Tóth Attilának természetes volt, hogy hétvégén fel kell hordani két tonna tápot az istállóba, és néhány naponta, még napfelkelte előtt ki kell hordani másfél tonna trágyát. Ebben nőtt fel. Főiskola alatt már tudta, hogy a családi gazdaságot szeretné továbbvinni, most harmincezer tyúkja van, és százötven partnert szolgál ki tojással.

Attila szülei, amióta fiuk az eszét tudja, komplett gazdaságot vittek a ház mögötti területen. Sertést tartottak, csirkét neveltek, nyulat hizlaltak, ősszel pedig bejött a krizantém. Mindent maguknak csináltak, Attila az apját végtelen munkabírású ezermesternek írja le, aki, ha kellett, háromszáz négyzetméteres, kétszintes pajtát épített. Édesanyja pedig nagyon jól kommunikált, az ő temperamentuma alapozta meg a környéken a család jó hírét. A piacról mindenki ismerte Mancsóékat – a Tóth családot csak így emlegették a környéken. Anyja Attilát is mindig bátorította, hogy legyen szókimondó, bízzon magában, és ne féljen meglépni, ha valamit jónak lát.

Gazdaság vagy gazdagság
Tizenötévesen ő szúrta le a hízót disznóvágáskor, és már főiskolás éveiben tudta, hogy a családi vállalkozást szeretné továbbvinni. „Nem éltünk egyáltalán nagy lábon, de láttam, hogy ebből tisztességesen meg lehet élni, meg tetszett is, hogy lehet a magunk feje után menni.”

A 2000-es évek elején kezdett bele a család a tojásozásba, először a kétszintes istállóban két-háromezer tojóval, mélyalmos módszerrel termeltek. Ennél a tyúkok szabadon mozognak, a trágya ott van végig alattuk, időnként szalmával frissítik, és állományváltásnál van csak nagytakarítás. Ezekből már Attila is kivette a részét, ahogyan a tojásszedésből is, ezt viszont gyerekként még inkább játéknak és versenynek fogta fel, ahogyan azt is, hogy ki tud gyorsabban felhordani két tonna tápot.

Mancsóék ekkor még csak a szűken vett környéket látták el tojással, de mindig fejlesztettek, például beszereztek egy használt tojóketrecet Hollandiából, és megduplázták vele a termelést. A nagy szintlépés 2008-ban jött el, ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a gazdaság kinőtte a családi ház mögötti udvart. Egy EU-s fejlesztési pályázatból meg tudták vásárolni a 23-as út mellett a mostani telephelyet, ami akkor még csak egy mező volt. Ez volt az a pont, amikor Attila teljes erejével bekapcsolódott a munkába, mert látta, hogy a szülők már nem látják át a szükséges jogi és pénzügyi hátteret.

Bár Attila mosolygós, vidám ember, amikor erről beszélünk, látszik rajta, hogy kemény alapozó időszak volt a vállalkozás életében, elő kellett teremteni a tőkét, és meg kellett oldani a gazdaság finanszírozását. A megpályázott támogatást ugyan megkapták, viszont az önrész finanszírozásához hiányzott a tőkéjük, a bankok pedig sorban dobták vissza a hiteligényüket. A gazdasági válság legsötétebb időszakában nem láttak fantáziát Mancsóék tervében.

Minden lépéssel újabb mocsárba
Attila végigjárta a bankokat, ez az időszak bő egy évig tartott, és a legkeményebb tanulási időszak volt neki. Minden lepattanásból levonta a következtetéseket, egyre jobb üzleti tervet írt, megtanulta, mit kell kidomborítani, hogyan kell tárgyalni. Amit csinált, arra leginkább a vesszőfutás szó illene, de tizenkilenc visszautasítás után a huszadik helyen, egy kis takarékbanknál befogadták a kérelmét. Ekkorra már nagyon jó üzleti tervet tudott letenni az asztalra, és ugyan a kért összegnek csak a felét kapták meg, azzal már elkezdődhetett a munka.

Felhúzták az első istállót, és építettek egy kis házat – most már utóbbi az iroda, de sokáig a szó szoros értelmében ez volt az otthonuk is. A következő nyolc évben számos problémával és buktatóval küzdöttek meg. Abban az időben a tojáspiac mínuszos volt, az áfával trükközők olyan nettó áron szállítottak, ami nála a termelési költséget sem fedezte volna. Ráadásul akkor még kész takarmányt vettek, amire a kereskedő akkora árrést is rakhatott, ami önmagában elvihette egy állattartó telep nyereségét. Utóbbira végül egy saját keverő lett a megoldás. Azóta csak az alapanyagokat kell megvásárolniuk, és a mixet már a telepen állítják elő.

