Másfajta oktatás kell ma az alfáknak vagy a Z generációnak, mint az X-nek, akikkel az AKG indult?
Horn György (H. Gy.): Én nem nagyon kedvelem ezt a generációs besorolást. Kábé olyan, mint a csillagjegyek. Nyilván léteznek a technológiai változások miatt eltérő együttműködési formák, de az egésznek semmi köze a biológiához. A világ bármelyik pontján megnézhetjük a tizenhat évesek viselkedését, mozgását vagy öltözködését, semmi különbséget nem fogunk látni. Sem most, sem ötven évvel ezelőtt. Vannak a felnövekedésnek mindenkor jellemző vonásai.
Amikor egyszer Dél-Afrikában jártam, az úton átment előttünk egy elefántcsorda, és az utolsók közt volt egy kamasz elefánt. Egyszer csak szembefordult az autónkkal, kicsapta a füleit, elkezdett ordibálni, és rávágta az ormányát a kocsira, mintha azt mondaná, hogy „gyere ki a hóra, haver”. Mögötte jött az anyja, lekevert neki egy hatalmas pofont az ormányával, erre a kamasz elefánt visszahúzta a fülét, és mintha mi sem történt volna, ment tovább.
Péter, alapul vettétek az AKG-t, amikor tíz éve a Budapest Schoolt (BPS) kitaláltátok? Mennyire alakultak át azóta a jó iskolával szembeni elvárások?
Halácsy Péter (H. P.): Nagyon nehéz volt nem az AKG-ból kiindulni, nem is lett volna érdemes. Ha már dolgoztak rajta huszonöt évet, hülyeség lett volna nem ezt venni alapul. Például valamelyest lemásoltuk a kisiskolamodellt, csak mi mikroiskolának hívjuk, mert hát mégsem akartuk ugyanúgy nevezni. És nagyon hasonló az itteni patrónus szerepéhez nálunk a mentoré.
H. Gy.: De azért ők sokkal bátrabbak voltak, a vertikális korcsoport például radikálisabb változtatás, mint sok minden, amit mi megléptünk annak idején.
H. P.: Igen, és nem is működik még elég jól szerintem. A tanárok meg a szülők állandóan megpróbálnak visszaállni korcsoportokra. Alapvetően abban más a Budapest School, mint az AKG, hogy mi kicsiben indultunk, a klasszikus Vekerdy-modellel: nyolc család összeáll, és keresnek a gyerekeiknek egy tanítót. Ezért nálunk az egységességet, a curriculumot, a közös akkreditációt és intézményt még fel kell építeni.

Amióta a Kiscelli utcában 2018-ban elindult az alsós évfolyamokkal az AKG párja, az itteni diákok BKG-nak gúnyolják, jelezve, hogy ők a jobbak. Ki áll nyerésre a teljesítményben?
H. Gy.: Akik a Raktár utcai suliba járnak, felvételivel kerültek be, és az az identitásuk, hogy „mi okosak vagyunk, a Kiscelli utcaiak meg nem annyira”. A Kiscelliben az elsőként elinduló három évfolyam tényleg úgymond menekülő gyerekekből áll, hiszen nem felmenő rendszerben kezdtük felépíteni az iskolát, hanem azonnal az elsőtől az ötödik osztályig indítottuk el.
Szóval akik oda beiratkoztak, valahonnan, egy másik iskolából eljöttek, és kialakult róluk az a kép, hogy nevelhetetlenek. Ez az elképzelés még a tantestületben is erős volt. De azóta kiderült, már nincs szignifikáns különbség a tanulmányi eredményben az ottani és az itteni gyerekek között. Most már ott is a tizenegyedik évfolyamnál tartunk, vannak közös programok is, sőt egyes tanárok tanítanak itt is, ott is.
A taníthatóságban tényleg nagyobb a szórás. Itt motiváltak, okosak a gyerekek, nekünk lényegében semmi dolgunk sincs, csak annyi, hogy ne tegyük tönkre őket. Ott több a papíros gyerek, de sok nagyon okos is. Viszont mindkét házba ugyanazzal a szociokulturális háttérrel jönnek.
H. P.: Ahogy ezt meséled, Gyuri, kezd megfogalmazódni bennem, hogy a legnagyobb különbség köztünk és az AKG között, hogy mi nem mentünk bele a központi felvételibe. Emiatt nálunk sokkal szélesebb kognitív spektrumon mozognak a gyerekek. Akit ez zavar, annak azt mondjuk, felvételizzen az AKG-ba.

