Aktuálisabb témát aligha talált volna a hírhamisításnál, így a 70-es évekbeli filmhíradós élményeit írta meg Gárdos Péter legújabb regényében, a Hamisítókban. Miután ugyanis nem vették fel rendező szakra, lényegében a híradófilmek készítése közben tanulta meg a filmes szakmát, majd kora egyik legnagyobb történetmesélője lett. Eleinte olyan játékfilmsikerekkel, mint a Szamárköhögés vagy a Hajnali láz, az utóbbi években pedig fordulatos regényekkel. Interjú taposással archivált filmszalagról, besúgókról, a Semmelweis-film együgyű dialógusairól és korrupt filmtámogatási rendszerről.

Miért csak a hatodik, pontosabban ahogy mondani szoktad, az öt és feledik regényedben – mert a Szemérmetlen történetek valójában a Hét mocskos nap átdolgozása – került elő az önéletrajzi ihlet?
Amikor a 60-as évek elején, kamaszkorom kezdetén beleszerelmesedtem a filmes ­szakmába, akkor jöttek divatba az úgynevezett szerzői filmek. Minden rendező megcsinálta a maga Így jöttem-moziját arról, hova tartozik, honnan érkezik. Jancsó filmjének konkrétan ez volt a címe, de ugyanilyen eredettörténet volt például Szabó István Álmodozások kora című alkotása is.

Pár éve láttam Spielbergtől A Fabelman családot, és elgondolkodtam, milyen tanulságos, ha valaki hatvan fölött rendezi meg az Így jöttemét. Akkor ugrott be, hogy ha már én ezeken a szerzői filmeken nevelkedtem, lényegében a vezérlő csillagaim voltak, ezért lettem filmrendező, miért ne mesélhetnék én is a személyes előzményekről. Csak hát valószínűleg már nem ad rá lehetőséget a rendszer, hogy filmezzek, úgyhogy gondoltam, megírom prózában.

Másrészt én a Magyar Filmhíradónál szocializálódtam, miután nem vettek fel a színművészeti rendező szakára, az ELTE bölcsészkara után kilenc évig ott lehettem gyakornok, majd rendező, vagyis lényegében a híradófilmek készítése közben tanultam meg a szakmát. És hát ott nagyon hamar szembesültem vele, szó szerint pofán csapott, hogy mennyire könnyű filmet hamisítani. Hogy a híradófilm, a látszólag legautentikusabb valóságlenyomat könnyen válhat abszolút hazugsággá is.

Ehhez még hozzátevődött, hogy az utóbbi tizenöt–húsz évben olyan mértékű átverésdömpinget érzékeltem a mindennapi életünkben, olyan brutálisan megnőtt a hírhamisítások száma, hogy egyszerre csak végtelenül aktuálissá vált a téma.   

Igaz, hogy Kun Béláról összesen három snitt készült, mégis készült róla egy húszperces dokumentumfilm, hamisított, statisztákkal felvett jelenetekkel? És valóban tapostatok filmtekercseket, hogy archívnak tűnjenek?
Ezek soha nem törlődő élményeim voltak. Igen, egy rendező kollégám kérésére tapostam 1919-esnek hazudott, de 1971-ben leforgatott filmnegatívot a Filmhíradó vágószobájában. A felvételek a közeli Népligetben készültek. Néhány éve láttam egy dokumentumfilmet a magyar Tanácsköztársaságról a National Geographic csatornáján, és megdöbbenésemre felfedezhettem azokat a snitteket, amiket még én tapostam meg 1971-ben. A karcos, homályos, agyontaposott képkockák semmiben sem különböztek a valóságos eredetiktől.

A Hamisítók szerinted melyik korosztálynak a legérdekesebb? Annak, aki a 70-es években nem tudta, hogy nem a valóságot látja, vagy a fiatalabbaknak, akik keveset tudnak a Kádár-korról?
Arra próbáltam figyelni, hogy elkerüljem a belterjességet. Hogy amennyiben filmes argót használok, mert néha szükség volt rá, azonnal valamiféle magyarázattal segítsem a megértést. A húszéves unokámat gyötörtem, vallja be, talál-e olyan érthetetlen, neki idegen mozzanatokat a 70-es évek, az úgynevezett Kádár-korszak, abból is a középső, puhább változat hétköznapjaiban, amiket meg kellene alaposabban magyaráznom. Végül arra jutottam, hogy a történet emberi része ma is fogható, befogadható, izgalmas. Ez meg azt is jelenti, hogy a mai hamisítások lényegüket tekintve nem különböznek az akkoriaktól.