Kézenfekvő lenne, hogy a teljes takarmányt maguknak állítsák elő, de a jelenlegi, körülbelül harmincezres állomány mellett két–háromszáz hektár termőföldre lenne hozzá szükség, ez pedig túlmutat a lehetőségeiken. „Mire megtehettük volna, itt már megvettek mindent – legyint Attila. – De nem is sajnáljuk, azért nem kötelező itt gabonát termelni.”

Tóth Attila és felesége, Tóthné Horváth Erika a telep bejárata melletti boltjukban.

Az indulásnál minden lépéssel újabb mocsárba léptek. Korábban a jércéket részletre vásárolták, ami ötezer csirkénél még ment, de harmincezernél már egyetlen korábbi beszállító sem vállalta ezt a kockázatot. Ekkora állomány akkoriban körülbelül negyvenmillió forintba került, ennyit senki sem mert kockáztatni a válság közepén. Attila ismét vett egy nagy levegőt, kutatni kezdett, és végül e-mailben felvette a kapcsolatot egy óriási osztrák baromfikereskedő céggel, akik két részletben vállalták a szállítást halasztott fizetéssel.

„Tehát jött az első adag, aztán rá két-három hónappal feltöltötték az istálló másik felét is. Ez szakmailag nem volt szerencsés lépés, de a körülményeket tekintve óriási lehetőség volt” – meséli. Látja, hogy nem tudom követni, ezért tart egy gyorstalpalót. Az az ideális, ha egy istállóban egykorú állomány van, minden szempontból, egészségügyileg, energetikailag, termelékenységileg egyaránt ez a legjobb. Ugyanis a különböző korú csirkéknek másféle takarmány kell, más betegségeken mehetnek keresztül, más világításmennyiségre van szükségük.

Ez tehát ekkor mind összekuszálódott, ráadásul nagyon rossz állomány érkezett, sebes volt a hátuk. Először azt hitték, hogy a szűk szállítóketrecek miatt, de más oka volt: csipkelődősök voltak. „Nem is gondolnád, hogy a csirke mennyire vérengző állat tud lenni. Ha rászoknak, addig ölik egymást, míg a ketrecben csak az egy-két legerősebb marad.”

Félúton a ketreces és a mélyalmos tartás között
A következő nyolc év végig ilyen pengeélen telt, mondja Attila. Az értékesítési oldalt is rendbe kellett tenni, a piaci árusítás mellett be kellett kerülni az áruházak polcaira, sőt, tulajdonképpen mindenhova. Bár a nagy láncok sokat vásárolnak, a súlyukat kihasználva lenyomják az árakat, mindig a legolcsóbb ajánlatot választják. Volt, ahol ezt kedvesen magyarázták el Attilának, máshol nyers stílusban tárták elé. Ő pedig tanult és alkalmazkodott. Egerbe és Salgótarjánba szállítva az árut mindenhol megállt, maszek boltoknál, zöldségesnél, étteremnél, cukrászdánál, és bement ajánlatot tenni.

Tízből négy üzlet összejött. Most már száz–százötven partnernek szállítanak, az egészen kicsi ügyfelekért is lehajolnak. Sőt, azt mondja, tíz kicsi jobb, mint egy nagy. Ha valakinek csak egy-két karton tojás kell, azt is kiszolgálják.

Körülbelül 2016-ig szakadatlanul rezgett a léc, de ez a hosszú időszak nem viselte meg Attiláékat. „Húsz-huszonegy évesen nem félsz semmitől, nem számít semmi. Nem aggódtam, nem voltam izgatott, csak előre mentem, az volt a cél, hogy a vállalkozás menjen. Ehhez pedig akarás kellett, meg egy kis ész. Utóbbi akkor még nem annyira volt nekem, ma már sok mindent máshogy csinálnék.”

2020-ra teszi, amikor már nem azt érezte, hogy homokra épült a gazdaság. Ehhez a stabilitáshoz viszont arra volt szükség, hogy a vállalkozás több lábon álljon. A tojásra csomagolóüzemük van, nevelnek sertéseket, belőlük füstölt termékek készülnek, a telep mellett hangulatos kisbolt üzemel, illetve a jércenevelés is már modernebb, állatbarátabb rendszerben működik, félúton a ketreces és a mélyalmos tartás között.

A csirkék napos kortól tizenhat hetes korig külön istállóban növekednek, mielőtt elkezdődik a tojástermelés. Az első saját nevelésű állomány termelési eredményei minden várakozásukat felülmúltak, ilyen alacsony mortalitás mellett ennyire magas hozamot soha nem álmodtak. Az odafigyelés eredménye kimutatható a kasszában, egy harmincezres állománynál egy-két százalékos elhullás is milliós kiesést jelentene az év végén.

