Aranypolgár (1941)

Időtállóságát jelzi, hogy az Amerikai Filmintézet százas listája ma is minden idők legnagyszerűbb amerikai filmjeként jegyzi Orson Welles félig életrajzi ihletésű mesterművét. 1941-es bemutatásakor még csúfos zakó volt a jegypénztáraknál, a nagyvárosokon túl nemigen özönlöttek rá, a hollywoodi elit pedig a kitűnő kritikák ellenére is megvetette a filmet, hiszen az a hírhedt, hírhajhász médiamágnás, William Randolph Hearst életén alapult.
Kilenc Oscar-jelöléséből a forgatókönyvért kapott csak díjat, de amikor a gálán felolvasták a jelöltlistákon a címét, mindig kifütyülték. Ironikus módon a múlt évszázad új, lendületes mé­diája, a tévé hozta vissza az 50-es években a köztudatba, azóta pedig szakadatlanul pajzson hordozzák az Aranypolgárt.
„Történelmi értéke vitathatatlan marad, de senki sem akarja majd újra látni.” (Jorge Luis Borges, Sur irodalmi magazin)

Dr. Strangelove, avagy rájöttem, hogy nem kell félni a bombától, meg is lehet szeretni (1964)

Stanley Kubrick talán kora megelőzésének szakavatott bajnoka. Fél évszázaddal hamarabb szülte ki magából azt a maró társadalmi cinizmust, ami ma a legjobb, legmenőbb standuposok mennyei mannája, Kubrick meg csak úgy kisujjból kirázta, mint életében mindent. Még úgy is, hogy a mezei moziba járónak akkor dunsztja se volt róla, hogy a Dr. Strangelove-ban éppen miről hadoválnak a vásznon. A tenyerüket dörzsölő kritikusok, de főleg a kormányzatok már annál inkább értették. Utóbbiak jól fel is bosszantották magukat a háborút hiábavalósággal, a hadi vezérkarokat pedig gyengeelméjűséggel vádoló filmen.
„Valahogy nekem nem vicces. Hanem gonosz és beteges.” (Bosley Crowther, The New York Times)

2001: Űrodüsszeia (1968)

Ha már Kubrick, nem is ő lenne, ha sci-fijét – a műfaj egyik legmonumentálisabb darabját, ami előtt az utódok máig fejet hajtanak vizuális utalásaikkal – ne utálta, vagy szimplán csak ne röhögte volna körbe a korabeli sajtó, különösen a New York-i orrfennhordós kritikusok. A későbbi vetítéseken jöttek csak rá tömegével, hogy bizony vicces cigivel lehet, hogy új értelmet nyernek az emberiség eredetét és apróságát megéneklő képsorok.
Ma már dilettantizmusra vallana kihagyni bármelyik örökranglistáról, és egyszer a gyöngyvásznon is csodájára kell járnod, mert még a fekete hátteres szünet is a film közepén maga a szélesvásznú katarzis (igazi filmburzsujok még azalatt sem mennek ki mosdóba).
„Katasztrófa, az egyik legszörnyűbb film, amit életemben láttam…” (Andrew Sarris, aki második megnézésre meggondolta magát, és „jelentős művész jelentős alkotásának” nevezte a filmet)

Szárnyas fejvadász (1982)

Ridley Scott örökérvényű sci-fije (az újra vetítésekkel együtt) alig csinált negyvenmillió dollárt a mozikban világszerte. Steven Spielberg ugyanebben az évben mutatta be az E.T., a földönkívülit, utóbbi majdnem 800 millió dollárt hozott. Az akkori filmkritikusok nem igazán értették a cyberpunk műfaj előfutárát, viszont az utána bemutatott rendezői változatnak köszönhetően egy későbbi generáció már igenis értéket látott a disztópikus díszletekben, vele pedig a terjengős cselekményben és a merengős üzenetekben.
A több évtizeddel későbbi Szárnyas fejvadász 2049 sem az a rohangálós, kaszabolós kasszasiker, de az is fenekestül forgatta fel mindazt, amit addig a műfajról gondoltunk, csak már Denis Villeneuve rendező (Dűne-filmek) tolmácsolásában.
„Blade Crawler.” (Sheila Benson, Los Angeles Times – szójáték az eredeti címre, a Blade Runnerre utalva, valami ilyesmit jelenthet: „Szárnyas lánctalpas”)

Rambo – Első vér (1982)