Illetve pontosítok. Mára a professzionális manipuláció korába értünk, és nemcsak Magyarországon, hanem az egész világon. A hatalom úgy ver át bennünket, ahogyan csak akar. Amikor a 70-es években a híradóhoz kerültem, kisipari módszerekkel manipuláltak, ma viszont elképesztő profizmussal, nagyipari szinten hamisítják a híreket. Persze a profizmus szót most nem a fogalom jó értelmében használom.

Ma már azért kritikusabban nézzük és olvassuk a híreket, amik időnként hamisítás nélkül is abszurdak. Vajon a régi filmhíradók hitelességében mennyire kételkedtek a mozinézők? 
Semennyire. Maga a filmhíradó a filmmel együtt született meg, az 1910-es évektől létezett a műfaj az amerikai mozikban. Miután a ­Magyar Filmhíradóhoz kerültem, az volt a legfőbb szórakozásom, hogy hetente kétszer elmentem az archívumba a Budakeszi útra, és régi amerikai meg magyar híradókat néztem. Csodálatosak voltak azok a néma változatok! Amikor a világban a nyolc-, tízperces filmhíradók vetítése kötelezővé vált valamennyi moziban, minden játékfilm előtt, még nem létezett televízió. Gondolj bele, mit jelenthetett ez az akkori hétköznapok emberének!

Persze telezsúfolták a híradót cirkusszal, sporteseményekkel meg fura, abszurd pillanatokkal, általában a tízperces összeállítás vége felé, de az eleje mindig színtiszta politika volt. A 30-as években ezek a hírek arról szóltak, hogy Bethlen vagy Gömbös miniszterelnök úr felavat, átad, koszorúz, később Rákosi tette ugyanezeket, aztán Kádár. Az ártatlan néző meg elhitte, hogy ezek a híradófelvételek pont úgy történtek, ahogy látja őket. Miért gondolt volna mást?

Több játékfilmedben is felbukkannak híradós jelenetek – ezek szerint nem véletlenül.
Az Uramisten alapötletét egy olyan fotó adta, amit az a bizonyos, 1932-es évről az előbb említett könyvtári kutakodásban találtunk a Pesti Naplóban. A fényképen egy irdatlan jégtáblába zárt ember teste sejlik fel egy pályaudvaron. A képaláírás szerint Morton amerikai szabadulóművészt vasúti csomagkocsiban adták fel Philadelphiából New Yorkba, és a célállomáson a fogadóbizottság azt vizsgálja, él-e még a jégbezárt férfiú.

A filmhez hamisítottunk egy híradót is: Szamócáról (Eperjes Károly színész, az Uramisten főszereplője – a szerk.) készült egy szobormásolat, azt fagyasztottuk be a jégtömbbe, és a kőbányai vasútállomáson kicsit „megmozgattuk” az eredeti fényképet. Miután a montreali filmfesztiválon levetítették az Uramistent, arról faggattak az újságírók, hol találtam ezt a döbbenetes híradót, és vajon az amerikai filmeseknek miért nem jutott eszükbe ilyen különös archívanyagból filmet készíteni.

A Szamárköhögésnek az adott speciális optikát, hogy a film végén, a feliratok alatt megjelenik az 56-os forradalom utáni Budapest a szétlőtt házaival, utcáival. A legutóbbi filmünknél, a Hajnali láznál pedig a svéd koprodukciós partner lehetővé tette, hogy belépjünk a svéd filmarchívumba. Annyira beleszerettem azokba a dokumentumfelvételekbe, hogy a filmben tízpercnyi, korabeli, 1946–47-es svéd híradót vegyítettünk a fikcióval. Bárkivel fogadást kötök, hogy nem tudja megmondani, melyik tíz perc a dokumentum, és melyik kilencven a fikció.

