani, hogy hány tanár vagy kiskereskedő élt száz éve Magyarországon. De hogy milyenek voltak egy arisztokrata, egy kispolgári család, egy cseléd vagy egy paraszt mindennapjai? Erről a magyar irodalom mondja el a legtöbbet.”