Attila nem csinál titkot belőle, hogy nem minden jó ötlet az ő fejéből pattant ki, az évek során rengeteg kapcsolatot épített ki, és így talált szakmai barátokat és tanácsadókat, akikkel meg tudja vitatni a stratégiát. „Kialakult egy olyan kapcsolati kör, ami gazdasági és szakmai tudásban is nagyon erős, és akik példát és irányt tudnak mutatni.” Volt, aki takarmánykeverésben nyújtott támogatást, más a baromfinevelésben, illetve például a kolbászkészítést sem autodidaktikusan kellett Attilának megtanulnia.

Ma már van annyi mozgásterük, hogy elébe menjenek a bajnak. Például napelemeket telepítettek, amivel az energiaárak növekedését ki tudták mozogni – a baromfitartás ebből a szempontból szerencsés, mert az energiafogyasztás nagy része nyárra esik.

A járványok is elkerülték őket, a legtöbb nagy hullám nem érintette Nógrád megyét. A Mátrában nincsenek olyan sűrűn baromfitelepek, mint mondjuk Bács-Kiskunban, és a vándormadarak útvonalai is máshol visznek, nincs a közelben olyan vízfelület, ahol ősszel tízezrével gyűlnének össze. Szigorúan betartják a higiéniai előírásokat, a telepre idegen autó nem hajthat be, a sajátjaik is csak fertőtlenítés után, a tyúkokhoz pedig csak a gondozók léphetnek be átöltözés és fertőtlenítés után. Résen vannak, amikor valós veszély lett a sertéspestis, azonnal elkezdték levágni a teljes mangalicaállományt.

Körforgás van
Attila agya gyorsan jár, beszélgetés közben is villámgyorsan szoroz össze fejben kétjegyű számokat. Bátran újít, gyorsan reagál, és nyitva tartja a szemét. A trágyapellet gyártásával egy olaszországi tanulmányúton találkozott, és egyből szöget ütött a fejébe. A trágya ugyanis sok teendővel jár, tonnaszám keletkezik, tárolni kell, és még ő fizet a gazdáknak, hogy elszállítsák a telepről a szántóföldre.

„A szerves trágyával műtrágya nélkül is meg lehet oldani a magas hozamot. De nem azt a csúcshozamot, amit műtrágyával együtt. Műtrágyával lehet a legjobb eredményt hozni, de közben tönkremegy a föld. A műtrágya és a szerves trágya együtt viszont már fenntartható. Ez körforgás, a föld adja az élelmet az állatoknak, az állatok pedig visszaadják a szerves anyagot a földnek.”

Olaszországból hazaérve Mancsóék be is szereztek egy trágyakomposztálót, ami forgatja és szikkasztja a baromfitrágyát, a folyamat végén jó minőségű, alacsony nedvességtartalmú komposzt áll elő. Az engedélyek és egy pelletálógép megvásárlása után el is indult a trágya hasznosítása, de a gyakorlat nem igazolta az elméletet, állandóan problémákba ütköztek.

Végül öt év és harminckamionnyi trágyapellet után elengedték a módszert, és új eljárás kerestek. A projekt nem halt el, csak őrlángra került, mindig volt más helye annak a pénznek, amit ebbe kellett volna invesztálni. De amikor megkereste a Cápák között szerkesztője, egyből tudta, hogy nem a mangalicákkal, a füstölt húsokkal, a hamburgerezővel vagy a tojásokkal fog bemenni a műsorba.

Végül Balogh Levente némi hezitálás után meglátta a lehetőséget az ötletben, azóta folynak az egyezkedések, most Attila térfelén a labda: el kell döntenie, mekkorában képzeli el az üzletet. Több forgatókönyv is pörög a fejében, de már nem rohan izomból előre.

„Imádom, hogy itt körforgás van. Keverjük a takarmányt, termeljük a tojást, a trágya visszakerül a szántóföldre, amiből gabona lesz a tyúkoknak. A telepen a kihulló takarmány és a földjeinken termő lucerna megy a mangalicáknak, amiket aztán levágunk, és a boltunkban értékesítünk. Minden körforgásban van, és ezt nagyon szeretem.”

Hogyan ismerd fel a jó tojást?
Attila szerint, ha a tojást a fülünk mellett óvatosan megrázva kotyogó hangot hallunk, már nem annyira friss. A héjnak a színe, szilárdsága önmagában sokat elárul, ha egyöntetűek a tojások színben és héjszilárdságban, akkor egészséges szép tojásokat látunk. A tojáshéjnak a színe a tyúk fajtájától és a táp összetételétől függ, ahogyan a tojássárgájának az árnyalata is. A tojást feltörve pedig a sárgája maradjon szépen egyben, és a fehérje legyen kocsonyás állagú.