Ilyen tapasztalatokkal hogyan nézel híradót? Én eredetileg vendéglátást tanultam, és a főiskola után jó ideig nem lehetett velem étterembe menni, mert tudtam, mi hogyan készülhet.
Ez valóban hasonló lehet. (Nevet.) Egyáltalán nem hiszem el fenntartások nélkül, hogy valódi lenne bármi, amit dokumentumfilmnek vagy híradónak álcáznak. Még egy háborús snittnél is lehet csalni. A mesterséges intelligenciával meg végképp. Ma már bármikor a robbantás mögé varázsolhatnak egy várost, összekeverhetnek múltat és jelent. Mindenben kételkedj, ha dokumentumnak, híradónak kinevezett anyagot nézel, ezt javaslom! Ne higgy a szemednek!

Ma már olyan módon képes a hatalom átverni az embereket a film eszközeivel, hogy még a gyanú sem támad fel benned. Ha azt mondják, hogy itt vagy ott atombomba van, nyilván elhiszed.

Mert bemondták a tévében…
Így van. És még fényképeket is mutattak róla. Szaddám Husszein elnöksége alatt az atombombára hivatkozva rohanták le Irakot az amerikaiak, de végül nem találtak semmit. Egy egész világot vertek át. Persze más kérdés, hogy Husszein tőrőlmetszett zsarnok volt, őt nem kell sajnálni. De a manipuláció természetrajzára nagyon jó példa az a háború. Egyszóval nem szabad beugrani.

A film olyan dokumentum, ami megadja az autentikusság látszatát, ezért hajlamosak vagyunk elfogadni végső bizonyítékként. Ez a becsapás magasiskolája, nehéz vele mit kezdeni.

Az már fel sem merült benned, hogy a Hamisítókból inkább filmet forgass? ­A ­Semmelweis-kísérlet után végképp feladtad, hogy ebben a rendszerben állami támogatást kapj? (Legutóbb megjelent könyvéből, Semmelweis Ignác rövid boldogságából film lett volna eredetileg, de Geszti Péterrel közös beadványukat 2020-ban elkaszálta a Nemzeti Filmintézet, és végül a NER kedvenc producere, Lajos Tamás készítette el a filmet 2,4 milliárd forintból – a szerk.).
A Semmelweis után még volt egy próbálkozásunk: a Hét mocskos napból írtam egy ötrészes sorozatot, Hét erotikus történet lett volna a címe. Kapásból elutasították. Akkor leesett a tantusz, hogy ebben a filmes rendszerben nekem nem osztanak lapot.

Mindenesetre el kellett engednem ezt az abszurd sóvárgásomat a játékfilm iránt. Eddig minden alkalommal forgatókönyvben írtam meg először a későbbi regényeimet, mert nem akartam elengedni ezt a gumicsontot. Mostanra tudomásul vettem, hogy ez nem megy. Nem panaszképp mondom, talán látod rajtam, hogy derűs vagyok, és elégedett. A sors ajándékának fogom fel a prózaírás képességét. A Hamisítók lett az első eleve prózai műnek készülő regényem.  

A Semmelweist egyébként megnézted?
Igen. Szomorú, hogy az a koncepció készülhetett el. Nem az a baj, hogy Magyarországon pénzt adnak egy Semmelweis-filmre, hiszen eddig kettő is készült ennek a zseninek az életéről, egy a 30-as, egy az 50-es években. De most, harmadszor ugyanolyan elhibázott, hamis lett a nézőpont, mint korábban. A kutatások alapján ma már tudjuk, mi ennek az életműnek a lényege. Távirati stílusban körülbelül az, hogy Semmelweis felfedezését, a klóros kézmosás szerepét a gyermekágyi láz legyőzésében Magyarországon ignorálták, őt magát lenézték, tönkretették, végül agyonverték egy elmegyógy­intézetben.

A zsenik, a kiemelkedő tehetségek sorsa meglepő hasonlóságokat mutat ebben az országban. Semmelweis életének a második, magyarországi szakasza az igazán érdekes, az a valódi tragédia, az, ami igazán filmért kiált. Ezt a drámát mellőzni olyan, mintha Puskás Öcsiről úgy csinálnál filmet, hogy alaposan feldolgozod az ifi focista Puskás mindennapjait, és ezzel be is végezted a feladatot.