Feltételezem, hogy a Budapest Schoolba is sokan jönnek át a felsőbb években más iskolákból.
H. P.: Igen, és mi ezt szeretjük. Ha az elit iskola kognitív szegregációt jelent, akkor nem akarunk olyanok lenni. Minek akarnánk egy CKG-t csinálni!

Az AKG sem elit iskolának indult.
H. Gy.: Nem, de mi abba az elképzelésbe belebuktunk. Azt akartuk, hogy itt sokféle sikert lehessen elérni, hogy ugyanúgy lehessen valaki jó kosarasként is sikeres, mint OKTV-n, közösségi emberként és még végtelen számú módon, festőként, zenészként, bárhogy. De nem lehetett egy fontossági szintre hozni a robotikát vagy a 3D nyomtatást az alaptárgyakkal. Előbbiek ma is késő délután vannak, mert hiába próbálkoztunk, nem lehet az, hogy ezekkel kezdjük a napot, és a matematika meg ebéd után jöjjön.

A szülői elvárások miatt?
H. Gy.: Nem kizárólag. A tantestület is és a gyerekek is úgy érezték, hogy mégiscsak ezek a fontos dolgok. Az első évben a több mint ötezer jelentkezőből valahogy választani kellett. Felvettünk ugyan a száznyolcvan diák közé tíz kevésbé jó tanulót – hozzáteszem, akkor még több játékos feladat volt a felvételin, nem volt a mostani országos sztenderd –, de hamar kiderült, hogy nekik ez nem jó. Belső gettók jöttek létre, és nem bizonyult jó ötletnek, hogy lesz üzleti, hivatalnoki és értelmiségi irány. Pedig felépítettünk az iskolában bankot, biztosítót, hogy akik közgazdasági pályára készülnek, gyakorolhassanak. Senkit sem érdekelt, csak az, hogy tanulni kell.
Tudjuk, mennyit érnek az iskolai sikerek. Egyébként nemrég vetítettük a Kix című filmet, és meghívtuk az egyik rendezőt. Révész Bálint az AKG-ban végzett annak idején, csibész kamasz volt, de talán éppen ez az alapja a kreativitásának.

Mi volt az iskoláitokban a válasz a szeptemberi mobilos kormányzati szigorra?
H. Gy.: Nálunk eleve nem használták a telefonjukat, hiszen ott van nekik órán a laptop, ami kell a tanuláshoz. Jó, persze ez sem teljesen igaz, van is egy vicces filmünk, amin az látszik, hogy a gyerek a laptopon dolgozik, közben a képernyő előtt fekszik a telefon, és filmet néz rajta. Amikor jött ez a nyomorult szabály, megkértük őket, hogy tegyék be a telefonjukat a szekrényükbe, és ne használják. Aranyosak és szófogadók, úgyhogy betették.
Aztán nem sokkal később elkezdtek a folyosón verekedni és hangoskodni. Volt, hogy szólnom kellett, hogy ne az üvegablak előtt próbálják a labdát baseballütővel eltalálni. Nekem kilencedikesek a kis­iskolásaim, minden héten jövök le az órám után, itt ültek mindig ugyanúgy, kezükben a telefonnal, és egymással játszottak. Most jó, hogy ehelyett verekednek, és bezárják egymást a szekrénybe? Azt hiszem, igen, hiszen kamaszok, akárcsak szüleik, nagyszüleik az ő korukban.
H. P.: Nálunk a középiskolában a táskában van a mobil, de már tavaly is ott volt. Hat- és tízéves kor között nem hozzák be a suliba, tíz és tizennégy közt pedig megkérjük őket, hogy rakják be a mobiltartóba. De némileg eltérnek a szabályok a tizenhat mikroiskolában, most annyit tettünk, hogy beírtuk egy táblázatba, hol hogyan csinálják. A problémafelismerés szerintem helyes, hogy a túl sok mobilozással valamit kellene kezdeni, de hogy hat- és tizennyolc éves kor közt mindenkire ugyanazt a tiltást írja elő a törvény, az hülyeség.