Sylvester Stallone veterán gyilkológépéről merőben más kép él a fejünkben, mint ahogyan az első filmben vászonra realizálták a rendőri túlkapások kereszttüzébe kerülő, a vietnámi háború miatti poszttraumás rémálomképeket cipelő katonát. Hozzá képest a folytatások céltalan, de néhol azért veszettül szórakoztató mészárszéknek hatnak, de a háború igazán mélyreható, pszichés következményeit valójában csak az Első vérben sikerült átadni.
Mindent elárul, hogy filmsorozat első részében John Rambo egyetlen egyszer öl csupán embert (és kamerán kívül kutyákat), de a következő négy filmben meg 552-re pörög a számláló (a be nem mutatott, de a szereplők által taglalt vietnámi harcokkal együtt).
„Még a zsáner legnagyobb rajongóinak is el kell ismerniük, hogy ez kínosan trehány lett.” (Bryan Webster, Apollo Guide)

James Bond, a magányos ügynök (1989)

Timothy Dalton második 007-es kalandja magasabb korhatár-besorolással került az amerikai mozikba, túl durva cselekményt kevertek ugyanis őfelsége titkos ügynökének. Meg is bukott a film a tengerentúlon, de a nemzetközi terjesztés miatt még így is profitot termelt. Vicces, mert ha előre tekerünk másfél évtizedet, Daniel Craig már pont a kegyetlen, izmos, szőke kémfigurát hozta divatba a Casino Royale-ban, ami remekül rímelt a 2000-es évek mozis trendjeire – így lett a 2006-os film minden idők negyedik legsikeresebb Bond-mozija.
„Ez a mértékű erőszak annyira nem sajátja a szériának, hogy nem csoda, ha magához képest ennyire szerényen teljesített a mozikban.”
(Martyn Glanville, BBC)

Csillagközi invázió (1997)

Paul Verhoeven szinte mindenkit átvert két és fél évtizeddel ezelőtt. Ma viszont már sokkal egyértelműbb a sokat edzett filmrajongóknak, hogy Verhoeven űrlényes harci mozija pont, hogy háborúellenes film, nem pedig háborúpárti. Akkoriban a mutatós vizuális effektusok szitáján kevesen láttak át, és értették meg, hogy a film amúgy görbe tükröt mutat a mohó agressziónak, a második világháborús náci propagandafilmek vonásait majmolja, sőt még talán a 90-es évek esztétikáját is. Merthogy a Csillagközi invázió szatírának készült, nem a terror dicsőítése a célja, szándékosan komikusak benne az alakítások, és szándékosan tekerik benne maximumra az erőszakfaktort. Ha akkor nem esett le, nem nagy baj, így most lesz okod újra megnézni.
„Az alkotók úgy elmerültek a csihipuhiban, hogy rá se hederítenek a film legijesztőbb következményeire.” (Richard Schickel, Time magazin)

Harcosok klubja (1999)

David Fincher ezredfordulóra rákanyarodó, stílusdiktátor filmje sajnos a premierkor még nem találta meg egyenes útját a közönségéhez. Csakhogy egy évtizedre rá, akkor sem lelt értő fülekre, amikorra már megkérdőjelezhetetlen kultstátuszba emelkedett.
Hanem a netkultúra tizenéveseire talált rá, akik Brad Pitt játékában hősnek látták az eredeti regényt szerző Chuck Palahniuk karakterét, Tyler Durdent. Sőt messiásként követték a filmet, annak szándékoltan radikális és aktivista kiszólásait, a követendő és nem az elrettentő példát látták meg a titkos férfi­klubban. Bárhogyan legyen is, ettől még kultfilm, az itteniek közül is talán a legkultabb. A legjobb példa arra az esetre, amikor a történet már nem az íróé vagy a rendezőé, hanem bizony tényleg a nézőé.
„Ha végig olyan maradna, mint az eleje, remek film lehetne. Helyette a második felvonás már csak kufárkodás, a harmadik pedig szemfényvesztés.” (A legendás Roger Ebert, Chicago Sun-Times)

Mátrix (1999)

Tulajdonképpen a második része óta csak megosztó filmeket kaptunk a franchise-ból, még a 2021-es visszatérés, a Mátrix: Feltámadások képében is, ami szívmelengető, de meta történetével (Mátrix a Mátrixban) nem egy könnyen fogyasztható újrázás. Identitásunk felülvizsgálata és a minket elnyomó hatalom egyaránt vezérmotívuma a Mátrixnak – valahol azt írták róla, hogy ez a film nyitotta meg a 21. századot a filmiparban. Azt a rajongói teóriát már csak 2020-ban erősítette meg Lilly Wachowski, hogy a film mindig is a transzneműségre, az átváltozás iránti vágyra volt allegória. Csak a film készültekor a világ, azon belül is az üzleti, még nem állt rá készen – magyarázta meg a szintén transznemű rendező testvérpárból Lilly.
„135 perces, de egy évezrednél is hosszabbnak hat.” (Philip Wuntch, Dallas Morning News)