Így aztán az elhibázott alapkoncepció mellett szinte már nem is érdemes említeni a film együgyű dialógusait, az egyszálbelűre írt figurákat, vagy azt az ásatag, nagyromantikus szemléletet, ami mindent elkent, elnagyolt.  

A miniszterelnök cinikusan megjegyezte az NFI új fóti stúdiókomplexumának avatóján, hogy állami támogatás nélkül készülnek saját lábukon megálló filmek is. Ilyen üzleti modellben nem gondolkozol?
Valóban fantasztikus úgynevezett független filmek születtek, de azt látom, hogy rengeteg szívességet kell kérniük hozzá a rendezőknek és a producereknek. Nagyon nagyra tartom a kitartásukat! Így tízszer annyi energia kell a filmcsináláshoz. Negyven nap helyett két hétig forgatni, baráti lakásokban, otthonról hozott tárgyak között, saját ruhákban, olyan utcákon, tereken, amiket nincs pénz lezárni, és a sort folytathatnám a végtelenségig. Nem más ez, mint gerillaharc, és több generáció is rá van kényszerítve.  

Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, egyetlen nagy előnye van a pénzhiánynak. Az, hogy a filmcsinálóknak a saját közegükben, a saját közegükről, azaz a mai magyar valóságról kell beszélniük. Mert ezekhez még lehet, hogy tudnak valamennyi anyagi erőforrást mozgósítani. De az én történeteim történelmi korokban játszódnak, és egy kosztümös filmhez több pénz kell, ennél a regénynél, a Hamisítóknál például a 70-es évek autentikus világát kellene megteremteni.

Kovács Gábor producer azt mondta pár hete a Forbes Flow-n, hogy lassan a producerek is kifáradnak, nem tudnak sokszor a pénzes barátaiktól kérni független filmekre pénzt.

Az amerikai mozitörténelemben is létezett a független film korszaka, de a hollywoodi álomgyárnak nem voltak politikai aspektusai. Nálunk az a szörnyű, hogy ez a két-három generáció aktuálpolitikai szempontok alapján lett félreállítva! Persze ha ez csupán ízlés kérdése lenne, az is problematikus volna, ám hogy a lojalitás vált az egyetlen mércévé, ez tragikus.

A mai filmtámogatási rendszer lényegében egyfajta korrupció. A közpénzt – és ez a lényeges fogalom itt, a közpénz, hiszen ez az adófizetők pénze – nem minőségi, esztétikai, szakmai kritériumok alapján osztják szét, hanem a hűség lett az egyetlen mérce. Így aztán a lojálisok irdatlan pénzhez juthatnak nemcsak a filmek legyártására, hanem honoráriumaik tekintetében is.

Legalább két, de talán három filmes generációt tett tönkre a mostani szisztéma. Az én nemzedékem legalább megcsinálhatta a mániáit, volt rá tizenöt–húsz évünk, de nekik nem volt meg a lehetőségük rá, és ez gyalázat.

Egy fiatal, ambiciózus rendező a Filmhíradóhoz kerül az egyetem után, és a 70-es évek elején naivan azt gondolja, igazságkeresésével megválthatja a világot. Leforgat egy pár perces kisfilmet a zálogházban két nőről, az egyik a bundáját adja be, hogy aztán még szebbet vegyen, a másik egy réklit váltana pénzre, hogy kifizesse beteg gyerekének a gyógyszert. Amikor az Öregnek nevezett pártkorifeus előzetesen megtekinti a produkciót, kitör a botrány, és az ország 212 mozigépésze közül 207-nek sikerül is az utolsó pillanatban megakadályoznia,­ ­
hogy a kínos valóság a mozinézők elé táruljon az esti játékfilm előtt. A pártállam persze nem bocsát meg egykönnyen, Goldstein Balázs, a főhős egyre inkább életveszélybe sodródik a bosszún dolgozó nyomozók, no meg a róla jelentő kollégája miatt. Az is kiderül, hogyan készültek anno az archivált filmek, hogyan lett Kun Béláról egész dokumentumfilm, holott csak pár snitt maradt meg róla, és hogy meddig oké a hamisítás, hol végződik a valóság, és hol kezdődik a fikció.