Oké, mondjuk nincsenek generációs különbségek, de mi az, amit máshogy kell velük csinálni az iskolában, mint harminc éve, mert változik a világ?
H. Gy.: Az egyik legnagyobb különbség talán, hogy radikálisan megnőtt a projektek aránya a tanításban. Ma negyvenöt perces, hagyományos tanóránk gyakorlatilag nincs. Induláskor még volt. A teljesítménykontroll is erőteljesebb, mint régen. Az elején komolyan vettük, hogy nem olyan fontos nálunk a teljesítmény, azt gondoltuk, inkább azért jönnek ide a gyerekek, mert alternatívak vagyunk. Ez már nincs így.
Az a megállapítás sem igaz ránk, ami az eredeti programban benne volt, hogy az egész napos tanítás miatt az egyéni tanulást nem helyezhetjük az iskolán kívüli időre. De igen, kívülre helyezzük: hétvégére. Napi felelés nincs, de iszonyú erős a verseny a gyerekek között – ez sem így volt az elején. Nem a mérce szigorodott, hanem az ahhoz való igazodás. Versenyorientáltabb lett az AKG is.
H. P.: Kíváncsi lennék, mit mondana erre egy generációkutató. Talán azt, hogy a Z generáció jobban teljesítményorientált? Nálunk az az iskola egyik mottója, hogy magabiztosan szembenézünk a bizonytalan jövővel. De hát hogyan legyenek magabiztosak a gyerekek, ha képtelenség elképzelni, lesz-e majd lakásuk, munkájuk, és erősen szoronganak a klímaváltozás meg a mesterséges intelligencia miatt?
Mit tud az iskola segíteni a kilátástalanságban?
H. P.: A triviális válasz az, hogy beszélgetni kell velük. Sokat. És ez legalább ugyanannyit ér, mint a matekóra. És ez most nehéz mondatom volt, bármilyen könnyűnek hangzik. Mert az ilyen beszélgetések eredménye nem mérhető, nincs olyan, hogy a szorongáskérdőív szerint, miután ezeket a kérdéseket kitárgyaltuk, mondjuk huszonkét ponttal kisebb lett a szorongásuk. A jóllét nem mérhető.
Másrészt pedig a jóllétre a tanároknak kéne nevelniük a gyerekeket, de ők is a kiégés határán vannak, szociális munkás üzemmódban működnek, és mindig másnak segítenek előbb. Júniusra körülbelül bele is halnak a munkába.

Halácsy Péter „Ha az elit iskola kognitív szegregációt jelent, akkor nem akarunk olyanok lenni. Minek akarnánk egy CKG-t csinálni!”

Ezek szerint már nem érvényes Esterházynak az a mondása, hogy tanítsátok meg gyerekeimet, nevelni itt vagyok én?
H. Gy.: Szerintem ebben már akkor is tévedett, amikor ezt mondta. Az iskola szociális tér. Ez a legfontosabb funkciója. Értékek, szabályok, együttműködési formák épülnek be. Ez bizony nevelés. A tanulásnak, maguknak a tantárgyaknak nincs akkora súlyuk a gyerekek életében, mint a hagyományos suliban. Nem tudjuk elérni, hogy ne legyenek fontosak, de hogy a súlyuk csökkent, az egészen biztos, mert a matektanulás mellett ezer dolgot csinálnak itt a gyerekek.
H. P.: Ez sem generációs, hanem társadalmi jelenség. Vekerdy mondta, hogy egy szülőnek nem kell nevelnie, csak légy önmagad. Ez igazából a tanárra is igaz. Ha megkérdezel bárkit, hogy mondjon egy személyt, aki nagy hatással volt rá fiatal korában, szinte mindenki egy középiskolai tanárát említi. Arról, hogy milyen tananyagot tanított, már nyilván fogalma sincs, hiszen sokkal inkább mint ember volt meghatározó. A patrónusrendszer ennek a csimborasszója: felnőtt vagyok, és segítek gyerekeket felnőtté válni.
Más kérdés, hogy a nevelés szót mára elengedtük, bejött helyette a szociális érzékenyítés, az érzelmiintelligencia-fejlesztés. Valahogy a nevelés pejoratív értelmet kapott, körülbelül az jut eszébe róla az embernek, hogy beleverem a kutya fejét a szarba, úgy nevelem meg.
H. Gy.: Amikor jöttetek, éppen megállított az egyik csibém, tanácsot akart kérni tőlem, hogy mit csináljon, mert délután olaszórája van, de közben bejött neki egy másik fontos program. Egy másik lány ma délelőtt azzal keresett meg, hogy a barátnőjével konfliktusba keveredett, mit tegyen. Látszik, hogy nagy szükségük van valakire.
Nagyon ritka, hogy nekem kell kezdeményeznem a beszélgetést. Van nálunk egy kategória, úgy hívjuk, hogy magánbeszélgetés, nagyon gyakran jönnek oda hozzám a gyerekek, hogy „tanár úr, jönnék magánbeszélgetésre”. A heti csibe nevű összeülésünk itt van, ebben a pici irodában, ha valaki nem tud eljönni, ötször bocsánatot kér. Pedig én kilencedikben ennél feleslegesebb jelenlétet nem tudok elképzelni. Itt vihognak, másfél órán át nem történik semmi. Volt, hogy megkérdeztem őket, van-e ennek egyáltalán értelme, azt mondták, van. Igenis kell, hogy egy pedagógusnak legyen annyi önbizalma, hogy van személyes hatása. Mindenkinek van.

Péter, az előbb halkan felszisszentél, amikor a szófogadó szó elhangzott.
H. P.: Mert nem mindenki olyan, mint egy AKG-s. Sőt sokkal több van ilyen emberből a világon. Nálunk megtanulják, milyen érzés a szót nem fogadókkal dolgozni, és ezzel valójában sokkal jobban felkészülnek a világra, mint az AKG-sok. Egy iskolában manapság a tanításon túl sok problémával kell foglalkozni, a drogtól az alkoholon át a pornóig, és az állami oktatás egyre kevésbé tud ezekre a problémákra figyelni.
H. Gy.: Vagy legalábbis igyekszik kilépni a felelősség alól.
H. P.: Az iskolai bántalmazással Budapest jó iskolái sem tudnak mit kezdeni, még egy neves nemzetközi iskolában is eltitkolt öngyilkosságról szóltak tavaly a hírek. Ha jól látom, az AKG-ban is van már külön iskolapszichológusi szoba, harminc éve talán nem volt. Nagyon oda kell figyelni, hogy a gyerekek mikor kerülnek krízishelyzetbe.
Az állami rendszerben erősíteni kellene az iskolapszichológusi hálózatot, figyelni kéne a gyerekek mentális jóllétére. És ne csak a krízisekről beszéljünk! Szerintem ma egy iskolának le kell mondania a klasszikus tananyag egy részéről, hogy több ideje legyen a nevelésre és megtanítani a gyerekeket jól és felelősen élni.
H. Gy.: A bullying rendszeresen előkerül mostanában nálunk is, ám fizikai erőszak sosem létezett az iskolában. Nem azt mondom, hogy mackóbirkózás sincs, de effektíve erőszak nem volt. Az viszont egyre gyakrabban előfordul, hogy perifériára kerül valaki, és ebben tényleg van egy korszakváltás a közösségi média felpörgése miatt. Mert ha a világ tudomására jut, hogy valakit szívatnak, az súlyosabb sérülést okoz, mint korábban, az internet előtti világban.

Horn György „Igenis kell, hogy egy pedagógusnak legyen annyi önbizalma, hogy van személyes hatása. Mindenkinek van.”

Baráth Barna, a Real School alapítója mondta (Forbes, 2024/6), hogy a mesterséges intelligencia a tanárhiányt is enyhítheti. Náluk most a gyerekek saját tanító GPT-t fejlesztenek ki maguknak, és ez a fajta személyre szabott tanítás hatékonyabb lesz, mint a kiscsoportos matek.
H. P.: Ezt az oktatási szakma harminc éve mondja, csak differenciálásnak neveztük eddig. A technológiáról meg mindig az jut eszembe, hogy Edison mondta annak idején, hogy ha már van rögzített lemez, akkor minek előadást tartani, hiszen azt meg lehet hallgatni bármikor. No, ez még nem volt személyre szabott, de lehetne egy lemez helyett tíz, és akkor az már az. Azt is megmondta a nagymamám, hogy ha valamit nem tudsz, nézd meg a Pallas lexikonban. És a let me google it for you kifejezést sem most találtuk ki, annyi az újdonság, hogy most azt mondjuk helyette: kérdezd meg a ChatGPT-t!
H. Gy.: Bennem rettegés és bizalmatlanság van a mesterséges intelligenciával kapcsolatban, egyelőre várakozó álláspontra helyezkedtem. Egy évben kétszer szólalok meg nyilvánosan az iskolában, hetedik elején és a képzés végén, ballagáskor szoktam kiállni. Tavaly megnéztem, milyen javaslatai vannak a ChatGPT-nek ballagási beszédre. Visongva röhögtem a sok közhelyen, az „élet kapuja” meg a többi hasonló kifejezéseken.
H. P.: De például még ügyesebben lehet a központi felvételire kiscsoportokban készülni a segítségével. Most az online központi felvételi-előkészítőn egy tanár száz gyerekkel tud foglalkozni, ha nagyon gyorsan képes visszajelzést adni a megoldott feladatokra. A mesterséges intelligenciával ez a szám több százra nőhet.
De mennék tovább, lehet feladatspecifikus fejlesztésekre is használni. Például ha természettudomány projektórát akarsz tartani, amiből az iskolában már jó sok volt, és bele tudod kalkuláltatni az AI segítségével, hogy az érintett gyerekek hol tartanak, akkor sok időt megspórolsz magadnak, hogy nem a sok letölthető weboldalról rakod össze, hanem a ChatGPT-vel.
Ami nekem érdekes a mesterséges intelligenciában – és már a mobilozásnál is az volt –, az a tudáshoz való viszonyom. A többség még nem vágja, de az MI okosabb lesz, mint te és én együtt. Innentől annak, hogy te tudsz valamit, nem lesz akkora jelentősége. Valójában már most sem úgy fontos, mint negyven éve – a Google miatt. Ma már használni kell a tudást. Ezért is nő a projektek száma az iskolában.
Közben meg az érettségin továbbra is tilos lesz mobilt használni – ez az egész vizsga megmaradhat olyannak, mint a kézművesség. Csak azért csináljuk, hogy bebizonyítsuk, meg tudjuk csinálni. De attól tartok, hogy egy szülőnek kevés lesz önmagában azt az érvet hangoztatni, hogy tanulj a vizsgára, és majd felvesznek az egyetemre, lesz fizetésed, és jól fogsz élni.

Miben változik az iskolák dolga?
H. Gy.: A tanulási képességek javítását, a motiváció megteremtését, illetve a szociális készségek fejlesztését kell jól tudnia az iskolának. Sőt az első kettőt a harmadik mögé sorolnám. A szociális képességek, a verseny, az együttműködés, a kommunikáció, a szabálytudat, az önismeret és az empátia fognak felértékelődni.
H. P.: Van egy érdekes trend a globális munkaerőpiacon, az OECD 2026-os Future of Jobs című jelentése is ír róla. Persze, kell a sok AI-mérnök, meg sok új csillivilli szakma lesz, de közben a társadalomnak egyre nagyobb igénye van idősgondozókra, nővérekre, tanárokra. Kiírhatnánk, hogy „gyere a Budapest Schoolba, és lehet belőled kiváló szociális munkás”. De ez persze így nem menne át. Mi tényleg azokra a képességekre helyezzük a hangsúlyt, amiktől jó ember leszel. Ezeket sokan még hátránynak is tekintik mondjuk az üzleti életben vagy a politikában. Közben én például örülnék, ha a diákjainkból sok tanár lenne, de kétszázezres tandíj mellett ezzel csábítani a gyerekeket, na, az merész elképzelés.